A házasságot, mely a férfi és nő között életre szóló egység szeretetkapcsolatban, Isten alkotta az Édenben és Jézus megerősítette. Mivel a keresztény számára a házasság Isten és a házastárs felé elkötelezettség, ezért csak azonos hitű társak között köttessen. E kapcsolat a kölcsönös szeretetre, megbecsülésre, tiszteletre és felelősségre épül, mely Krisztus és egyháza közötti szeretet, szentség, meghittség és állandóság kapcsolatát tükrözi. Jézus a válásról azt tanította, hogy házasságtörést követ el az, aki elválik házastársától - kivéve a paráznaság miatti válást -, és mással házasodik össze. Noha nem minden családi kapcsolat eszményi, de a Szentlélek vezetésével és a gyülekezet gondozásával a házasfelek között szeretetközösség jöhet létre, ha teljesen alárendelik magukat egymásnak Krisztusban. Isten megáldja a családot, és azt akarja, hogy a családtagok a teljes érettségre segítsék egymást. A szülők tanítsák meg gyermekeiket Isten szeretetére és a neki való engedelmességre. Példájukkal, szavaikkal, tanítsák őket arra, hogy Krisztus szerető, nevelő, örökké gyengéd és gondoskodó, aki azt akarja, hogy az Ő testének - Isten családjának - tagjaivá legyenek. A család növekvő összetartása az utolsó idők evangéliumi üzenetének egyik ismertetőjele. (1Móz 2:18-25; Mt 19:3-9; Jn 2:1-11; 2Kor 6:14; Ef 5:21-33; Mt 5:31-32; Mk 10:11-12; Lk 16:18; 1Kor 7:10-11; 2Móz 20:12; Ef 6:1-4; 5Móz 6:5-9; Péld 22:6; Mal 4:5-6)

Az otthon egyik döntő feladata, hogy helyreállítsa az emberben Isten képmását. A családban az apa, az anya és a gyermekek teljesen kibontakozhatnak, és teljesíthetik az egymással való összetartozásra, szeretetre és bensőséges kapcsolatra irányuló igényét. Itt egyéniséggé formálódnak a családtagok, és kifejlődik az egészséges öntudat. Az otthon az a hely, ahol Isten kegyelméből az igazi kereszténység elvei a gyakorlatban megvalósulhatnak, és értékei egyik nemzedékből a másikba átvihetők.

A család nagy boldogság, de rettenetes sérülések színhelye is lehet. A harmonikus családi élet bemutatja a keresztényi elveket a gyakorlatban, és bizonyságot tesz Isten jelleméről. Sajnos e jellemvonások nagyon ritkán láthatók a mai családokban. Sok család inkább az önző emberi szív gondolatait és szándékait tükrözi - veszekedést, lázongást, versengést, haragot, helytelen viselkedést, sőt még kegyetlenséget is. Ezek a jellemvonások nem szerepeltek Isten eredeti tervében. Jézus ezt mondta: „Kezdettől fogva nem így volt" (Mt 19:8).

Kezdetben

A szombat és a házasság két olyan ajándék, amelyet Isten az emberi családnak kezdetben adott. Ezekkel az ajándékokkal a pihenés és egymáshoz tartozás örömét kínálta, tekintet nélkül időre, helyre és kultúrára. E két intézmény megalapításával érte el tetőpontját Isten földi teremtése. Ez volt a befejezés, az emberiségnek a teremtéskor adott rendkívül jó ajándékok között a legjobb. A szombat alapításával Isten időt adott az embernek a pihenésre és megújulásra, időt a vele való közösség ápolására. Az első család kialakításával létrehozta az emberiség alapvető társadalmi egységét, amellyel felébresztette bennük az összetartozás tudatát, és gondoskodott arról, hogy Isten és mások szolgálatára alkalmas személyekké fejlődjenek.

Az Isten képmását tükröző férfi és nő. 1Móz 1:26-27. leírja, hogyan teremtette Isten az embert, akinek lakása lett ez a föld: „És monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra... Teremté tehát Isten az embert az ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket." Az itt használt ember szó (a héberben és magyarban is) általános értelmű, ahogyan több mint 500 esetben az Ótestamentumban. Ez a kifejezés mind férfit, mind nőt jelent. A szöveg világossá teszi, hogy Isten nemcsak a férfit teremtette a saját képére, a nőt pedig a férfi képére.^[1] Nem így történt. Isten mindkettőt a saját képére alkotta.

Éppen úgy, ahogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek - mindhárom Isten, a férfi és a nő együttesen alkotja az „ember"-t. Úgy, ahogy az Istenség három személye egy, de a háromnak nem ugyanaz a szerepe. Lényükben, értékükben egyek, de nem azonosak a személyükben (vö. Jn 10:30; 1Kor 11:3). Kiegészítik egymást, és tevékenységükben együttműködnek.

Mindkét emberi nem jó (1Móz 1: 31), és különböző szerepük is jó. A család és az otthon a nembeli különbözőség tényére épül. Isten szaporíthatta volna az életet a földön a férfi és nő teremtése nélkül, ahogy azt egyes állatok nem nélküli szaporodása tanúsítja. De Isten „két, általános formájában és jellegzetességeiben azonos egyedet" alkotott, ám mindegyikük önmagában hord valamit, ami hiányzik a másikból, és kiegészíti a másikat.^[2] Nem volna teljes az a világ, amelyben a két nem közül csak az egyik van jelen. Igazi beteljesülés csak olyan társadalomban jöhet létre, amely mind férfit, mind nőt magában foglal. Itt nem merül fel az egyenlőség kérdése, mert mindkettő nélkülözhetetlen.

Ádám, az elsőszülött, és így az emberi faj feje^[3], első napján érzékelte egyedülálló voltát - nem volt más hozzá hasonló. „De az embernek hozzá illő segítőtársat nem talált." (1Móz 2:20) Isten tudatában volt ennek a hiánynak, mert így szólt: „Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek néki segítőtársat, hozzá illőt" (1Móz 2:18).

Az itt „illő"-nek fordított héber neged szó olyan elöljárószóval összekapcsolt főnév, amely azt jelenti, hogy állni valaki vagy valami „előtt", valakivel vagy valamivel „szemben", valakinek vagy valaminek „megfelelő". A jelen esetben annak a személynek, akinek Ádám előtt kellett állnia, hasonmásaként ki kellett egészítenie őt, meg kellett felelnie neki. „Bocsáta tehát az Úr Isten mély álmot az emberre", és kivett „egyet annak oldalbordái közül" (1Móz 2:21), és társává formálta.^[4]

Amikor Ádám felébredt, azonnal felismerte azt a szoros és meghitt kapcsolatot, amit ez a különleges teremtési cselekmény lehetővé tett, és felkiáltott: „Ez már csontomból való csont, és testemből való test; ez asszonyembernek neveztessék, mert emberből vétetett" (1Móz 2:23; vö. 1Kor 11:8).

A házasság. Isten a férfi és a nő különbözőségéből rendet, egységet hozott létre. Az első pénteken megtartotta az első esküvőt, összeadta ezt a két embert, képmásának mintaképeit, hogy eggyé legyenek. A házasság azóta is a család és a társadalom alapja.

A Szentírás mind az elkülönülés, mind az összetartozás döntő tetteként jellemzi a házasságot: Valaki „elhagyja... az ő atyját és az ő anyját, és ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testté" (1Móz 2:24).

1. Elhagyás. A házassági viszony feltétlenül szükségessé teszi, hogy a házasulandók feladják korábbi fontos kapcsolataikat. A házastársi viszony felülmúlja a szülő gyermek kapcsolatot. Ilyen értelemben a szülőkkel való kapcsolat „elhagyása" lehetővé teszi egy másik személyhez való „ragaszkodást". E folyamat nélkül nincs a házasságnak szilárd alapja.

2. Ragaszkodás. A „ragaszkodik" szónak fordított héber kifejezés olyan szóból származik, amelynek jelentése „tapadni, odakötni, csatlakozni, kitartani". Főnévként a forrasztást is jelentheti (Ésa 41:7). E kötődés szoros és erős volta bemutatja a házassági kötelék jellegét. E szövetség felbontására irányuló minden kísérlet megsebzi azokat, akik ilyen szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Az a tény is hangsúlyozza ennek az emberi köteléknek a szoros voltát, hogy ugyanez az ige fejezi ki az Isten és népe közötti köteléket: „őt tiszteljed, őhozzá ragaszkodjál, és az ő nevére esküdjél" (5Móz 10:20).

3. Szövetségkötés. A Szentírás azt a fogadalmat, azt az ígéretet, amely a házastársakat egymáshoz köti, „szövetség"-nek" nevezi. Ezt a kifejezést Isten Igéje a legünnepélyesebb és legkötelezőbb egyezségre használja (Mal 2:14; Péld 2:16-17). A férj és feleség közötti kapcsolatnak mintáznia kell azt az örökkévaló szövetséget, amelyet Isten az ő népével, egyházával kötött (Ef 5:21-33). Egymásnak való elkötelezettségük tükrözze azt a hűséget és állhatatosságot, ami Isten szövetségét jellemzi! (Zsolt 89:3; JerSir 3:23).

A kettőjük közötti szövetségkötés tanúi Isten, a gyülekezet, az ifjú pár családja és baráti köre. Ezt a szövetséget a menny megerősíti: „Amit... Isten egybeszerkesztett, ember el ne válassza" (Mt 19:6). A keresztény házaspár tudatában van annak, hogy házasságkötésével olyan hűséget fogad egymásnak, amely élete végéig tart.^[5]

4. Egy testté válás. Az elhagyás és szövetségkötés olyan egységet eredményez, amely titok. Ez teljes értelemben való eggyé válás - a házastársak együtt járnak, összetartoznak, és meghitt kapcsolatban vannak egymással. Ez az egység eleinte a házasság fizikai egységére vonatkozik. De ezen túl a gondolkodás és érzelmek bensőséges kapcsolatát is jelenti, amely erősíti kapcsolatuk fizikai voltát.

a) Együtt járás. Népével való kapcsolatáról Isten ezt kérdezi: „Vajon járnak-é ketten együtt, ha nem egyeztek meg egymással?" (Ám 3:3). Ez a kérdés azokat is érinti, akik egy testté lesznek. Isten megtiltotta az izraelitáknak, hogy a szomszédos nemzetekkel összeházasodjanak, „mert elpártoltatja a te fiadat éntőlem, és idegen isteneknek szolgálnak" (5Móz 7:4; vö. Józs 23:11-13). Amikor az izraeliták figyelmen kívül hagyták ezt a parancsot, ennek következménye végzetes lett (Bír 14-16; 1Kir 11:1-10; Ezsd 9: 10).

Pál megismételte ezt az elvet, s egyértelművé tette: „Ne legyetek hitetlenekkel felemás igában; mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? Vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal? Vagy mi köze hívőnek hitetlenhez? Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élő Istennek temploma vagytok" (2Kor 6:14-16; vö. 17-18. v.).

Világos a Szentírás tanítása, hogy a hívő csak hívővel lépjen házasságra. Ez az elv még tágabb értelmű. Az igazi egység hitben és gyakorlatban való megegyezést igényel. A vallás gyakorlásában való különbség az életmódban való különbözőséghez vezet, ami súlyos feszültséget és törést okozhat a házasságban. A Szentírás által említett egység elérése érdekében tehát az ember a saját közösségén belüli személlyel kössön házasságot.^[6]

b) Összetartozás. Hogy két ember egy testté legyen, teljes hűséget kell tanúsítania egymás iránt. Amikor valaki házasságot köt, mindent kockáztat, és elfogadja házastársát olyannak, amilyen. Aki megházasodik, kifejezi azt, hogy kész megosztani házastársa felelősségét, és mindennel szemben társa mellett akar állni. A házasság cselekvő, gyakorló, meg nem szűnő szeretetet igényel.

„Két ember megosztja mindenét, amije van, nemcsak a testét, nemcsak anyagi javait, de gondolatait és érzéseit, örömeit, szenvedéseit, reményeit és aggodalmait, sikereit és kudarcait is. „Az egy testté válás" azt jelenti, hogy két ember teljesen egy testté, lélekké és szellemmé lesz, mégis két különböző személy marad."^[7]

c) Meghittség. Az egy testté válás nemi egységgel jár. „Ismeré Ádám az ő feleségét, Évát, aki fogad vala méhében." (1Móz 4:1) Az eggyé válás ösztöne folytán, amelyet férfiak és nők Ádám és Éva napjai óta éreznek, minden házaspár újra eljátssza az első szerelmi történetet. A nemi meghittség a lehető legszorosabb fizikai egység részükre; ábrázolja azt a közelséget, amelyet egy házaspár érzelmileg és lelkileg is ismerhet. A keresztény házastársi szeretetet melegségnek, örömnek és gyönyörűségnek kell jellemeznie (Péld 5:18-19).

„Tisztességes minden tekintetben a házasság és a szeplőtlen házaságy." (Zsid 13:4) „A Szentírás világosan kimondja, hogy a férj és feleség közötti szeretet örömteli nemi kifejezése Isten terve szerint való. Ez, ahogy a Zsidókhoz írt levél hangsúlyozza, szeplőtlen, nem bűnös, nem szennyes. Ez tiszteletre méltó hely a házasságban, ahol férj és feleség tanú nélkül találkozik, hogy megünnepelje egymás iránti szerelmét. Ennek az időnek szentnek és örömtelinek kell lennie."^[8]

5. Bibliai szeretet. A házastársi szeretet egymáshoz való feltétlen, gyengéd és meghitt ragaszkodás, amely kölcsönösen előmozdítja az Isten képmására formálódást az egyén minden - fizikai, érzelmi, értelmi és lelki - vonatkozásában. A szeretet különböző fajtái hatnak a házasságban; van romantikus, szenvedélyes időszak; nagyon érzelmes időszak; nyugalmas időszak; baráti és az egymáshoz tartozás érzésével betöltött időszak. De az agapé szeretet, amiről a Újtestamentum beszél - az önzetlen, mindent-másokért szeretet -, az igazi, maradandó házastársi szeretet alapja.

Jézus bemutatta e szeretet legmagasztosabb formáját, amikor magára véve mind bűneink súlyát, mind következményeit, vállalta a kereszthalált. „Mivelhogy szerette az övéit e világon, mindvégig szerette őket." (Jn 13:1) Szeretett bennünket, annak ellenére, hogy bűneink a keresztre vitték. Ez volt, és most is az, Jézus Krisztus feltétel nélküli agapé szeretete.

E szeretetet jellemezve Pál ezt mondta: „A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt, nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy" (1Kor 13:4-8).

E szakasz magyarázataként Ed Wheat ezt írta: „Az agapé szeretet örök erőforrásba van bekapcsolva, és akkor is működik, amikor minden másfajta szeretet kudarcot vall... Szeret, mindegy, hogy mit. Nem számít, milyen méltatlan a szeretetre az a másik személy, az agapé nem merül ki. Az agapé olyan feltétel nélküli, mint Isten irántunk való szeretete. Ez az értelmi magatartás, amely az akarat megfontolt döntésén alapszik."^[9]

6. Az egyén lelki felelőssége. Bár a házastársak szövetséget kötöttek egymással, döntéseikért mindegyiküknek egyénileg kell hordozniuk a felelősséget (2Kor 5:10). E felelősség vállalása azt jelenti, hogy soha ne hibáztassák a másikat azért, amit ők követtek el. A saját lelki fejlődésük felelősségét is vállalniuk kell; senki sem támaszkodhat más lelki erejére. Másrészről mindegyikük Istennel való kapcsolata erőforrásként és bátorításként szolgálhat a másik számára.