Az egyik legismertebb bibliai betegség a
poklosság, amelyet több helyütt bélpoklosságnak is ír a magyar Károli fordítás.
Az Ószövetség ókori görög fordítása és az Újszövetség a lepra szót használja.
POKLOSSÁG ÉS LEPRA A BIBLIÁBAN
A poklossággal a Bibliában először a mózesi
törvénykönyvben találkozunk. A leírások orvosi szempontból sok esetben nehezen
besorolható kórképekre utalnak, a ma ismert leprához csak kis részben
hasonlítanak. Itt több krónikus vagy fertőző bőrbetegség tárgyalásáról lehet
inkább szó, amelyek egy része gyógyulni képes - holott a lepra az ókorban
gyógyíthatatlan volt. A poklosság mindenkor egyúttal kultikus tisztátalanságot
is okozott. A törvény rendelkezése szerint a betegség vagy gyógyulás tényét a
pap állapította meg, az első vizsgálatot meghatározott időközönként kontroll
vizsgálatok követték. A betegre a társadalomból való kirekesztés várt, szigorú
vallási előírások alapján jártak el vele szemben. A beteg elkülönítésén kívül
egyéb gyógykezelést nem említ az írás. Ugyanez a szakasz foglalkozik a házak,
edények, használati tárgyak poklosságával is, mely alatt valószínűleg
penészedést, gombásodást kell értenünk. Az ilyen esetekben megfogalmazott
teendők, ill. a betegek elkülönítése sok-sok évszázaddal megelőzve korukat, a
modern közegészségügy hatékony higiéniai és járványellenes tevékenységét
idézik.
A lepra az evangéliumi időkben is komoly társadalmi
kirekesztettséget jelentett. Jézus munkássága során több leprást meggyógyított,
a gyógyulás tényét az előírások szerint az izraeli papok hitelesítették. Jézus
a leprások meggyógyításával is - mint több más, szeretetből fakadó
cselekedetével - a fennálló túlzott, sokszor igazságtalan társadalmi határokat,
korlátokat, előítéleteket döntötte le. (Mt 8:1-4, Mk 1:40-45, Lk 5:12-16, Lk
17:11-19, Mk 26:6)
A LEPRA A TÖRTÉNELEMBEN
A lepra eredete a homályba vész. A betegség már a
Kr.e. 3-2. évezredben is ismert volt Egyiptomban a fennmaradt papirusztekercsek
alapján. A Kr.e. 2-1. évezredre a Földközi-tenger keleti medencéjében is
elterjedtté vált
A betegség igazi okáról, jellegéről sokáig csak
találgatások voltak, de már az ókorban felmerült esetleges fertőző volta annak
ellenére, hogy járványosan sohasem fordult és fordul elő.
Bár az időszámításunk kezdetétől vannak római
feljegyzések, a betegség az egész Római Birodalomban a II. századra terjedt el.
A IV. században nyíltak az első lepratelepek a Földközi-tenger mellékén, a VI.
századra egész Európában elterjedtté vált, amelyhez a kora középkori városok
hiányos higiéniája is hozzájárult.
A leprások ellátása az egyház feladatkörébe
tartozott, az egyházi méltóságoknak kellett gondoskodni ruházatukról,
táplálékukról (549 - orléansi zsinat rendelkezései). Egyházi alapítású
lepratelepek, ún. leprosoriumok jöttek létre (583 - lyoni zsinat rendelkezése),
amelyek általában zarándokutak vagy főutak mellett, igénytelen fakunyhókból és
központi kápolnából álltak. XIII. századi feljegyzések szerint egy
leprosoriumban nem sok, kb. egy tucat ember élt együtt vagyonközösségben,
általában volt vezetőjük, s egyetlen joguk: joguk a kolduláshoz.
A keresztes hadjáratok idején a lepra elérte európai
jelenléte csúcsát, népbetegséggé vált. S miután a nagy tiszteletben álló és
igen népszerű keresztes lovagok is megbetegedtek, a lepra megítélése a XIII
századtól megváltozott: „szent betegséggé" vált, s a keresztény felebaráti
szeretet parancsát követve segíteni kellett a betegeken. Egyre másra létesülnek
a leprosoriumok: 1225-re Franciaországban több mint 2000, a század közepére
Európa-szerte kb. 20 ezer van belőlük. A betegséget ezentúl nem a helység
papja, hanem speciális bizottság állapítja meg a tünetek összegyűjtött ún.
leprakatalógusa alapján. Magyar vonatkozás ebből a korból egy fennmaradt
oltárkép Árpádházi Szent Erzsébetről, aki a képen leprásokat mosdat.
A XIV században a lepra kezdett visszahúzódni
Európából (ma csak Romániában található elvétve), elsősorban egy újabb,
félelmetesebb veszedelem, a kontinens lakosságának közel egyharmadát kiirtró
pestisjárvány miatt. A pestis az összezárt közösségek melegágya volt.
A betegség okának mibenlétére csak viszonylag későn
derült fény a mikroszkóp, mikrobiológia fejlődésével. A betegség kórokozó
baktériumát leprás szövetben először 1873-ban Arnauer Hansen, norvég kutató
pillantotta meg. Ő a bergeni leprakórház orvosa volt. Meggyőző tudományos
bizonyonyítékkal 1879-ben a német Albert Neisser szolgált arra, hogy a lepra
fertőző. A betegség hatékony gyógymódja 1935-ig váratott magára, amikor is a
gyógyszeripar XX. századi fejlődése lehetővé tette a szulfonamid típusú
antibiotikumok felfedezését. A gyógyszerfejlesztés azóta is folyamatosan tart a
terjedő rezisztencia miatt, amely már korunk problémája.
A LEPRA MAI SZEMMEL
Ma kb. 10-15 millió leprás él döntően az egykori
gyarmatbirodalmak, a 3. világ szubtrópusi-trópusi területein. A lepra tehát ma
is a szegénység betegsége. Kórokozója a Mycobacterium leprae, amely a
tuberkulózis kórokozójához rendszertanilag közel álló baktériumfaj.
Terjedésének módja pontosan ma sem ismert, megfigyelések alapján a fertőző
beteggel (legtöbbször családtaggal) elhúzódó, szoros kontaktus szükséges - a
betegség valószínűbben kialakul, ha ez már gyermekkortól történik. Mivel a
betegek orrváladékában igen sok a kórokozó, valószínűsíthető, hogy
cseppfertőzés útján terjed. A fertőzés átvitelében szerepet játszhatnak még a
fertőzött rovarok, ill. a talaj. A betegség legenyhébb típusát nem is tartják
fertőzőnek. A lappangási idő igen hosszú, átlagosan 5-7 év, maximum akár 40 év
is lehet. A baktérium nagyon lassan szaporodik, 2 hetente duplázódik meg
egyedszáma. Mindezekből látható, hogy a baktériumok okozta egyik legkevésbé
fertőző betegséggel állunk szemben, s a legtöbb személy nem is lesz beteg, ha
szervezete a lepra kórokozójával találkozik (köszönhetően az ép
immunrendszernek).
A lepra kórokozója a perifériás idegszálak
„elektromos szigetelő" sejtjeit, az ún. Schwann-sejteket támadja meg
elsősorban, de kedveli a bőrt és a nyálkahártyákat is. Elsősorban a test
hűvösebb helyein okoz elváltozásokat (bőr, bőridegek, orr, garat, gége, szem,
herék). A betegség változatos formákban jelenhet meg, amelyek súlyossága,
kórjóslata is eltérő. A két szélső forma közt mindenféle átmenet előfordul. A
legenyhébb megjelenési formában (ún. tuberculoid lepra) a bőrön egy vagy néhány
jól körülírt, pigmentszegény, érzéketlenebb folt jelenik meg. A bőrjelenségek a
lepra egyetlen formájában sem viszketnek. A bőrelváltozások közelében az
idegszálak megvastagodnak. A legsúlyosabb formában (ún. lepromatosus lepra) a
bőrön a test kétoldalán szimmetrikusan elhelyezkedő csomók vannak jelen,
jellemzők a perifériás idegbántalmak - egy-egy ideg által beidegzett bőrterület
érzészavara, leginkább a hőérzékelés és a fájdalomérzet csökkenése. A szövetek
roncsolódása miatt a szemhély vagy a szemöldök leválhat. Egyes esetekben diffúz
bőrbeszűrődések alakulnak ki a bőrfüggelékek (szőrzet, mirigyek) elvesztésével,
s ilyenkor súlyos mértékű kifekélyesedés alakulhat ki, amelyet más baktériumok
felülfertőznek, s a bakteriális vérmérgezés végül halálhoz vezet. Egyéb súlyos
szövődmények is kialakulhatnak később: talpi fekélyek, a szemen zöldhályog
(glaucoma), a deformált szemhéj miatt rendszeres szaruhártyasérülés, annak
következményes elhomályosodásával, vaksággal. Makacs orrdugulások, orrvérzések,
hosszabb távon az orr porcos vázának torzulása, akár teljes összeomlása
kialakulhat, a jellegzetesen leprás ún. oroszlán arcot (facies leonina)
létrehozva. Impotencia (férfiakban), a hosszútávú gyulladás miatt testszerte
kóros fehérjelerakódás (amyloidosis) és veseelégtelenség alakul ki.
Hatékony megelőző oltás nem létezik. A kezelés
minden esetben hosszútávú, a gyógyulásig általában 2-3, enyhébb esetben 1 évig
(a súlyosabb esetekben akár életfogytiglan) tartó antibiotikum-kombinációt
jelent a rezisztens kórokozók megjelenése miatt. Emellett szükség lehet plasztikai
sebészeti beavatkozásra, ill. férfiak esetén nemi hormon pótlásra, talpbetét,
ortopéd cipő, műkönny használatára.
Dr. Nagy Sándor
|