Még ma is
különlegesnek számít a diakónusszentelés, pedig minden diakónus szent és
különleges munkát végez: ők a gyülekezet szíve és motorja. Diakónusnak lenni
több, mint jó tettekkel szolgálni: sokkal inkább arról szól, hogy Isten
ajándéka révén diakónusok „vagyunk". Pál ezt írja egyik diakónustársáról: „Tükhikosz,
a szeretett testvér, a hű diakónus, szolgatársam az Úrban" (Kol 4:7). Ez a
három jellemző - szeretett, hű és szolgatárs - nem olyasmi, amit csinálni vagy
mutatni lehet, sokkal inkább olyan jellemzők, amiket az egyén egész életéből
lehet látni. Felszentelt diakónusnak lenni nem hatalom, tisztség vagy
kiváltság, hanem szolgálat! Elhívás arra, hogy „az az indulat legyen
bennetek, ami Krisztus Jézusban is megvolt" (Fil 2:5).
A diakónusok felszentelése az apostoli korig nyúlik vissza, és rámutat
arra, hogy milyen fontos a szolgálatuk a vének és a lelkészek segítőiként.
Sajnos a felszentelésük nem volt gyakorlat évtizedeken keresztül, csak nagyon
kivételes esetekben. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott a kulturális
örökségünk és a felszentelés céljának félreértése is. Mint közösség, nem hisszük,
hogy a kézrátétel tenné szentebbé a személyt vagy ez biztosítaná a
képességeket. Ez sokkal inkább elismerése, hogy Isten cselekedett és Ő „adott
némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy
pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a
Krisztus testének építésére" (Ef 4:11-12). Ezt a lelki ajándékot is Isten
adja, a gyülekezet pedig felismeri és a kézrátétel szertartása által
felhatalmazza a szolgálat végzésére a gyülekezet közösségében.
A Pécsi Gyülekezet hálát adott Istennek, hogy a két évvel ezelőtti
diakónusszentelés után újra felismerhette Isten ajándékát két személy - Ömböli
Gyuláné és Ömböli Krisztián - életében.
Csizmadia
Róbert
|