A Nemzetközi ADRA a közelmúltban útjára indított egy hetente jelentkező TV-programot 
„A Closer Walk” címmel (magyarra leginkább így fordíthatnánk: „Egy lépéssel közelebb”). Minden egyes részben egy-egy országot, nehéz helyzetet, életsorsokat mutatnak be, és azt, hogyan próbál az ADRA reményt vinni a legelkeseredettebb helyzetekbe is.

Sanjay Thomas, a műsor házigazdája, írásban is megosztja élményeit, gondolatait „Sanjay-val a színfalak mögött” címmel a www.adra.org oldalon. Innen merítve szeretnénk megosztani néhány történetet a világ különböző részeiről.

Moldova

Ez az ünnepség éppen olyannak tűnik, mint bármelyik másik – vannak bohócok, lufik, festett arcok és széles mosolyok. Van zene és tánc, játékok. Anyák és gyermekek.

És vannak fegyveres őrök. Valódi őrök, valódi fegyverekkel.

Ez az az ünnepség, ami olyannak látszik, mint bármelyik másik, mégis különbözik valamiben: egy női börtön falain belül zajlik.

A Szovjetunió összeomlásával Moldova stabilitása is megszűnt, gazdasági visszaesést, a munkanélküliség és bűnözés elterjedését vonva maga után. Mindezt a gyermekek szenvedték meg a legjobban. Rengeteg kicsi vált elhagyottá, sokan közülük alig nagyobbak totyogósoknál. Minden lehetséges módon küzdeniük kellett a túlélésért, gyakran az utcán élve, árokban aludva.

Ezeknek a gyerekeknek (lásd a jobb felső képen) az ADRA egy szeretetet, biztonságot adó otthont nyújt, napi háromszori étkezéssel. Ugyanakkor a számtalan csöppségnek, akiknek az édesanyja börtönben van, nem elég az otthon. Sokuknak vannak hozzátartozóik, akik gondoskodnak róluk, vagy családi barátok, akik sajátjaikként örökbe fogadják őket, de anyai szeretet és törődés nélkül felnőni, hatalmas veszteség egy gyermeknek.

Ezért szervezett az ADRA ünnepséget, mert egy gyermeknek sem kellene piszkos látogatószobában anyai öleléshez jutnia. Néhány őr önkéntes közreműködése és az ünnepség igazi szórakozás lesz, önfeledt, vidám program. Még az őrök is mosolyognak.

(Forrás: http://www.adra.org/site/News2?page=NewsArticle&id=12811&news_iv_ctrl=1141)

Uganda – A remény magjai

Minden napnyugtában ott van az a pillanat, amikor minden csúfság és fájdalom eltűnik a világról, és csak a színek maradnak. A fény és árnyék e múló összjátékában, a világ gyönyörűséges.

Aztán a színek elhalványulnak, az árnyékok megnyúlnak – és a pillanat elszáll.

Észak-Ugandában, az Adjumani Kerületben a fájdalom és szépség közötti kontraszt különösen szívbe markoló. A horizont elnyeli a vérvörös napkorongot, és egy felkavaró, fénylő jelenet keretében az esti ég egy mindent beborító vászonná válik.

Alatta pedig mélységes veszteség és szenvedés van.

Amikor a harcok kitörtek Dél-Szudánban, ez tömeges kivándorlást eredményezett. Emberek százezrei, többségében nők és gyerekek menekültek el annyival, amit a kezükben elbírtak. Az esetek többségében nem volt idő mást kimenteni, mint egy kisgyermeket vagy egy maroknyi ételt és ruhát. Hontalanul és szűkölködve értek el Adjumaniba, Uganda legészakibb menedékhelyére.

Amikor megérkeztem Adjumaniba, azt gondoltam, felkészültem, hogy szembesüljek a háború rettentő következményeivel. Tévedtem. Például, kiváltságos életemből semmi sem készíthetett volna fel a pillanatra, amikor Emmanuel, a dél-szudáni konfliktus tizenéves árvája beinvitált a kis kunyhójába. Nem is az anyagi javak hiánya ütött szíven, sokkal inkább az emberek hiánya. Igazán és teljesen egyedül volt. Minden szomorúság és éhség, honvágy és unalom, elszakítottság és apátia – csupán ezek voltak az övéi.

Fényképek és filmek gyakran pontosan bemutatják a konfliktus súlyosságát, de semmi nem teheti nyilvánvalóbbá az egyén megpróbáltatását, mint egy elárvult túlélővel, magányos otthonában való találkozás. A csupasz falak, a poros ágy és a kopott takaró hangosabban beszélnek az elszenvedett veszteségekről, mint amire bármilyen film képes lehet.

Emmanuel mégis azt mondja: „Az emberek megfeledkezhetnek rólunk, de Isten sosem. Istenben van remény.”

(Forrás: http://www.adra.org/site/News2?page=NewsArticle&id=12813&news_iv_ctrl=1141)

Thaiföld

Pim nem örül, hogy láthatja az édesapját. A 14 éves lány idegesen kerüli a szemkontaktust, kis kezei remegnek, mint a törött szárnyú madarak. Egyik lábáról a másikra áll, ajkába harap, és a homlokára hulló hajtincset próbálja elfújni sikertelenül. Így is, úgy is lehullik és eltakarja sötét szemét.

Családjához visszatérő lány létére inkább úgy viselkedik, mint egy fogoly, aki ítéletre vár. És bizonyos értelemben pontosan az is.

„Az apa azt mondja, nem tudja magához venni a lányt” – hallom tolmácsomtól.

Ez jó hír. Azt jelenti, hogy Pim visszatérhet a menedékházba, ahol hét éve él – ahol a barátai, a kiskutyái, kiscsirkéi és gitárórái várják vissza őt. Jó hír, mégis olyan szomorúságba csomagolva, amit egy gyermek sem érdemel meg. Mert bár nagyon szeretne visszatérni a menedékházba, egy része kétségtelenül vágyik arra, hogy az édesapja örömmel fogadja őt otthon.

Még jobb hír lenne, ha Pimnek többé nem kellene félnie a saját családjától és közösségétől. A legjobb hír pedig az lenne, ha a világ, amelybe Pim született, nem engedné többé, hogy a fiatal lányokat szexuális tárgyként kezeljék.

De sajnos, nem ez a helyzet! Olyan bolygón él, ahol jelenleg több mint 20 millió ember az embercsempészet, szexuális kereskedelem és kényszermunka áldozata.

Ahogy utazunk vissza a menedékház felé, Pim visszaváltozik a csillogó szemű, csintalan mosolyú lánnyá, akit néhány nappal ezelőtt megismertem. A fenyegetettség, hogy rabszolgasorsra jut, mostanra mögötte van.

Ha az otthon olyan hely, ahol család, nevetés és biztonság van, akkor a Keep Girls Safe („Tartsuk Biztonságban a Lányokat!”) menedékház az egyetlen otthon, amit Pim ismer. Szíve szeretetet kap, elméjét pallérozzák, és ártatlanságát megőrzik. Egy társadalomban, ahol a lányok értékét gyakran az a pénzösszeg határozza meg, amelyet rabszolgamunkával vagy testük eladásával szolgáltathatnak, a „minél később” a legdrágább ajándék számukra.

Az ADRA programja, a „Keep Girls Safe” azt kívánja adni, amit a világ nagy része nem hajlandó vagy nem képes: minden kislánynak biztonságos és boldog gyermekkort. Akik itt élnek, pontosan ezt kapják. Halakat és csirkéket nevelnek, hangszeren játszanak, zöldséget és gyümölcsöt termesztenek, néptáncot tanulnak és játszanak az otthon három kutyájával. Többek között írni, olvasni és matekot tanulnak, hogy mikor kikerülnek az otthonból, az eszükkel érvényesülhessenek, és ne a testükkel.

 (forrás: http://www.adra.org/site/News2?page=NewsArticle&id=12815&news_iv_ctrl=1141)

KÁ