1. A bevezetőben említettem, miszerint az egyik elvárás a vezetőtől, hogy sugározzon erőt. Jósafát nyilvánosan Isten elé járult és azt mondta: „nincsen mibennünk erő" - nem egy biztató fellépés - gondolhatnánk. Azonban ebben az imádságban van egy fontos hitvallás is: „Uram, őseink Istene! Te vagy Isten a mennyben, aki uralkodsz a népek minden királyságán! A te kezedben van az erő és a hatalom, és senki sem állhat meg veled szemben" (2Krón 20:6).

A vezető mutassa be az erő forrását; tegyen hitelesen bizonyságot Isten hatalmáról, lépjen fel úgy, mint aki a világegyetem korlátlan Urának a szolgálatában áll. Lépjen fel úgy, mint aki tudja, csak azt az erőt képes sugározni, amit képes volt befogadni.

„Nem a képességeid tesznek eredményessé - ha meg is növeled őket -, hanem az, amit az Úr tesz érted. Sokkal kevésbé bízzunk abban, amit az ember tud tenni, és sokkal inkább abban, amit Isten tehet minden hívő lélekért! Az Úr szeretné, ha hittel hozzá fordulnál. Szeretné, ha nagyszerű dolgokat várnál tőle." (KP, 96. old.)

„Látszólag nincs tehetetlenebb, de valójában legyőzhetetlenebb annál a léleknél, aki semmiségét érezve teljesen Istenre hagyatkozik." (PK, 111. old.)

Ez szól tehát a fellépésről. Isten népének vezetői valóban erőt sugároznak, de ez az erő Forrásától, Istentől származik, így ők csak közvetítik. Fellépésükkel nem saját ambícióikat kell megjeleníteniük, hanem azt a meggyőződésüket, hogy Uruk kezében tartja életüket és a reájuk bízottak életét is.

2. Másodszor azt említettem, hogy a vezetőtől elvárjuk, tudja, mit akar. Jelenítse meg, hogy honnan, hova tartunk, mi a stratégiánk. Jósafát ebben a nyilvános imádságban a nép előtt azt mondja: „Istenünk, ítéld meg őket! Mert nincs erőnk ezzel a nagy tömeggel szemben, amely ellenünk támad. Nem tudjuk, mit tegyünk, csak rád tekintünk" (2Krón 20:12). Szeretnénk egy ilyen vezetőt, aki odaáll, és azt mondja: nem tudom, mit tegyek?

Sokszor a saját megoldásaink takarják el előttünk Isten megoldását. Az ember hajlamos arra, hogy csak a saját megoldásainak végén kezdjen el foglalkozni Isten megoldásával. Mikor leszünk olyan helyzetben, hogy azt mondjuk, amit Jósafát mondott? „Csak rád tekintünk." Urunk, nem tudjuk, mit tegyünk, csak a Te vezetésedre és tanácsodra várunk!

Isten népének történelme azt igazolja, hogy csak az ilyen pillanatokban tudott Isten hatalmas dolgokat cselekedni. Gondoljunk Jézus tanítványaira! Azt látjuk, hogy abban a tudatban éltek: „tudjuk a megoldást, csak végre Jézusnak is be kellene látnia. Ha megkapnánk a megfelelő lehetőséget, akkor kiderülne." Ma is vannak olyan vezetők vagy bizottsági tagok (vagy éppen olyanok, akik azok szeretnének lenni), akik úgy gondolják, hogy tudják (tudnák) a megoldást. Időnként találkozom ilyen megjegyzésekkel: „Miért nem bíznak meg bennünket laikusokat, majd mi tudnánk mit és hogyan kell csinálni." Vagy: „Miért mindig olyanokat választanak, akik képtelenek megvalósítani." (Benne van: Bezzeg, ha engem választanának...) Az ilyen lelkület Pünkösd előtti lelkület. Pünkösd után a tanítványok rájöttek arra, hogy tehetetlenek önmagunkban. Szükségük van egymásra, de közösen sem tehetnek mást, mint amit Jósafát mondott: „Nem tudjuk, mit tegyünk, csak tereád néznek a szemeink." Eléggé kétségbe vagyunk-e esve napról napra, amikor elindulunk?

„Krisztus minden munkása naponta könyörögjön Istenhez a Lélek keresztségéért. A keresztény munkások gyűljenek össze csoportokban; kérjenek segítséget és mennyei bölcsességet a helyes tervezésre és kivitelezésre egyaránt. Különösen azt kérjék Istentől, hogy kiválasztott követeit részesítse a lelki munka mezején a Lélek csodálatos keresztségében. A Lélek megnyilvánuló ereje Isten munkásai életében oly hatalmasan támogatná az igazság hirdetését, ahogy azt a világ minden tisztelete és dicsősége együtt véve sem adhatja meg." (AT, 34. old.)