Hogyan válaszolsz, amikor a remény kopogtat az ajtón?

 „Származhat-e innen valami jó?"

Találkozás a reménységgel: a remény magva

A városban élt Ráháb, a parázna nő, akinek háza szorosan a masszív városfalhoz épült. Talán fogadót vezetett, így tértek be hozzá a vendégek. Festett lenvászon anyagok előállításával is foglalkozott, ezért tartott raktáron sok lent, amit a tetőn szétterítve szárított. Mivel parázna asszony volt, jogosan gondolhatjuk róla, hogy mások lenézték, megvetették, semmibe vették és kiközösítették. Azt mondhatjuk, hogy élete a reménytelenség és csüggedés élete volt. Életmódja miatt a jellemén esett csúf foltok maradandóak voltak, és a mai napig megbélyegzik őt, hiszen csak úgy utalunk rá, hogy „a parázna Ráháb". Mint Jerikó minden más lakója, ő is hallotta, hogyan vezette népét Izrael Istene, és hogyan biztosította számukra a győzelmet mindazon nemzetek felett, amelyek között - Egyiptomból való kivonulásuk után - áthaladtak. Hallották, hogyan vált ketté előttük a Vörös-tenger 40 évvel korábban, és milyen szörnyű csapások sújtották Egyiptomot a kivonulás előtt. Vándorlásuk története és az Úr csodálatos tettei minden jerikói előtt ismertek voltak (Józs 2:10). Most, hogy az izraeliták már csak néhány kilométernyire voltak tőlük, félteni kezdték életüket.

Az Izrael Istenéről szóló hírek hallatán nagy rettegés támadt Jerikó lakosai között; nem akarták alávetni magukat Izrael Istene hatalmának. Úgy tűnik, Ráháb félelme különbözött ettől. A beszámolók alapján olyan Isten képe rajzolódott ki előtte, akit szeretett volna megismerni. Benne is volt viszont félsz amiatt, vajon ez az Isten elfogadja-e őt. Ezek a történetek a remény magvát hintették el életébe. Amint újra és újra hallotta a történeteket, az Isten iránti vágyakozás egyre erősödött a szívében.

Buzgó vágyát, hogy Izrael Istenéhez tartozhasson, ott láthatjuk egyértelműen, amikor a kémek megérkeztek a városba. Ezek a hívatlan idegenek veszélyt jelentettek Jerikó népére, de Ráháb házába fogadta őket annak ellenére, hogy ezzel kihívhatta maga ellen a város lakóinak gúnyolódását, dühét és gyűlöletét.

Amikor a kémek betértek házába, bizonyára úgy érezte: ez élete nagy lehetősége, hogy csillapítsa lelkének mélységes vágyakozását, hogy végre tartozhasson valakihez, és szabadítást találjon Izrael Istenénél. Amikor tehát a félelmetes, gyanakvó jerikói katonák beléptek a házába, hogy felkutassák a kémeket, ő megmondta nekik az igazat: „...Úgy van! Bejöttek hozzám a férfiak, de azt sem tudom, honnan valók voltak. És kimentek e férfiak kapuzáráskor a setétben; nem tudom, hová mentek..." (4-5. v.).

Vállalta, hogy elbújtatja ezeket a kémeket, még ha ezzel ki is merítette a hazaárulás vádját.

A reménység bekopogott az ajtaján, és ez a reménytelen ember beengedte.

Megtilthatta volna ezeknek a férfiaknak, hogy belépjenek a házába. Vagy megragadhatta volna a lehetőséget, hogy elnyerje azok kegyeit, akik megvetették őt; egyszerűen azzal, hogy kiszolgáltatja nekik a kémeket. De ő önként vállalkozott arra, hogy információt ad az izraelita férfiaknak. Így szólt: „...rettegés fogott el bennünket, és remeg tőletek mindenki, aki ezen a földön lakik" (9. v.; új prot. ford.).

A jerikói férfiak és nők halálfélelemben éltek, nem volt bátorságuk és békességük. Ráhábot azonban bátorrá, lélekben erőssé és nyugodttá tette a reménység. A reménység hatására megkísérelte azt, amit a többi jerikói lehetetlennek tartott. A reménység megszabadította őt a félelemtől.