A reménység lehet szó, de lehet valóság is

Hazaérve egy hosszú, munkában töltött nap után, azt a hírt kaptam, hogy Susan meghalt. Nagyon fiatal volt, és a hír váratlanul ért. Az ügyeletes nővér elmondta, hogy minden lezajlott, mielőtt még elérhettek volna engem. - Látnod kellett volna, milyen boldognak tűnt! Soha nem láttunk még ilyet, hogy egy haldokló ennyit mosolyogjon!

Néhány pillanat alatt lejátszódtak bennem az elmúlt hat hét eseményei. Susan erős volt, mégis a rák rövid idő alatt egész szervezetében elterjedt. Mivel szakképzett ápolónő volt, tudta, hogy rosszak a kilátásai. Mégis tudatosan Istenbe helyezte a bizalmát, és kész volt elfogadni az Úr reá vonatkozó tervét. Olajjal való megkenés, sok lelkipásztori beszélgetés és telefonos lelkigondozás töltötte ki élete utolsó heteit. Hála az Istennek, teljesen nyilvánvaló volt, hogy nem engedi a betegségnek, hogy legyőzze őt, éppen ellenkezőleg. Susan egyre szilárdabban hitt a feltámadás reménységében; semmi sem vigasztalta őt ennél jobban. Reménytelen állapotában ő lett a remény őrtüze. Halála azt bizonyította, hogyan erősít meg bennünket Isten kegyelme és szeretete. Isten békessége lakozott benne, amely mindenkinek rendelkezésére áll, aki elmerül az Ő kegyelmében - hiszen Krisztus által ez tesz bennünket igazzá Isten előtt. Susan számára Isten ígéretei abszolút bizonyosságot jelentettek.

Egy esettanulmány a reménységről

Pál apostol nagyon jól megfogalmazta, mit tapasztalnak meg a keresztények ebben a bűnnel teli, haláltól sújtott világban: „De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete" (Róm 5:3-5; Szt. István Társulat ford.).

Aki ilyen kijelentést tesz, annak bizonyára voltak tapasztalatai ezen a téren. Saul, ez a hittel teljes férfi „igaz" életet élt, keményen munkálkodott azért, hogy megállhasson Isten előtt. Ezt mondta magáról: „...zsidókból való zsidó, törvény tekintetében farizeus, buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság tekintetében feddhetetlen voltam" (Fil 3:5-6).

A damaszkuszi úton azonban történt valami, amivel élete teljes fordulatot vett: Saul találkozott Jézussal. Az Isten Fiát övező dicsfény megvakította őt. Értelmét viszont olyan fényesség és világosság árasztotta el, hogy ennek következtében ráébredt, mennyire fontos elköteleznie magát Jézus Krisztus mellett. Rájött arra, hogy csak Krisztus tudja megszabadítani őt a bűn terhétől; csak Krisztus tudja megújítani életét, és csak Ő tud neki új célokat adni ebben a földi életben. Kétségbeesés töltötte el, amint arra gondolt, mit tett Krisztus követői ellen; de a remény is feléledt benne, amikor a megfeszítettre gondolt, aki feltámadt a halálból, és az örök élet reménységét adta neki. Attól kezdve nem akart másról tudni, „...mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről" (1Kor 2:2).

A damaszkuszi úton Saul Pállá változott; új teremtéssé lett. Felfedezte az evangéliumot, miszerint Krisztus már biztosította számára mindazt, amire szüksége van, hogy bizalommal tudjon a jövőbe tekinteni, mint Isten szeretett és megváltott gyermeke.

Amikor találkozunk Jézussal, amikor megérinti szívünket, minden megváltozik. Hit által egy csapásra megértjük, hogy Isten egy lett közülünk - Jézus Krisztus által. Lefizette bűneink büntetését a kereszten, és feltámadt! Jézus él! Ez a tény nem maradt rejtve Pál előtt. Teljes szívvel átadta életét Urának, és csatlakozott a hívőkhöz, akik segítették és támogatták őt új életében. A korai keresztények erősítették Pál hitét, beszéltek neki Krisztusról és az Ő szeretetéről, és sokféle úton-módon segítettek neki lábra állni.