„Ha már mindened megvan, és mégis üresnek érzed magad, akkor pont a lényeg hiányzik" (Hitka Anita Dévi).

Szerencse? Igazságtalan kiváltság?

Emlékeim között őrzök egy beszélgetést, ami talán azért él olyan élénken bennem, mert valaki azt hitte, hogy gazdag vagyok. Nyári délelőtt szedem a kerítésre futtatott zöldbabot, és a szomszéd bácsi megszólít. Beszélgetünk. Nyugdíjas, mert rokkant, a felesége szintén, a fia csak az itallal törődik, tele van panasszal. Egyszer csak a szeme különöset lobban, és burkolt támadásba lendül: „Idehallgasson! Autójuk csak azoknak van, akik lopnak-csalnak, vagy nyernek a lottón!" Tekintve, hogy van autónk, de nem csalással vagy lopással szereztük, sőt még csak nem is lottózunk, meglepődök. Ugyanis elég sok fáradsággal és lemondással jutottunk hozzá, legfőképpen azért vállalva ezt, hogy a munkánkat jobban elláthassuk. Először azt gondolom, hogy elmagyarázom a szomszédnak, miképpen is gyűlt össze az autóra való, de aztán inkább megkérdezem: „Hány doboz cigarettát tetszenek elszívni egy hónap alatt?" Ezen ő lepődik meg, mert kiderül, hogy még sohasem számolta ki, legfeljebb a napi adagot: Ketten három dobozzal. Ehhez jön még napi két (!) liter bor, amit hárman isznak meg - mert inni az asszony is szokott. Ott nyomban kiszámoljuk, hogyha az ezekért kiadott összeget összegyűjtenék, egy év alatt vehetnének - akkori áron - egy majdnem új Skodát.

Sok-sok „gazdag" van, akinek bizony nem hullott az ölébe a pénz. Lemondás és kemény munka párosulva a rátermettséggel, nemritkán szép vagyont eredményez. Minden előítélettel óvatosnak kell lennünk, s ez a „gazdagok"-ra nézve is igaz. A „gazdagság" viszonylagos fogalom. Nyilvánvaló, hogy mivel van lakóházam és autóm - függetlenül attól, hogy munkaeszközként használom, vagy csak hétvégi autós vagyok - egy olyan emberhez képest, aki albérletre költi a fizetése felét, és képtelen félretenni bármire is, gazdag lehetek. De nem számítok gazdagnak ahhoz az embertársamhoz képest, akinek nem csupán egy lakóháza van, hanem nyaralója, telke, takarékbetétje, drága autója is. Ezért mindenkinek vigyáznia kell, hogy ne tápláljon előítéletet senkivel szemben. Az előítélet ugyanis hamarosan irigységet szül. Az irigység pedig „nem emberi érzés, hanem súlyos betegség" (Mahatma Gandhi).

Anyagiasság, a „pénz szerelme"

Bizonyára egyikünk sem vitatkozna azon, hogy az anyagiasság egészen más, minthogy valaki gazdag, jómódú, s hogy több minden van a tulajdonában. Az anyagiasság kóros állapot, amely kétségtelenül beárnyékolja az emberi kapcsolatokat. Ha ez a kérdés szóba kerül, szinte mindnyájunknak vannak negatív tapasztalataink. Egy sokgyermekes családanyától hallottam: „Hívnak N.-ék, de nem merjük elfogadni a meghívásukat, mert nem szeretik, ha a gyerekek megfogják a bútorokat, ha bújócskáznak a folyosón, s ha netán még hozzáérnek a falhoz is, akkor mindig kitör a botrány." N.-ék módos emberek, akik sokat fáradoztak azon, hogy szép otthonuk legyen.

Az igaz, hogy a sokgyermekes szülőnek is meg kell értenie, sőt kicsinyeinek meg kell tanítania, hogyan viselkedhetünk vendégségben, hogyan becsüljük mások értékeit. Az érem másik oldalán viszont egyes emberek esetében sajnos többet nyom a latban a mulandó tárgyak iránti beteges hódolat, mint az, hogy a vendégek - akár gyermekek is - felszabadultan érezzék magukat otthonukban. Ha lehet, zárjuk el az értékes dolgokat egy szobába, vagy egy szekrénybe, ez a gyermekek számára legyen tabu, de ne „imádjuk" a berendezést, a falakat! Egy másik esetben barátunk bajba került: öreg autója felmondta a szolgálatot, még azon a héten elromlott a mosógépük és kilyukadt a kazánuk. (Vagyunk néhányan, akik már megéltünk hasonlókat!) Egyik ismerőséhez fordulna X-hez, akiről tudjuk, hogy rengeteg pénze van, hátha ad kölcsön. Barátunk este betér hozzánk: „Tudjátok X mit válaszolt a kérésemre? Olyan a helyzet a tőzsdén, hogy nem éri meg kamatra se kölcsönadni, mert most egy hét alatt megduplázhatja." Ennek a történetnek van egy érdekes csattanója: fösvény, pénzimádó, szerencsétlen ismerősünk hamarosan meghalt. Akkoriban nehezen küszködő barátunk két éven belül jómódú vállalkozó lett, aki a mai napig szívesen segít ki bárkit, és jótékony célokra mindig ad. A másik pedig mit vitt el magával?

Gazdagság és kereszténység

Egyetlen olyan keresztény tanítás sincsen, amely hátránynak, netán bűnnek nyilvánítaná a gazdagságot. A gazdagság lehetőség és előny annak, aki helyesen él vele. Lehet azonban csapda azoknak, akik a múlhatatlan értékek fölé emelik. Az ember maga is „anyagból" formáltatott, ahhoz tehát, hogy fennmaradjon és működjön, anyagi eszközökre van szüksége. A baj abból származik, hogyha az eszközből cél lesz, ha a felhasználóból felhalmozó válik, aki elveszíti a környezete iránti együttérző szeretetet, és érzelmeit az anyagi világ felé fordítja. Annak életében bekövetkezett egy értékcsere, devalválódott az ember és az emberi kapcsolatok ára, ugyanakkor kórosan megnövekedett a könnyen elvesző, porladó „kincsek" iránti áhítat. Így észrevétlen marad számára, hogy azzal, amivel emberi kapcsolatait megmérgezte, önmagát is megmérgezte, mert törvényszerű, hogy a másik emberben saját emberségünket is becsüljük - s ez fordítottan is igaz.

A keresztényt az Újszövetség gyakran nevezi „lelki embernek". A gazdagság megtévesztő hatalma bizony megfojthatja ezt a lelkiséget. A figyelmünk így nagy gyorsasággal terelődhet el a múlhatatlan értékekről arrafelé, ahol csak röpke néhány évig tartó - s korántsem felhőtlen - „boldogságot" találtunk. Ugyanakkor a „gazdag ember" is lehet „lelki" ember, ha megmarad szerénynek, ha úgy tekint vagyonára, hogy az lehetőség a jóra. Az ilyen gazdag nem „száll el", megmarad jó barátnak és a társadalom melegszívű tagjának. Ha ez nem így történik, akkor minden módos embernek érdemes elgondolkodni a mottóul szolgáló aforizmán: „Ha már mindened megvan, és mégis üresnek érzed magad, akkor pont a lényeg hiányzik".

Kökényes Zsuzsa
lelkész