Minden név között, amelyet valaha gyermeknek adtak, van egy, amely
magányosan, egyedül áll, mozdíthatatlanul. Bár ma tréfa vagy eskü tárgyát is
képezheti, mégis eljön majd az a nap, amikor minden térd, mennyen és földön
egyaránt meghajol e név viselője előtt, aki királyok Királya és uraknak Ura. Ez
az a név, amely életünket megtartja; ez a név a záloga annak, hogy utunk végén
biztonságban partot érünk.
Jézus.
Őt fogjuk
dicsérni egy örökkévalóságon keresztül. Az egész világ nem bírná el azt a
könyvmennyiséget, amelyet Róla írni lehetne (lásd Jn 21:25). Így jogos a
kérdés, hogy mi vajon mit érhetünk el egy ilyen rövid cikkben? Nos, úgy
gondolom, hogy választ kaphatunk a két legfontosabb kérdésre: Kicsoda Jézus?
Mit tett Jézus?
Kicsoda Jézus?
Maga Jézus
tette fel ezt a kérdést: „Ti pedig kinek
mondotok engem?" (Mt 16:15). Évszázadok óta, emberek millióit, nőket és
férfiakat egyaránt foglalkoztatja Jézus személye. Alacsony származású názáreti
ács, vándor Gyógyító és Prédikátor, akit a rómaiak keresztre feszítettek -
kicsoda Ő valójában? Egy jó ember? Egy nagy ember? Próféta? Mártír? A legjobb
ember, aki valaha is élt? Mondhatsz egy dolgot, vagy százat, de akkor sem
leszel képes megadni Neki a kellő tiszteletet, csak lekicsinyled Őt. A taps,
amellyel másokat méltathatsz, lealacsonyítja Őt.
Ő ennél
többnek tartotta magát. Nemcsak egyszerű embernek, hanem az Emberfiának. Az
általa előnyben részesített elnevezés a Dániel (7:13-15) és az Ezékiel (2:1, 3,
6, 8) könyvében olvasható látomásokkal hozza kapcsolatba személyét.
Talán éppen
ezért Pál apostol a második Ádámnak nevezte Jézust (1Kor 15:45), aki szerinte
egy új faj, egy új emberiség élén áll, és jóra fordít mindent, ami az első
Ádámmal elveszett.
Ádámhoz
hasonlóan, a názáreti Jézus is test és vér volt (Zsid 2:14). Igazi ember lévén,
szenvedett a melegtől és a hidegtől, a fájdalomtól és az éhségtől, a bánattól
és a kísértéstől, és legvégül magától a haláltól is.
Azonban a
Szentírás tanúsága és a Jézust ismerők bizonyságtétele szerint Jézus több volt,
mint ember. Amikor Péter felkiáltott, hogy „Te
vagy a Krisztus, az élő istennek Fia", akkor Jézus nem javította ki őt,
hanem a következőket mondta: „Boldog vagy
Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én
mennyei Atyám" (Mt 16:16-17).
És ez a
mozzanat a kereszténység botrányköve: az örökkévaló Isten a názáreti Ács
személyében jött le a Földre, belépett az időbe és testet öltött. Felállította
közöttünk sátorát, osztozott elveszettségünkben és megtört voltunkban, és egy
lett közülünk. „Kezdetben vala az Ige, és
az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige... És az Ige testté lett és lakozék
mi közöttünk" (Jn 1:1, 14).
Mi tett Jézus?
Soha ember úgy
nem szólt, mint Jézus (Jn 7:46); soha ember úgy nem élt, mint Jézus. „Széjjeljárt jót tévén" (ApCsel 10:38) -
gyógyította a betegeket, elvitte a jó hírt a szegényeknek, megáldotta a
gyermekeket, táplálta az éhezőket és feltámasztotta a holtakat a halálból.
Micsoda példamutató életet élt Jézus! Gyengéd volt és kedves, arra törekedett,
hogy a körülötte élő embereket felemelje.
Azonban
bármilyen példamutató életet élt a Megváltó, az Újszövetség írói másra
helyezték a hangsúlyt. Mind a négy evangélium középpontjában Jézus szenvedése
áll - a Golgotához vezető események. Normális körülmények között, követőinek
szégyenkezniük kellett volna Jézus halála miatt. A keresztények mégsem
próbálták meg elrejteni a keresztet, és nem magyarázkodtak miatta. Ehelyett
inkább felmagasztalták: „Nékem pedig ne
legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki
által nékem megfeszítetett, és én is a világnak" (Gal 6:14). „Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti
köztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről" (1Kor
2:2).
Jézus
szolgálatának megbotránkoztató mozzanata: kereszthalála. A Szentírás azonban
azt írja, hogy miként Jézus Isten volt születésében, életében és szolgálatában,
úgy Isten volt a halálában is. Jézus halála nem kudarc volt, éppen
ellenkezőleg, küldetése véghezvitelének megkoronázása. Halála által, Isten
részesévé vált bánatunknak és reményvesztettségünknek, bűnösségünknek és
elkeseredettségünknek, halálunknak. Isten megízlelte, magára vette az emberi
élettel járó tapasztalatokat, és megszabadított minket (1Pt 2:24-25; 2Kor
5:18-19). „Krisztussal úgy bántak, ahogy mi megérdemelnénk, hogy mi olyan
bánásmódban részesüljünk, amilyet Ő kapott. Elítélték Őt a mi bűneinkért,
amelyekben semmi része sem volt, hogy mi felmentést kapjunk az Ő igazságáért,
amelyben nekünk semmi részünk nincs. Elszenvedte a mi halálunkat, hogy mi
elnyerhessük az Ő életét, »[...] és az Ő
sebeivel gyógyulánk meg« (Ésa 53:5)." (Jézus
élete, 16-17. old.)
A mi
üdvbizonyosságunk nem a saját személyünkben van, hanem Jézusban, nem abban,
hogy mi mit teszünk, hanem abban, hogy Ő mit tett. Benne teljesek vagyunk (Kol
2:10), mert Ő a mi igazságunk, szentségünk és váltságunk (1Kor 1:30). Jézus
szolgálata azonban nem ért véget a Golgotán. Feltámadt sírjából, majd felment a
mennybe, ahol hatalmas Főpapunkként végzi tovább szolgálatát (Zsid 8:1-2). Ő a
nagy Bíró, aki hamarosan újra eljön. De ezúttal már nem azért, hogy a bűnnel
foglalkozzon, hanem hogy átvegye jogos uralmát és megszabadítsa népét (Zsid
9:27- 28).
A világ
eseményei hamarosan tetőpontjukhoz érnek. A jó és a rossz - Krisztus és Sátán -
közötti nagy küzdelem hamarosan véget ér, és együtt énekelhetjük a mennyei
lényekkel, hogy: „Méltó a megöletett
Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és
tisztességet és dicsőséget és áldást" (Jel 5:12).
William G. Johnsson
|