„Miért nem mondod -
AMI MONDHATATLAN,
Miért nem látod - AMI
LÁTHATATLAN,
Miért nem érzed - AMI
FÖLFOGHATATLAN,
És miért nem segítesz
azon, aki nem kéri tőled - DE BENNE VAN A TEKINTETÉBEN?"
(Egri Csaba)
Betegszobában
Az egészséges emberek nagy része
erősen viszolyog a betegségtől és a beteg embertől egyaránt. Többnyire azonban
az élet leszoktat bennünket erről a viszolygásról. Közeli barátságban voltunk
egy fiatalemberrel, aki nem volt hajlandó meglátogatni beteg rokonait sem,
nemhogy még egy idegent. Még ha néha-néha előfordult, hogy az édesanyja
meghűlt, és pár órát ágyban töltött, azt is nehezen viselte el. Egészen addig
tartott ez az ellenkezése, ameddig első gyermeke meg nem született. Amikor
kisfia hat hónaposan belázasodott, és nyűgössé vált, egész éjszaka a kezében
ringatta. Egy csapásra el is múlt minden viszolygása a betegektől, amikor
tehetetlen, vergődő gyermekének szemében a segélykérő esengést látta.
Elmúlik mindnyájunk ellenkezése
akkor is, amikor mi szorulunk betegen mások segítségére. Ha személyesen
tapasztaljuk, milyen fontos a jó szó, vagy egyáltalán csak a szó, csak hogy ne
kelljen egyedül lennünk. A betegség egyébként nem kérdezősködik, hogy hajlandók
vagyunk-e fogadni. Testünket meggyötri a fájdalom, a lélek is vergődni kezd:
szobánk betegszobává alakul, máskor idegen helyre idegen emberek közé kerülünk.
Egy régi mondás nagy bölcsességet hordoz: „Annyi jót tégy embertársaidnak,
amennyit magadnak megkívánsz!" De nagyon ide kívánkozik az Evangéliumból Jézus
tanítása: „Amit akartok azért, hogy az emberek ti veletek, mindazt ti is úgy
cselekedjétek azokkal!" Ha figyelmesen és gondolkodva élnénk, nem lenne szükség
rá, hogy saját betegségünk ébresszen rá arra, mi fájhat másoknak, mit
érezhetnek a szenvedők.
Ne szánj, tekints embernek!
Egy meghívás nyomán alkalmanként
bejártam egy otthonba, ahol testi fogyatékos emberek éltek. Szívesen vették a
látogatást, előadások tartására is felkértek. Egyik este, amikor a tévé
képernyőjén az egyik gondozott arcát ismertem fel, nagyon meglepődtem. Hányszor
beszélgettem vele és csak most tudtam meg a riportból, hogy ez a nagyon beteg
fiatalember filozófus, és a költészetben is igen jártas. Úgy jártam, mint a
legtöbb ember: amit én fontosnak tartottam, azt elmondtam, és nem igazán
érdekelt, kicsoda is a másik. Ez esetben a dolog még helyrehozható volt, de
hány alkalommal már csak szomorúan állapíthatjuk meg: „ha én ezt időben tudtam
volna..."
Ezen bejárások alkalmával volt
egy kísérőm is, aki őszintén, néha kissé nyersen beszélgetett a fogyatékos emberekkel,
mintha szánalomnak nyoma sem lett volna benne. Az otthon lakói mégis
rajongással fogadták őt. Az erre adandó válasz nem titok: a fogyatékkal élők
elfogadták saját helyzetüket, és szeretnék, ha mi is elfogadnánk őket úgy,
ahogy vannak. Tegyük lehetővé számukra a normális közlekedést a
közintézményekben és a járműveken, de nem kérnek a szánalmunkból, mert ők így
élnek teljes életet.
Vigasztalás és vigasztaló
A megbetegedett ember
vigasztalásra szorul akkor is, ha a szóban megnyilatkozott együttérzést nem
szívesen fogadja. Néha jobb is, ha némák maradunk. Csak az ostoba gondolja azt
magáról, hogy az ő szájában mindenre van magyarázat és hogy szavai mindig
„balzsamosak". Aki egészséges, csak ritkán érzi át a beteg valódi helyzetét,
érzéseit, főként, ha gyógyíthatatlan betegről van szó. A bibliai Jób helyzetét
sem értették meg barátai, mégis úgy viselkedtek, mint akik
megfellebbezhetetlenül tudják minden emberi nyomorúság okát - de ezzel csak a
szenvedő kínjait sokasították.
„Kín-gyökérből fontak/ Korbácsnak
engemet./ Szeretni akartam:/ Nem lehet, nem lehet./ Csattognom kell durván/ A
világ nyakába,/ S lenni amíg élek,/ Szembe szökő szálka" (Böhm András: Végzet).
Gyakran érzik így magukat köztünk a fogyatékkal élők. Bizonyára sokat tehetnénk
érte, hogy ne így legyen.
Kökényes Zsuzsa
Leo Buscagliát, a híres írót egyszer felkérték, hogy
legyen zsűrije egy olyan versenynek, amely a leggondoskodóbb gyermeki díj
várományosát kereste. A győztes egy négy éves kisfiú volt, akinek a
szomszédjában élt egy nemrégiben megözvegyült, idős férfi. Egyszer, amint a
kisfiú meglátta a síró öregembert, besétált a kertbe, odabújt az idős ember
ölébe, és csak ücsörgött szótlanul. Később, amikor az anyja megkérdezte a
fiút, hogy mit is csinált ott valójában, a gyermek ezt felelte: „Semmit, csak
segítettem neki sírni."
|
|