ADRA hírlevél - november

Segítsetek, hogy segíthessünk

Mikor megérkeztünk, annyit láttunk, hogy rengeteg egyformán öltözött, különböző korú fiú és lány nyüzsög a kertben. Gondoltuk, hogy nem lesz pihentető hetünk, de az, hogy milyen élményekben lesz részünk, eszünkbe sem jutott.

Ezek a gyerekek az ország különböző helyeiről jöttek. Mind állami „gondoskodást" élveznek. Volt közöttük fogyatékkal élő, és olyan is, aki szülők híján szorul az állam gondoskodására. Egy azonban közös volt bennük: a szemükben ott látszott az elveszettség, a magány. Egymásra nagyon figyeltek, a kisebbekre a nagyok, a nevelők pedig mindig, mindenütt jelen voltak, mégis nagyon magányosak voltak ezek a gyerekek. Az egyedüllétük szinte tapintható volt.

Egyik nap a szervezők rajzversenyt hirdettek. Persze mindenki kíváncsi volt az eredményre. Mi, nem ADRA nyaralók is. Láttam ott egy rajzot, amely nagyon megtetszett. Akár azonnal vittem volna a képkeretezőhöz, és felakasztottam volna a nappalim falára. Egy fiú készítette. Tehetséges, ám szülők támogatása nélkül felnövő tizenévesről van szó. Mi itt a probléma? - kérdezheti bárki. Csak az, hogy a felvételihez, mely a művészeti szakközépiskolába juttathatná ezt a gyermeket, kb. tízezer forintos felszerelés szükséges, sőt az is, hogy ilyen felszereléssel otthon is rendelkezzen a gyermek, és már legyenek ezekkel az eszközökkel készített munkái, nem is kevés. Az iskola kezdéséhez pedig közel százezer forintos felszerelés szükséges. Ezt az állam nem képes biztosítani. Mivel pedig szülők sem állnak a háta mögött, akik, ha esetleg szegények is lennének, de minden lehetséges követ megmozgatnának fiuk érdekében, sajnos csak tehetség marad. Híres festő, esetleg grafikus nem.

Volt egy másik fiú is. Ő lehetne a jövő „Megasztárja". Jó hallással, jó, ám képzetlen énekhanggal rendelkező tizennyolc éves. Mögötte sem áll mama és papa, aki zeneiskolába íratná és támogatná a zenei pályára való törekvésében. Az állam pedig ezt sem tudja finanszírozni. Iskoláztatja, élelemmel, ruházattal, felügyelettel és „otthonnal" tudja csak ellátni ezeket a gyermekeket. Az extrára már nem telik sajnos.

Részt vett ezen a héten egy paralimpiai bajnok úszó is. A szeme egész héten ragyogott. Szíve tele volt hálával és boldogsággal, hogy itt lehetett, sőt kétszer úszhatott is a Balatonban. Ő mindkét karja nélkül éli cseppet sem könnyű életét. Úszni sajnos évek óta nem tud, mert az otthon, ahol most él, szegény ahhoz, hogy jó néhány kilométerrel távolabbra, edzésre vigye ezt a hölgyet. Őt támogatja az édesanyja, de csak lelki segítséget tud nyújtani, mert idős és beteg is. Ha karja lenne, és úgy nyeri meg az olimpiát, ma gazdag nő lenne. Így egy otthonban él, igen szegényes körülmények között, és nem úszhat tovább. Egyébként bámulatosan használja a lábát a karjai helyett.

Külön kis csoportot képeztek a Romániából érkezett gyermekek. Ők saját családjukban élnek, de hihetetlen nyomorúságos környezetben. Az első nap lezajlott orvosi vizsgálat megállapította, hogy mind alultáplált. Gyógyszerre, vitaminra szorult gyermekek voltak ők. Talán a legszívszorítóbb élményünk is hozzájuk fűződik. A hét második felére elromlott az időjárás, és nem tudtak együtt étkezni a többi ADRÁ-ssal, így néhány napig a szomszéd asztalnál ültek. Még a szemük is evett. Nem csak a feltét, de a kelkáposzta-főzelék is ízlett nekik, és ha jutott, szívesen repetáztak a főzelékből, feltét nélkül is. Egyik reggel valahogy nem fogyott nálunk a reggelihez kapott sajt, így egy tányéron átadtuk nekik. Először körbe adták, hogy mindenki vegyen róla egyet, majd a szomszéd asztalhoz is tovább adták a tányért a maradékkal. Volt köztük egy kislány, aki több mint egy évig az édesanyjával az erdőben, egy szekrényben „lakott", amíg a romániai testvérek rájuk nem találtak, és felkarolták őket. Ezek a gyerekek most is nyomorúságos körülmények között élnek, de már nem erdőkben, csatornákban, azonban a szegénységnek olyan fokán, ami alig jobb, mint ahogyan a mi országunk utcán élő hajléktalanjai tengődnek.

A szombat külön élmény volt mindannyiunk számára. Ezek a gyerekek nem kötelezhetők szombatünneplésre, mégis mindannyian szerettük volna, ha átélnének egy közösségi szombatot. Megszerveztük a foglalkozásokat, amelyeket elmosott az eső. Így nem volt jobb ötletünk, mint filmet nézetni velük. A helyi gyülekezet termében zsúfolódtak össze, és József életét nézhették meg, két részben. Sokan közülük meg is könnyezték a filmet, annyira a szívükhöz szólt. Este a konferenciai terembe koncertet hirdetett a Tarjáni házaspár és az Advent Kamarakórus. Féltünk, hogy eljönnek, és képtelenek lesznek viselkedni ezek a gyerekek. A csalódásunk hatalmas, ám igen kellemes volt. Szinte kivétel nélkül eljöttek a gyermekek, és példásan ülték végig, a több mint egyórás műsort. A nevelők utána elmondták, hogy sosincs alkalmuk a gyerekeknek hangversenyre járni, pedig szívesen mennének. Sok gyerek, még a nagyok közül is, most, ezen az alkalmon látott és hallott először fuvolát.

Még sokáig lehetne sorolni az élményeket, melyek ezen a héten értek bennünket, de összegzésként csak annyi álljon itt, hogy a nevelők tapasztalata szerint ezek közül a gyerekek közül (kb. kilencven fő) talán egy fog tudni leérettségizni, és talán ez az egy fog tudni kiemelkedni a nyomorból. A többire egyre fenyegetőbb árnyékot vet a kábítószer, az alkohol hatása, a lezüllés és a korai, nyomorúságos halál. Talán ha többet hallanának arról, ami ennek a hétnek a mottója volt: Istennek fontos vagy, nagyon szeret téged! Talán akkor nem csak egy élhetne boldogabb felnőttkort, mint amilyen gyermekkor adatott neki. Ebben azonban nem az ADRA, hanem mi magunk tehetnénk többet. Ez nem anyagi kérdés, hanem sokkal inkább fizikailag is megmutatkozó lelki támasz. Hiszen Jézus minket is azokhoz küld, akikért Ő jött: megkeresni, és megtartani az elveszetteket.

Pappné Szigeti Gyopár