oldal 2 / 2
Szeretettel. Az
adventistákat olykor annyira leköti hitelveik bebizonyítása, hogy a szeretet
terén komoly hiányosságokra tettünk szert. Pál megerősíti a lelki ajándékok
fontosságát. Felmagasztalja a prófétai ajándékokat. Nagylelkűségért könyörög.
Megdicséri a tisztviselőt, a prédikátort és a mártírt. Szeretet nélkül azonban
semmi hasznuk. Ha a hitet és a szeretetet mérlegre tesszük, akkor is a szeretet
győz, mint a legfőbb erény. A szeretetünkről fogják tudni, hogy keresztények
vagyunk.
Szabadítással. Az a
szeretet, amely Jézus Krisztusban testesült meg, felszabadít a félelem, a
bűntudat, a közömbösség és a bűn alól. Gal 5:1 szerint Krisztus szabaddá tett
minket. Emlékszem, amikor még kisiskolás koromban egyedüli adventistaként meg
kellett védenem a hitem világi osztálytársaim előtt. Hamar rájöttem: vagy
szabadon megválasztom, hogy miként élek és viselkedek, vagy fogoly leszek. A
felszabadítás azt jelenti, hogy felelősséget vállalunk döntéseink
következményeiért, amelyek vagy az örök életre vagy a pusztulásba vezetnek. Ha
beszélünk, akkor felajánljuk a szabadulás lehetőségét másoknak.
Útmutatással. Amikor az
egyház Jézusról beszél, akkor tanításában kitér a hitelvekre és az életmódra
is. Akadtak olyan időszakok, amikor az egyház úgy vélte, hogy az ilyen jellegű
tanítás - mint egyedüli üdvös stratégia - emberi életeket változtathat meg. A
kutatások viszont azt mutatják, hogy bár a tanítás szükséges és hasznos része a
fejlődésnek, azonban a „kizárólag üzenetközpontú" megközelítés az eredményesség
terén nagyfokú visszaeséshez vezet. A tanítás szempontjából pedig nem mellékes
annak minősége, valamint az oktatóval és a csoporttagokkal való kapcsolat sem.
A kapcsolatok pozitív hatást fejtenek ki abban a környezetben, ahol a tanítás
zajlik. Egy előadásnak sincs olyan ereje, mint a személyes példamutatásnak.
Gondozással. A gondozás
komoly, folyamatos és megbízható támogatást, odaadást és elkötelezettséget
jelent. Mindenekelőtt tervezettnek és tudatosnak kell lennie. Ha bámit is el
akarunk mondani a világnak, akkor figyelnünk kell arra, hogy minden szinten
„gondozzunk", különösképpen gyülekezeti szinten.
Egy
lelkészfeleségnek tudomására jutott, hogy a férjének viszonya volt egy nővel a
gyülekezetükből. A feleség nagyon szégyellte magát, elkeseredett, de mivel még
mindig szerette hűtlen férjét, nem akarta őt megszégyeníteni. Nem ment többé a
gyülekezetbe, mert nem bírta elviselni, amikor a férje a szószékre lépett. Hat
hónap múlva a dolog kitudódott, és a lelkész fegyelmit kapott. Egy évvel
később, miután a házaspár hivatalosan elvált, a volt lelkész feleségül vette
azt a nőt, akivel annak idején megcsalta a feleségét. Az egész esetben az a
kitaszítottság volt a legfájdalmasabb, amit a lelkészfeleség érzett - nemcsak a
férje, hanem a gyülekezete részéről is. A 18 hónapon át tartó huzavona alatt
egyetlen tag vagy lelkész sem látogatta meg ezt a magányos asszonyt.
Semmi értelme
a mondanivalónknak, ha nem vagyunk hajlandóak gondozni a világot.
Közösséggel. Ha
mindezekre odafigyelünk, akkor valódi közösségre léphetünk egymással, ahol minden
nemzet, faj és kultúra tagja az Úr gyermekévé válhat. Mondjuk el együtt a
világnak az evangéliumot!
Allan R. Handyside.
|