1. „De az Úristen kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy?" (1Móz 3:9)

Egyik este, ahogy barátjuk távozott, ismét integettek és utána kiáltottak: „Holnap este újra találkozunk!" Most már együtt folytatták a kellemes beszélgetést, és amikor eljött az ideje, a szokásos módon nyugovóra tértek. Másnap nyugodtan és békésen ébredtek, ahogy minden reggel szoktak. Hálát adtak az új napért és elindultak napi munkájuk végzésére. Ezen a napon egy időre a munkájuk elválasztotta őket. A feleség úgy gondolta, hogy sétál egy kicsit, hiszen annyi mindent nem ismernek még ebből a kertből. A folyó mellett haladva, a kert közepe felé, találkozott valakivel. Futólag látta már, de nem ismerte, és még nem is volt alkalom, hogy a közös barátjukkal beszélgettek volna róla. Nagyon megnyerő és barátságos volt. Úgy tett, mint aki segíteni akar és gyorsan megosztott néhány érdekes információt, amit még ő sohasem hallott. „Nos, a barátunk még mindezt elhallgatta." - gondolta magában, miközben egy teljesen ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Egyszerre menekült volna, de maradt volna is. Szinte beleszédült, ahogy hallgatta a mézes szavakat - bár érezte, hogy valami nincs rendjén - szinte gyökeret vert a lába és már mozdulni sem tudott. Eszébe jutott ugyan, hogy szó volt arról, hogy ide nem kellene egyelőre eljönniük, hiszen majd ha eljön az ideje, a barátjuk akarja elhozni őket ide. De most már késő volt. Minden pillanattal nehezebb lett a távozás, mintha valaki egy hálót fonna köré. Az újdonsült „barát" elejtett néhány szót, ami a barátjukra vonatkozott. Úgy mondta el a mézes szavak között, mintha nem is lenne nagy jelentősége, de annál jobban hatott. A többi már magától ment. Mire ismét magához tért, ott bujkált a férjével egy bokor mögött, és azt mondogatták: „Csak ne jönne el ma a barátunk. Holnapra azután csak sikerül kitalálnunk valamit." Így amikor megjött a barátjuk, megdöbbentő kép várta. Teljesen kicserélték ezeket az embereket. Féltek és bizalmatlanok voltak vele szemben, sőt egymással is tapintatlanok voltak. Nem csak az arcuk, de az egész testük beletorzult ebbe a félelmetes bizalmatlanságba. A Barát, mert hiszen még most is az volt, úgy döntött, hogy valami megdöbbentő dolgot kell tennie, hogy elhiggyék, ő valóban a barátjuk. Tudta, hogy ez már nem megy könnyen. Áldozatot kell hoznia. Mégis azt mondta: továbbra is a barátaim vagytok, és ha meghalok értetek, akkor talán ismét elhiszitek és bízni fogtok bennem.

Nos, ebből a történetből mi egyáltalán nem maradtunk ki. Gyakran jön valaki, aki széles, meggyőző mosollyal, kézszorítással, szemedbe nézve érzékelteti, hogy a barátod, sőt jobb barátod bárkinél, és észrevétlenül odacsöpögteti a bizalmatlanságot. Biztosan átélted már te is, hogy barátságos, boldog együttlét után, a következő héten fagyos légkör fogadott a gyülekezetben vagy a hittestvéred otthonában. Azonnal tudtad, hogy valaki ott járt azóta. Próbáltad megfejteni, hogy ki lehetett, de ez nem ilyen egyszerű. Ő álneveket használva dolgozik. Az ő szándéka mindig az, hogy azzal legyél bizalmatlan, aki segíthetne, erősíthetne és megsokszorozhatna - a hittestvéreddel és a lelki vezetőddel szembeni bizalmatlanságra uszít.

Kedves hittestvérem, lelkésztársam, én és az én házam népe úgy döntöttünk, hogy nem hallgatunk erre a valakire. Ha legközelebb találkozunk, úgy akarok rád nézni, mint ahogy legutóbb elváltunk: nyitott szívvel, örömmel és őszinte barátsággal. Ez ugyan áldozatba kerül, de hiszem, hogy ekkor követem Jézust. „...szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul" (Róm 12:1).