Életünk egy többdimenziós küzdelem színtere. Nemcsak a mindennapokban tapasztalt, sokszor emberfeletti küzdelemben kell helyt állnunk, hanem egy természetfeletti küzdelem részesei is vagyunk. Gyakran úgy érezzük, hogy a mindennapok küzdelmei is erőnk felett valók, és még nem is beszéltünk arról, hogy másokat befolyásoljunk a jóra. Lehetséges-e befolyásolni legalább a közvetlen kapcsolatunkban levőket, vagy - egy globális kultúra sodrásában - végleg elveszítjük befolyásunkat? Legtöbbször egy parányi, jelentéktelen pontnak érezzük magunkat a mai világ formálásában. Igaz ez az egyéni életünkre, de igaz a kis közösségünkre is.

Elizeus története éppen ezért hihetetlenül nagy bátorítást adhat nekünk. Van lehetőségünk befolyásolni a világot, függetlenül attól, hogy emberileg milyen eszközökkel rendelkezünk. Ha Isten elhív egy feladatra, akkor biztosítja az eszközöket is. Isten időnként azért ad lehetetlennek tűnő feladatokat, hogy az Ő neve dicsőíttessék meg, ne a miénk. Elizeus erre a szolgálatra lett elhívva. Életén keresztül nagyszerűen látható, hogy Isten képes megváltoztatni a körülményeket, és a ránk bízott feladathoz biztosítja az eszközöket. Elizeus szolgálatát nagyszerű csodák kísérték, és a békesség prófétájaként Megváltónk előképe lett.

Egy beteljesült élet

Menjünk el most az Igén keresztül Elizeus életének utolsó napjaihoz. Ahogy ott állunk a betegágyánál, egy megdöbbentő, és talán egy kicsit igazságtalan képet látunk. „És megbetegedett Elizeus olyan betegséggel, amelybe bele is halt, és lement hozzá Joás, az Izrael királya, és arcára borulván sírt és monda: Édes atyám, édes atyám! Izrael szekerei és lovagjai!" (2Kir 13:14) Illés élve ragadtatott el, bár volt az életében egy bukás, amikor elmenekült Jézabel elől, és meg akart halni. Elizeus azonban 70 év töretlen, hűséges szolgálat után halálos betegségbe esett. Kicsit másként képzelnénk el egy ilyen életmű végét. Ha ránk lenne bízva, más sorsot adnánk Elizeusnak.

Isten Igéje azonban képes helyre tenni emberi elképzeléseinket. Pál apostol azt mondja: „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának: Mert ha élünk, az Úrnak élünk; ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk" (Róm 14:7-8). A halál távolról félelmetes, de Krisztus közelében másként tekinthetünk rá. Jézus halála elvette annak félelmetességét. Matthew Henry írja: „Akinek a feje a mennyben van, nem kell félnie a lábát a sírba tenni."

Az idős próféta ott fekszik a halálos ágyán. Joás, Izrael királya, meglátogatja és így kiált fel: „Édes atyám, édes atyám! Izrael szekerei és lovagjai!" Joás felkiáltása kifejezi, hogy a próféta volt a nemzet legnagyobb védelme, és most távozásával eltűnik egy láthatatlan, nagy lelki védőfal az ország körül. Isten népére ma is igaznak kell ennek lennie. Környezetünk jóléte és védelme Isten prófétai népének aktív jelenlététől függ. Egy másik birodalom követei vagyunk. Olyan üzenetet képviselünk, amely befolyásolja az emberek és nemzetek sorsát.

 Ahogy Elizeus visszatekint az életére, nyugodt lehet, hogy jól elvégezte a dolgát. Egész életünk felkészülés erre a végre. Jó lenne abban a tudatban lenni, amikor odaérünk, hogy mindent megtettünk, amit el kellett végeznünk - nem éltünk hiába. Elizeus élete bemutatja azt az igazságot, amit a Példabeszédek könyvében találunk: „Az igazak ösvénye pedig olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig" (Péld 4:18). Arra lettünk elhívva, hogy befolyásunk delén távozzunk, nem pedig az alkonyán. Hogyan lehetséges ez olyan életúttal, amely fizikai leépülésen és halálon át vezet?