Elizeushoz hasonlóan áldást jelenthetünk a halálos ágyunkon is

2Kir 13:15-19-ben egy különös képpel találkozunk - az íjjal-nyíllal. Elizeus egy szimbolikus cselekedettel sürgeti, lelkesíti a királyt Isten ellenségeinek megsemmisítésére. Tudja, hol van az igazi ellenség, és hol kell harcolni ellene. Ő maga már nem képes kifeszíteni az íjat, de ott a keze az ifjú királyén. A kézrátétel által a felhatalmazást továbbítja. Próbálja felkészíteni a megalkuvó fiatal királyt, hogy bátran szálljon szembe az ellenséggel. A szakértelem és a királyi hatalom önmagában nem garancia az ellenség legyőzésére. A győzelem forrása máshol van elrejtve. Nem lehet fizikai erőviszonyok alapján kiszámítani a győzelmet. Bölcs Salamon a következőt mondja: „Nincs bölcsesség, és nincs értelem, és nincs tanács az Úr ellen. Készen áll a ló az ütközetnek napjára; de az Úré a megtartás!" (Péld 21:30-31).

Elizeus újra a kezébe veteti a nyilakat. Azt parancsolja neki, hogy lőjön a poros földbe. Elizeus a lelki szemeivel látja a napot, amikor népe végleges győzelmet arat. Látja Isten ellenségeinek megsemmisülését. Joás azonban nehezen akarja átvenni ezt a látást. Úgy áll ott előttünk, amint félszegen tartja a nyilakat, mint egy szégyellős tinédzser, aki egy öreg, szenilis ember hóbortjának próbál eleget tenni. A történetből kiderül, hogy egyáltalán nem volt lelkes a különös gyakorlat közben. Vajon miért nem lelkesedik? Miért nem veszi át a tüzet, ami még most is ott van a haldokló próféta szemeiben? Ez egy valóságos háború utánzása volt. Elizeus próbálta lejátszani a jövőt. Az egyik ok az lehetett, amiért Joás nem lelkesedett, hogy egy bolondos játéknak érezte. Túl gyermeteg egy racionálisan gondolkodó, fiatal felnőtt számára. De minden bizonnyal lehetett egy ennél is fontosabb oka a lelkesedés hiányának. Joás egyszerűen nem látott semmiféle kapcsolatot a poros földbe kilőtt nyilak és a későbbi győzelem között.

Istennek pontosan ez a baja az imádságainkkal. Legtöbbször erőtlen az imaéletünk. Hacsak nem vagyunk kétségbeesett helyzetben, nem hisszük, hogy a kimondott szó bármit is eredményez. Elhinni, hogy az a néhány szó, amit az ágyunk mellé borulva elmondunk Istennek, megváltoztatja a világot. Ez a legnagyobb hitpróbánk. Türelmetlenek vagyunk kitartani a térdeinken, mert nevetségesnek érezzük, hogy az ott elmondott szavak valóban átformálják a világot. Ezért könnyen feladjuk két-három próbálkozás után. Egyes imádságok gyors választ kapnak, de Isten legtöbbször csak lassan és biztosan kész válaszolni. Tudni akarja, hogy tényleg rajta van-e a szívünk teljesen, és valóban a dicsőségére fogunk-e élni a válaszával. Ezért nem szabad könnyen feladnunk. A hitetlenségünk akadályozza meg leginkább Istent a válaszadásban. A félszívvel vívott küzdelem eleve kudarcra van ítélve.

Jézus a szülőföldjén találkozott a legnagyobb, a számára is áthidalhatatlan, kihívással. Márk evangélista feljegyzi Jézus názáreti látogatását. Ahogy felállt szombaton a zsinagógában, a hallgatók kezdték egymást kérdezgetni: Honnan vette ezt a bölcsességet? Ismerjük a családját, a testvéreit, tudjuk, hogy mit várhatunk Tőle. Megdöbbentő az összegzés: „Nem is tehet vala ott semmi csodát, csak nehány beteget gyógyíta meg, rájok vetvén kezeit. És csodálkozik vala azoknak hitetlenségén" (Mk 6:5-6). Nem a kislétszám, a régi épület, vagy a kemény padok voltak az akadály. Sokkal inkább a sorokból megszólaló szkeptikus cinizmus volt az akadály.

A kis elvárások korlátozzák Isten hatalmát. Joás nem gondolja, hogy teljes győzelmet arathat, így nem is győzi le teljesen a szíriaiakat. Ne mondd, hogy „lehetetlen", ha Isten azt mondta, hogy tedd meg. A gyenge vágy is korlátozza Isten hatalmát. Akart Joás igazán harcolni? Vágyott arra, hogy Szíria veszítsen? Egyáltalán nem úgy nézett ki! Jézus azt kérdezte a bethesdai betegtől: „Akarsz-e meggyógyulni?" „Mit akarsz, hogy cselekedjem veled?" - kérdezte a vakot a jerikói úton. Legtöbbször azért nincs, mert nem kértük. A Szentlélek olyan mértékben tölt be, ahogy igazán vágyunk rá.

Ha használjuk az erőnket, akkor az növekedni fog. Az újabb és újabb tapasztalatok erősítenek, lelkesítenek bennünket. Gedeonnak is azt mondta az Úr: Menj el ezzel a te erőddel! Joás nem lőtte ki az egész tárat, hanem három próbálkozás után abbahagyta. Ez volt a veszte. Ha Isten adott egy tár nyílvesszőt, mindet használnunk kell. Az ima fegyvere nem csak a sekélyes kéréseinknél áll a rendelkezésünkre. Sőt nem is arra adatott, hanem, hogy hegyeket mozgassunk vele. Azért, hogy kérjük Istent, lehetőséget adjunk Istennek, hogy hatalmas dolgokat tehessen életünkben és mások életében, a világ életében. Tanuljunk meg kérni és kitartani a kérésben. Ne adjuk fel három próbálkozás után. Valaki azt mondta: „Az ima nem csupán része a munkának, az ima a munkánk... a többi ennek a tisztogatása." Amikor legközelebb azt mondod: „már csak imádkozni tudok", gondolj arra - ez a lehetőségek kezdete, nem pedig a vége!