Kíváncsiskodó asszonyok

Hallgatóztak-e a bronzkorban - Ábrahám korában - az asszonyok? Van egy bibliai híradás, amely erről szól Mózes első könyvének 18. fejezetében. Egy forró nyári napon Ábrahám a sátor bejáratánál az árnyékba húzódott, amikor három idegen érkezett hozzá vendégségbe. A híradásból megismerjük az ókori vendéglátás szabályait. „Amikor meglátta őket, elébük futott a sátor bejáratától, földre borult, és így szólt: Uram, ha megnyertem jóindulatodat, kérlek, ne kerüld el szolgádat! Mindjárt hozok egy kis vizet, mossátok meg lábaitokat és dőljetek le a fa alá! Én meg hozok egy kis kenyeret, hogy felüdüljetek, és úgy menjetek tovább" (2-5). Egy vándor-pásztor így fogadta az előkelő látogatót. A közösen elfogyasztott kenyér a szövetséges jó viszony jele volt. A további szövegből hamar kiderül, hogy a falat kenyér az lakomát is jelenthetett akkor, ha a három különös idegennek a jóindulatát akarta elnyerni a házigazda. „Ábrahám besietett Sárához a sátorba, és azt mondta: siess, dagassz meg három mérték finomlisztet, és süss lángost! Kiszaladt Ábrahám a csordához is, fogott egy szép szopós borjút, és odaadta a legényének, az pedig gyorsan elkészítette. Azután vett vajat, tejet, meg vette a borjút, amelyet elkészítettek és eléjük tette. Ő maga pedig ott állt mellettük a fa alatt, amíg ettek" (6-8). Pontos híradás ez egy bronzkori vendégségről; a frissen sült lepénykenyérből, a borjúsültből, tejből, vajból álló lakomáról, miközben a házigazda az előkelő idegenekkel beszélgetni kezdett. Egy mai riporter sem írhatná le pontosabban. A beszélgetésen asszonynak nem illett részt venni, de Sára, mint ahogyan minden asszony, kíváncsi volt. A sátor ponyvája mögött hallgatózott. Ma sem történne ez másként az arab pusztaság beduinjainál, no, meg nálunk sem.

Lábmosással vallott szerelmet

Van az Újszövetségnek is egy nevezetes „lábmosás története", ahol Jézus a tanítványokkal tesz egy számunkra érthetetlen dolgot. Az antik világban ezt a gesztust az egy „ház"-hoz tartozók, egymással és vendégeikkel kapcsolatban gyakorolták, ami az összetartozás és az egymás elfogadásának jele volt. Gazdag, szimbolikus tartalmáról az ókori irodalom is beszél. Az Odüsszeia 19. éneke például arról beszél, hogy a trójai háborúból sok kaland után hazatérő, rég látott Odüsszeuszt felesége először nem ismeri fel. Megparancsolja szolgáinak, hogy mossák meg a jövevény lábát, de ő azt kéri, hogy „egy éltes anyó" tegye ezt vele, aki a dajkája volt. A dajka lábmosás közben „azonnal ráismert sebére, amelyet vadkan foga vágott" (393. sor). Érdekes párhuzam a „József és Aszenát" című első századi zsidó regény egyik jelenete, ami 1Móz 41:45-t, József házasságkötésének történetét dolgozza fel, ahol Aszenát, egy egyiptomi pap lánya úgy vall szerelmet, hogy jövendőbelijének ő mossa meg a lábát. Íme a lábmosás, aminek ma kevesen tudják az értelmét, hajdan egy közismert jelkép volt, ami az emberek egymással való szoros közösségét demonstrálta. Egy jelkép volt, amit mindenki értett. Mára már elhalványodott az igazi tartalma.

„Kebelbarát"

Ma divatos félreértések forrása lett, hogy az utolsó vacsoránál János - a „szeretett tanítvány"-, Jézus „kebelén feküdt". Más fordítások szerint „ölébe hajtva fejét feküdt az asztalnál". Ez a mai olvasó számára értelmezhetetlen, vagy legalább is rosszindulattal félreérthető. De hogyan is ettek a régiek? Oldalfekvésben, egyik karjukon könyökölve. Természetesen, ha mindenki a jobb vagy a bal könyökére támaszkodott volna, akkor nem lehetett volna az asztalnál társalogni, hiszen mindenki csupán a másik hátát látta volna. Ezért párban, egyik a jobb, másik a bal könyökére támaszkodva heveredett le az asztalhoz. Az volt a „kebelbarátom", aki velem szemben könyökölt. Így az utolsó vacsorán János volt Jézus párja, „kebelbarátja".

Ha a Biblia számunkra is fontos mondanivalójához el akarunk jutni, akkor fel kell fedeznünk magunknak ezt a régi világot. Nem elég ásóval előszedni a földből azt, ami ránk maradt, hanem az Ige jobb megértése érdekében meg kell ismernünk azt az embert gondolkodásában, anyagi kultúrájában, aki a kinyilatkoztatást kapta. Aki nem érti azt, hogy Isten hajdan mit mondott, az azt sem fogja megérteni, amit a régi igén keresztül ma mond nekünk.

Dr. Szigeti Jenő
egyetemi tanár