Az Atya Isten az Újszövetségben

Az Ószövetség Istene nem különbözik az Újszövetség Istenétől. Istenről azt tudhatjuk meg, hogy Ő minden dolog Alkotója, minden igaz hivő Atyja, valamint teljesen egyedülálló értelemben Jézus Krisztus Atyja.

Minden teremtmény Atyja. Pál beszél az Atyáról, megkülönböztetve Jézus Krisztustól. „Egy Istenünk van, az Atya, akitől van a mindenség... és egy Urunk, a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala." (1Kor 8:6; vö. Zsid 12:9; Jn 1:17) Kijelenti: „Ez okáért meghajtom térdeimet a mi Urunk, Jézus Krisztusnak Atyja előtt, akiről neveztetik minden nemzetség Mennyen és Földön" (Ef 3:14–15).

Minden hivő Atyja. Az újszövetségi időben ez a lelki atya-fiú kapcsolat nem Isten és Izrael népe között, hanem Isten és az egyes hivők között áll fenn. Jézus fejtette ki, hogy milyen ennek a kapcsolatnak az iránya (Mt 5:45; 6:6–15). Ez úgy jöhet létre, ha a hivő elfogadja Jézus Krisztust (Jn 1:12–13).

Krisztus megváltói munkája által Isten a hivőket gyermekeivé fogadja. A Szentlélek segíti elő ezt a kapcsolatot. Krisztus azért jött, „hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot. Minthogy pedig fiak vagytok, kibocsátotta Isten az ő Fiának Lelkét a ti szívetekbe, aki ezt kiáltja: Abba, Atya!" (Gal 4:5–6; vö. Róm 8:15–16)

Jézus bemutatja az Atyát. Jézus, a Fiú Isten adta a legteljesebb képet Istenről, amikor Isten önkinyilatkoztatásaként eljött emberi testben (Jn 1:1, 14). János kijelenti: „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú... jelentette ki őt" (Jn 1:18). Jézus elmondta, hogy a Mennyből szállt le (Jn 6:38); és „aki engem látott, látta az Atyát" (Jn 14:9). Aki Jézust ismeri, az Atyát is ismeri.

A Zsidókhoz írt levél ennek a személyes kinyilatkoztatásnak a fontosságát hangsúlyozza. „Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképpen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által, akit tett mindennek örökösévé, aki által a világot is teremtette,aki az Ő dicsőségének visszatükröződése,és az Ő valóságának képmása." (Zsid 1:1–3)

1. Isten, aki ad. Jézus úgy mutatta be Atyját, mint az adományozó Istent. Az Isten ajándékozását látjuk a teremtéskor, Betlehemben és a Golgotán.

A teremtés munkáját az Atya és a Fiú együtt végezte. Isten életet adott nekünk, noha tudta, hogy emiatt majd saját Fiának kell meghalnia.

Betlehemben önmagát adta, amikor Fiát odaadta. Micsoda fájdalmat jelentett az Atyának az, hogy Fia a bűntől szennyezett bolygónkra érkezett! Próbáljuk meg elképzelni az Atya érzéseit, amikor azt látta, hogy Fiát, aki a tökéletes mennyei boldogságot, dicsőséget felcserélte a halál ösvényével, az angyalok szeretete, csodálata helyett a bűnösök gyűlölete veszi körül!

De a Golgotánál ismerhetjük meg legjobban az Atyát. Az Atya isteni természete révén jobban megszenvedte a Fiától való elszakítottság fájdalmát Jézus földi élete és halála idején, mint amit ember valaha érezhet. Hasonló mértékben szenvedett együtt Krisztussal. Mi lehetne ennél nagyobb jelentőségű bizonyságtétel az Atyáról?! Semmi más nem mutathatja be úgy az igazságot az Atyáról, mint a kereszt!

2. A szeretet Istene. Jézus kedvelt témája volt Isten gyöngédsége és nagy szeretete. „Szeressétek ellenségeiteket - mondta -, áldjátok azokat, akik titeket átkoznak, jót tegyetek azokkal, akik titeket gyűlölnek, és imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket; hogy legyetek a ti mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza az Ő napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ád mind az igazaknak, mind a hamisaknak" (Mt 5:44–45). „És a ti jutalmatok sok lesz, és ama magasságos Istennek fiai lesztek; mert ő jótevő a háládatlanokkal és gonoszokkal. Legyetek azért irgalmasok, mint a ti Atyátok is irgalmas." (Lk 6:35–36)

Jézus azzal is az Atya természetét, a szeretetet mutatta be, hogy lehajolt és megmosta árulójának a lábát (Jn 13:5, 10–14). Amikor Krisztus enni adott az éhezőknek (Mk 6:39–44; 8:1–9), meggyógyította a süketet (Mk 9:17–-29), szóra nyitotta a néma ajkát (Mk 7:32–37), megnyitotta a vak szemét (Mk 8:22–26), talpra állította a bénát (Lk 5:18–26), meggyógyította a leprásokat (Lk 5:12–13), feltámasztotta a halottat (Mk 5:35–43; Jn 11:1–45), bűnbocsánatot adott a bűnösöknek (Jn 8:3–11), és ördögöket űzött ki (Mt 15:22–28; 17:14–21), akkor az Atyát látjuk az emberek között, amint életet hoz, szabaddá tesz, reményt ad, és az újjáteremtett Földre mutat előre. Krisztus tudta, úgy vezetheti bűnbánatra az embereket, ha bemutatja nekik az Atya drága szeretetét (Róm 2:4).

Krisztus példázatai közül három azt mutatja be, milyen nagy szeretettel törődik Isten az elveszett emberiséggel (Lk 15). Az elveszett bárány példázata azt tanítja, hogy az üdvösség kezdeményezője Isten, és nem azt, hogy mi keressük Őt. Hasonlóan a pásztorhoz, aki szereti nyáját, és az életét is kész kockáztatni, ha hiányzik belőle egy, Isten is vágyakozó szeretetet mutat minden elveszett ember iránt, csak még nagyobb mértékben.

Ez a példázat kozmikus jelentőséggel is bír: az elveszett bárány lázadó világunkat jelképezi, ami mindössze egyetlen atom Isten hatalmas világmindenségében. Arra utal Isten drága ajándéka, Fia is, akit odaadott, hogy bolygónkat visszavigye a nyájhoz, hogy bukott világunk épp olyan drága neki, mint a teremtett világ többi része.

Az elveszett drachma példázata azt hangsúlyozza, milyen határtalan értéket tulajdonít Isten nekünk, bűnösöknek. A tékozló fiú példázata pedig bemutatja az Atya roppant nagy szeretetét, aki hazavárja és fogadja bűnbánó gyermekeit. Ha öröm van a Mennyben egyetlen bűnös miatt, aki megtér (Lk 15:7), képzeljük csak el a világegyetem örömét Urunk második eljövetelekor!

Az Újszövetség világosan kifejezi továbbá, hogy az Atya is részt vesz Fia visszajövetelében. A második adventkor a gonoszok a szikláknak és a hegyeknek kiáltanak: „Essetek mireánk, és rejtsetek el minket annak színe elől, aki a királyi székben ül, és a Bárány haragjától!" (Jel 6:16)„Mert az embernek Fia eljő az Ő Atyjának dicsőségében, az Ő angyalaival" (Mt 16:27), és „meglátjátok az embernek Fiát ülni Istennek hatalmas jobbján, és eljőni az égnek felhőiben" (Mt 26:64) - mondta Jézus.

Az Atya vágyakozó szívvel tekint a második advent elé, amikor a megváltottak végre eljuthatnak örök hazájukba. Akkor már mindenki egyformán fogja tudni: nem volt hiábavaló, „hogy az Ő egyszülött Fiát elküldte Isten e világra, hogy éljünk általa" (1Jn 4:9). Csak az elképzelhetetlenül nagy, önzetlen szeretet ad magyarázatot arra, hogy „amikor még ellenségei voltunk", miért békültünk meg „Istennel az Ő Fiának halála által" (Róm 5:10). Hogyan is utasíthatnánk el ezt a szeretetet, és miért ne ismernénk el Istent Atyánknak?!