oldal 1 / 5
Az első emberpár Isten képmására lett teremtve egyéniséggel, hatalommal és szabadsággal, hogy gondolkodjon és cselekedjen. Bár teremtett szabad lény, a test, a lélek és a szellem oszthatatlan egysége, mégis Istentől függ az élete. Amikor ősszüleink nem engedelmeskedtek Istennek, megtagadták Istentől való függőségüket és elveszítették Istentől kapott kiváltságukat. Isten képmása összetört bennük, és a halál alattvalóivá lettek. Utódaik ezt a megromlott természetet és annak következményeit öröklik. Gyengeségekkel és bűnös hajlamokkal születnek. De Isten megbékéltette magával a földet Krisztusban, és Szentlelke által a bűnbánó halandó emberben helyreállítja Alkotója képmását. Isten dicsőségére lettek teremtve, és azért hivattak el, hogy szeressék Őt és egymást, és viseljenek gondot környezetükre. (1Móz 1:26–28; 2:7; Zsolt 8:4-8; ApCsel 17:24-28; 1Móz 3; Zsolt 51:5; Róm 5:12–17; 2Kor 5:19–20; Zsolt 51:10; 1Jn 4:7–8,11,20; 1Móz 2:15)
És „monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra." Isten nem a szavával hívta életre teremtése koronáját, hanem szeretettel lehajolt, hogy a föld porából formálja meg ezt az új teremtményt.
A föld legmesteribb szobrásza sem formázhatott volna ilyen nemes lényt. Michelangelo talán képes lett volna kifaragni az ámulatba ejtő külsőt, de vajon mi lett volna az Isten által olyan gondosan, bonctani és élettani szempontból is megtervezett testtel, amelynél a feladatokat és a szépséget egyaránt szem előtt tartotta?
A tökéletes forma elkészült, minden hajszál, szempilla és köröm a helyére került, de Isten még nem fejezte be művét. Terve szerint az embernek nem összegyúrt földkupacnak kellett lennie, hanem azt akarta, hogy teremtménye éljen, gondolkozzon, alkosson, és dicsőségben növekedjen.
A Teremtő e nagyszerű forma fölé hajolva, „lehellett vala az ő orrába életnek leheletét. Így lőn az ember élő lélekké" (1Móz 2:7; vö. 1:26). Isten tudta, hogy az embernek társra van szüksége, ezért alkotott mellé „segítőtársat, hozzá illőt". „Mély álmot"bocsátott Ádámra, és amikor Ádám elaludt, egyik kivett oldalbordájából megteremtette az asszonyt (1Móz 2:18, 21–22). „Teremté tehát Isten az embert az Ő képére, Isten képére teremté őt: férfiúvá és asszonnyá teremté őket." (1Móz 1:27) Majd megáldotta őket, és így szólt hozzájuk: „Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a Földet, és hajtsátok birodalmatok alá; és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon" (1Móz 1:28). Isten sokkal pompásabb kerti otthont adott Ádámnak és Évának, mint amilyet ma bárhol is láthatunk. A fákat, a szőlőket, a virágokat, a dombokat és a völgyeket mind maga a Mester díszítette fel. Volt ott két különleges fa - az élet fája és a jó és a gonosz tudásának fája. Isten megengedte Ádámnak és Évának, hogy szabadon egyenek minden fa gyümölcséből - kivéve a jó és a gonosz tudásának fáját (1Móz 2:8–9, 17).
Így tette fel Isten a teremtés művére a koronát. „És látá Isten, hogy minden, amit teremtett vala, ímé, igen jó." (1Móz 1:31)
Az ember eredete
Ma sokan abban hisznek, hogy az ember az állati élet alacsonyabb rendű formáiból alakult ki olyan természetes folyamat következtében, amely több milliárd évig tartott, ám ezt az elképzelést nem lehet összhangba hozni a Biblia feljegyzésével. Az ember természetével kapcsolatos bibliai nézet döntő fontosságú eleme az ember visszafejlődése.[1]
Isten teremtette az embert. Az emberi faj eredete az Istenség tanácskozásához vezethető vissza. „Teremtsünk embert" (1Móz 1:26) - szólt Isten. A többes szám itt a Szentháromságra - az Atya Istenre, a Fiú Istenre és a Szentlélek Istenre - vonatkozik (lásd e könyv 2. fejezetét). Isten tehát határozott céllal fogott az első ember teremtéséhez (1Móz 1:27).
A föld porából teremtve. Isten az embert „a földnek porából" (1Móz 2:7) teremtette; nem más életformákat hozott létre, mint például a vízi vagy szárazföldi állatokat, hanem a korábban már létező anyagot használta fel. Amikor már megformálta az ember minden szervét, és a megfelelő helyre tette azokat, csak akkor lehelte belé „az életnek leheletét", ami az embert élő személlyé tette.
Isten képére teremtve. Isten minden állatot - halat, madarat, csúszómászót, rovart, emlőst stb. - „neme szerint" teremtett (1Móz 1:21, 24–25). Minden egyes állatfajnak megvolt a saját jellegzetes formája és képessége, hogy utódokat hozzon létre. Az embert viszont Isten a saját képére, nem pedig az állatvilág mintája alapján teremtette. „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra" (1Móz 1:26) - mondta Isten. Itt világos törésvonal látható az állatvilág és az emberiség között. Lukács nemzetségi táblázatában egyszerűen, de határozottan kifejezi ezt a különbséget, amikor az emberiség eredetéről ír. „Ez Ádámé, ez pedig Istené." (Lk 3:38)
Az ember kiemelt helyzete. A teremtés csúcspontja az ember megteremtése volt. A mindenható Isten a képére teremtett embert bízta meg a Föld és minden állat gondozásával. L. Berkhof ezt mondja Ádámról: „Kötelessége és kiváltsága volt, hogy az Isten által rábízott természetet és teremtményeket uralja, akarata és szándéka alá rendelje, azért, hogy mind ő, mind egész ragyogó birodalma a mindenható Teremtőt és a világegyetem Urát magasztalja (1Móz 1:28; Zsolt 8:4–9)."[2]
Az emberiség egysége. Mózes első könyvének nemzetségi táblázatai azt mutatják, hogy az Ádám és Éva után következő nemzedékek sora mind az első pár leszármazottja volt. Az egész emberiség természete azonos örökléstani vagy származástani egységet képez. Pál ezt mondta: „Az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette, hogy lakozzanak a Földnek egész színén" (ApCsel 17:26).
Fajunk szerves egységének további jeleit abban a bibliai állításban látjuk, hogy Ádám vétke bűnt és halált hozott mindenkire, az üdvösséget pedig Krisztus tette lehetővé mindenki számára (Róm 5:12, 19; 1Kor 15:21–22).
|