5. Gyümölcstermő élet

„Gyümölcseiről ismeritek meg őket" - mondja Jézus (Mt 7:20). A gyümölcstermés a lelki növekedés fontos szempontja. A kegyelem általi üdvösséget gyakran félreértik, tagadva az engedelmességet és a gyümölcstermést. Semmi sem állhat távolabb a bibliai igazságtól. Igen, ingyen, hit által, Isten kegyelméből ment meg Krisztus, és önmagunkban nem dicsekedhetünk (Ef 2:7–8; Jn 3:16). De nem azért váltatunk meg, hogy azt tegyük, amit szeretnénk: azért mentettünk meg, hogy Isten akaratával összhangban éljünk. Nem törvényeskedhetünk, ahogy azt sem mondhatjuk megtérésünk után, hogy nem kell engedelmeskednünk; mert az engedelmesség természetes következménye Isten bűntől való szabadításának. Ezért „a hit, ha cselekedetei nincsenek, megholt önmagában" (Jak 2:17).

Gondold át Jézus felhívását és reményét János 14. és 15. fejezetében! Felhívását az Atyával való kapcsolatra és reményét a tanítványaival való kapcsolatra. Először, Jézus kijelenti, hogy „megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében" (Jn 15:10). Jézus Atyja iránti engedelmessége nem egyszerű törvényeskedés volt, hanem Atyja iránti maradandó szeretetének következménye. Az Atya és Fia közti bensőséges kapcsolat szereteten és csak a szereteten alapszik, és ez a szeretet ahhoz vezetett, hogy a Fiú elfogadja Atyja akaratát és megízlelje a Gecsemánékert és a Kálvária keserűségét.

Jézus az atya és fiú szeretetkapcsolatot használja a tanítványai és közte kialakuló kapcsolat szemléltetéseként. Amint Jézus Atyjával való kapcsolata megelőzte Atyja iránti engedelmességét, ugyanúgy tanítványaival való kapcsolata meg kell, hogy előzze iránta való engedelmességünket. „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok" (Jn 14:15).

„Úgy cselekszem, amint az én Atyám parancsolja, hogy megtudja a világ, hogy szeretem az Atyát" (31. vers).

Figyeld meg Jézus reményét tanítványaival kapcsolatban. Úgy cselekszik, ahogy az Atya parancsolta, hogy a világ megismerje szeretetkapcsolatát az Atyával. A szeretetkapcsolat megelőzi az Atya akaratának teljesítését. Szereti az Atyát, ezért szívesen és önként teljesíti akaratát. Ugyanúgy Jézus előre látta a szereteten alapuló kapcsolatot tanítványaival is.

„Maradjatok énbennem - mondja Jézus - és én is ti bennetek. Miképpen a szőlő-vessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanemha a szőlőtőkén marad; akképpen ti sem, hanemha én bennem maradtok" (Jn 15:4). A gyümölcstermés, az engedelmesség és az Isten akarata szerinti élet a lelki növekedés alapvetően fontos jelei. A gyümölcs hiánya jelzi a Krisztusban maradás hiányát.

6. Lelki harc

A keresztény tanítványság nem könnyű utazás. Egy háború részesei vagyunk, amely valóságos és veszélyes. Ahogy Pál mondja: „Mert nem test és vér ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, az élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak. Annak okáért vegyétek föl az Istennek minden fegyverét, hogy ellenállhassatok ama gonosz napon, és mindeneket elvégezvén megállhassatok" (Ef 6:12–13).

A harcban természetfeletti erők emeltek vádat ellenünk. Ahogy az Úr angyalai részt vesznek követői szolgálatában, megszabadítva őket a gonosztól, vezetve őket a lelki növekedésben (Zsolt 34:7; 91:11–12; ApCsel 5:19–20; Zsid 1:14; 12:22), úgy a másik oldalon a bukott angyalok összeesküvést forralnak, hogy elfordítsanak bennünket a tanítványság követelményeitől. A Biblia kijelenti, hogy Sátán és angyalai felkelnek Jézus követői ellen (Jel 12:17), maga a gonosz pedig „ordító oroszlánként jár, keresve, kit nyeljen el" (1Pt 5:8–9). A lelki növekedéshez vezető út tele van az ördög csapdáival, ettől nehéz a lelki harcunk. Ezért Pál néhány kemény szót is használ a cselekvésre való felszólításkor: „Állj!... Vedd fel!... Légy erős..." (Ef 6:12–13). „A keresztény élet harc és menetelés. Ebben a harcban nincs kikapcsolódás, az erőfeszítés folyamatos és állhatatos kell, hogy legyen. Folyamatos igyekezettel tarthatjuk fenn a győzelmet Sátán kísértései felett. A keresztény tisztességet ellenállhatatlan erővel kell keresni, és meg kell tartani eltökélt, állandó céllal... Mindenkinek önmagáért kell harcolni; senki sem harcolhatja meg a mi harcunkat. Egyénileg vagyunk felelősek a küzdelem kimeneteléért."^[12]

Azonban Isten nem hagyott bennünket egyedül a küzdelemben. Krisztus Jézusban és rajta keresztül biztosította a győzelmet (1Kor 15:57). Jól kipróbált fegyvert adott, amellyel szembenézhetünk az ellenséggel. Pál leírja a fegyverzetet, amely tartalmazza az igazlelkűség övét, az igazság mellvasát, a békesség evangéliumának saruját, a hit pajzsát, az üdvösség sisakját, a lélek kardját és az állhatatos könyörgést (Ef 6:13–18). Ilyen fegyverzettel védve, teljesen a Lélek kifogyhatatlan erejére támaszkodva csak növekedhetünk lelki bátorságban, és megnyerhetjük a harcot.

7. Istent imádó, bizonyságtevő és reményteljes élet

A keresztény növekedés nem légüres térben történik. Egyrészt a megváltottak közösségében zajlik, másrészt pedig bizonyságtevésként annak a közösségnek, amely megváltásra szorul. Figyeld meg az apostoli közösséget! Hamarosan, Jézus menybemenetele után, az őskeresztények a Szentlélek erejével, mind egyénileg, mind pedig közösségileg növekedtek az istentiszteletben, közösségben, igetanulmányozásban és a bizonyságtevésben (ApCsel 2:42–47; 5:41–42; 6:7). Együttes istentisztelet nélkül nem azonosulhatuk a közösséggel. Ebben a közösségben is a személyes kapcsolatokban növekszünk, és így érünk meg lelkileg.

Ezért tanácsolja az apostol: „És ügyeljünk egymásra, a szeretetre és jó cselekedetekre való felbuzdulás végett, el nem hagyván a magunk gyülekezetét, amiképpen szokásuk némelyeknek, hanem intvén egymást annyival inkább, mivel látjátok, hogy ama nap közelget" (Zsid 10:24–25).

Minél jobban növekszünk az Isten imádatában, igetanulmányozásban és közösségben, annál inkább igyekszünk szolgálni és bizonyságot tenni. A keresztény növekedés a szolgálatban és a bizonyságtevésben való növekedést követeli meg (Mt 20:25–28). Jézus mondja: „Amiként engem küldött vala az Atya, én is akképpen küldelek titeket" (Jn 20:21). A keresztény élet soha sem az én körül forog, hanem mindig a másoknak való szolgálatban és bizonyságtevésben nyilvánul meg.

Máté 28. fejezet nagy misszióparancsa felszólítja a keresztényt, hogy legyen elég érett ahhoz, hogy elvigye a megbocsátás jó hírét a körülötte élő világnak, hogy mindenki megismerje Isten megmentő kegyelmét. A lelki élet és a keresztény növekedés jele a mindvégig növekvő bizonyságtevő élet - Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában és a föld végső határáig (ApCsel 1:8).

A jelenben imádjuk Istent, itt alkotunk közösséget és teszünk bizonyságot. A keresztény számára azonban az idő ugyanakkor előremutat a jövőre. Pál mondja: „...célegyenest igyekszem az Istennek a Krisztus Jézusban onnét felülről való elhívása jutalmára" (Fil 3:12–14). Ugyanez az apostol mondja, hogy éljetek szent életet, hogy „mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére" (1Thessz 5:23). Ezért a Krisztusban való növekedés egyben növekedés a várakozásban, az eljövendő ország reménységében is. „Az alázatos, hívő léleknek az Isten háza itt e földön a menny kapuja. A dicséret éneke, az ima, Krisztus képviselőinek szavai, Isten kijelölt tevékenységei, hogy népet készítsen a mennybe, a magasztosabb istentiszteletre, ahová semmi sem léphet be, ami bemocskolhatná azt."^[13]

Lábjegyzet