2024. június 24. Hétfő
Napnyugta: 20:45
NyitólapOldaltérképLinkekElérhetőségLogin
 
 
 
 
 
      Címlap arrow Kik az Adventisták arrow Hitelvek arrow 12. Az egyház
12. Az egyház PDF Nyomtatás E-mail
A Hetednapi Adventista Egyház 28 hitelve -
Tartalom
1. oldal
2. oldal
3. oldal

Az egyház vezetése

Jézus Mennybe menetele után az egyház vezetése az apostolok kezében volt. Első szervezeti tettük az volt, hogy a többi hívővel tanácskozva, Júdás helyett másik apostolt választottak (ApCsel 1:15–26).

Amint az egyház növekedett, az apostolok felismerték, lehetetlen egyszerre hirdetni az evangéliumot és törődni az egyház földi ügyeivel is. Ezért az egyház gyakorlati ügyeit rábízták hét emberre, akit az egyház jelölt ki. Különbséget tettek ugyan az igehirdetés szolgálata és az asztalok körüli szolgálat között (ApCsel 6:1–4), de nem igyekeztek különválasztani a klérust a laikus tagságtól az egyház missziójának végzésében. Sőt, a hét kiválasztott férfi közül kettőt, Istvánt és Filepet a nagy erejű prédikációjáról és evangélizálásáról ismerték (ApCsel 7. és 8. fejezet).

A szervezés következő lépését az tette szükségessé, hogy az egyház már Ázsiába és Európába is eljutott. Számos új gyülekezetet alapítottak, és véneket szenteltek fel gyülekezetenként, hogy ezzel biztosítsák a vezetés állandóságát (ApCsel 14:23).

Nagyobb válság kialakulásakor az érintett felek ismertethették álláspontjukat az egész egyházat képviselő apostolok és vének gyűlése, zsinata előtt. E zsinat döntéseit Isten szavaként fogadták el, és kötelezőnek tartották minden fél számára (ApCsel 15:1–29). Ez az eset példa arra, hogy ha az egész egyházat érintő kérdésről van szó, a helyi gyülekezetnél sokkal szélesebb körű tanácskozásra és tekintélyre van szükség. Ebben az esetben a zsinat döntése minden érintett fél képviselőjének egyetértéséből jött létre (ApCsel 15:22, 25).

Az Újszövetség világosan kifejezi, hogy szükség szerint, Isten mindig ad útmutatást műve vezetőinek. Isten irányítása az egyházzal való egyetértés által olyan egyházi vezetést biztosított, aminek a példáját követve az egyház ma is védelmet élvezhet a hitehagyás ellen, és segítségével eleget tehet a nagy megbízatásnak.

 

Az egyházvezetés bibliai elvei

1. Krisztus az egyház feje. Krisztus elsősorban közbenjárói munkája miatt az egyház feje. Amióta legyőzte a kereszten Sátánt, neki „adatott minden hatalom Mennyen és Földön" (Mt 28:18). Isten „mindeneket vetett az Ő lábai alá, és Őt tette mindeneknek fölötte az anyaszentegyháznak fejévé" (Ef 1:22; vö. Fil 2:10–11). Ezért Ő „az uraknak Ura és királyoknak Királya" (Jel 17:14).

Krisztus azért is feje az egyháznak, mert az egyház az Ő teste (Ef 1:23; Kol 1:18). A hívők „az Ő testének tagjai... az Ő testéből és az Ő csontjaiból valók" (Ef 5:30). Bensőséges kapcsolatban kell állniuk vele, mert az egyház „a kapcsok és kötelek által" tőle „segedelmet vévén és egybeszerkesztetvén, nevekedik" (Kol 2:19).

2. Az egyház minden hatalma Krisztustól ered. Krisztus azáltal mutatta be hatalmát, hogy I. megalapította a keresztény egyházat (Mt 16:18), II. elrendelte azokat a szertartásokat, amelyeket az egyháznak végeznie kell (Mt 26:26–30; 28:19–20; 1Kor 11:23–29; Jn 13:1–17), III. isteni hatalommal ruházta fel az egyházat, hogy az Ő nevében járjon el (Mt 16:19; 18:15–18; Jn 20:21–23), IV. elküldte a Szentlelket, hogy az Ő hatalmával irányítsa az egyházat (Jn 15:26; 16:13-15), V. ajándékokat adott az egyháznak, hogy felkészítse a különböző tagokat - az apostolokat, prófétákat, evangélistákat, pásztorokat és tanítókat - a szolgálatra és „Krisztus testének építésére", míg mindannyian eljutnak a hit egységére, „a Krisztus teljességével ékeskedő kornak mértékére" (Ef 4:7–13).

3. A Szentírás hordozza Krisztus hatalmát. Krisztus a Szentlélek által irányítja egyházát, de Isten Igéje az az egyetlen zsinórmérték, aminek alapján működik az egyház. Minden tag engedelmességgel tartozik, mert teljes értelemben véve ez a törvény. Minden emberi hagyomány, szokás és kultúra a Szentírás tekintélye alatt marad (2Tim 3:15–17).

4. Krisztus hatalma és az egyházi tisztségek. Krisztus tekintélye egyháza és kijelölt szolgái által jut megnyilvánulásra, de hatalmát nem adja át. Senkinek sincs Krisztustól és Igéjétől független tekintélye.

A hetednapi adventista gyülekezetek választják tisztségviselőiket. E tisztségviselők az emberek képviselőiként dolgoznak, de tekintélyük Krisztustól származik. Megválasztásuk egyszerűen megerősíti Krisztustól kapott elhívásukat. A megválasztott tisztségviselők elsődleges kötelessége arról gondoskodni, hogy az istentiszteletre, tantételre, fegyelemre és az evangélium hirdetésére vonatkozó bibliai előírásokat betartsák. Mivel az egyház Krisztus teste, ezért az Ő tanácsát kell kérni döntéseikhez és cselekedeteikhez.

Egyházi tisztségek az Újszövetségben. Az Újszövetség két egyházi tisztséget említ, a vén és a diakónus tisztét. Ezek fontosságát emeli ki az, hogy milyen magas erkölcsi és lelki követelményeket támasztanak e tisztek betöltőivel szemben. Az egyház elismerte a felszenteléssel, kézrátétellel történő vezetői elhívás szentségét (ApCsel 6:6; 13:2–3; 1Tim 4:14; 5:22).

 

1. Vének

a) Mit jelent a vén tiszte? A vén (görögül preszbüterosz) vagy a püspök (episzkoposz) tiszte volt a legfontosabb az egyházban. A vén azt jelenti, hogy idősebb, és ez a szó méltóságot, tiszteletet sugall. Tiszte hasonló volt a zsinagóga vezetőjének tisztségéhez. A püspök jelentése „felvigyázó". Pál felváltva használta ezeket a kifejezéseket, azonosnak tekintve a véneket a vigyázókkal, a presbiterekkel vagy a püspökökkel (ApCsel 20:17, 28; Tit 1:5, 7).

E tisztek betöltői felügyeltek az újonnan alakult gyülekezetekre. A vén a tisztség helyzetére vagy rangjára utalt, míg a püspök a tisztség kötelességét vagy felelősségét jelölte - „felvigyázó".[6] Az apostolok is nevezték magukat véneknek (presbitereknek) (1Pt 5:1; 2Jn 1; 3Jn 1); nyilvánvaló tehát, hogy voltak a helyi gyülekezetnek vénei, valamint utazó vének, akiket egyetemesen elfogadtak. A vének mindkét csoportja a nyáj pásztoraként tevékenykedett.

b) A feltételek. A vén tisztének betöltéséhez szükséges, hogy „feddhetetlen legyen, egy feleségű férfiú, józan, mértékletes, illedelmes, vendégszerető, a tanításra alkalmatos; nem borozó, nem verekedő, nem rút nyereségre vágyó; hanem szelíd, versengéstől mentes, nem pénzsóvárgó; aki a maga házát jól igazgatja, gyermekeit engedelmességben tartja, minden tisztességgel (Mert ha valaki az ő tulajdon házát nem tudja igazgatni, mimódon visel gondot az Isten egyházára?). Ne legyen új ember, nehogy felfuvalkodván, az ördög kárhozatába essék. Szükséges pedig, hogy jó bizonysága is legyen a kívülvalóktól; hogy gyalázatba és az ördög tőribe ne essék" (1Tim 3:1–7; vö. Tit 1:5–9).

A tisztségre való jelölés előtt a jelöltnek az otthonában kell bizonyítania vezetői képességeit. „Meg kell nézni a jelölt családját. Vajon engedelmesek-e? A férfi tisztességgel tudja-e vezetni Isten népét? Milyen a gyermekei jelleme? Apai nevelésének becsületére válnak-e a gyermekei? Ha otthon, a saját családja irányításában nem tesz bizonyságot tapintatról, bölcsességről és az istenfélelem erejéről, nyugodtan következtethetünk arra, hogy ugyanazok a hiányosságok áttevődnek a gyülekezetre, és hasonló megszenteletlen vezetés tapasztalható majd ott is."[7] Ha a jelölt házas, először ott-hon kell a vezetői képességét bemutatnia, mielőtt megbíznák a vezetés felelősségével „Isten házában" (1Tim 3:15).

A tiszt fontossága miatt figyelmeztetett Pál: „A kézrátevést el ne hirtelenkedd!" (1Tim 5:22)

c) A vén felelőssége és tekintélye. A vén elsősorban lelki vezető. „Isten anyaszentegyházának legeltetésére" (ApCsel 20:28) választják. Feladatához tartozik a gyengébb tagok erősítése (ApCsel 20:35), a tévelygők intése (1Thessz 5:12) és az, hogy figyelje, nehogy olyan tanítások terjedjenek el, amelyek megoszlást okozhatnak (ApCsel 20:29–31). A véneknek a keresztényi életstílust kell megtestesíteniük (Zsid 13:7; 1Pt 5:3), példát adva a bőkezűségben (ApCsel 20:35).

d) A vénekkel szembeni magatartás. Az eredményes gyülekezeti vezetés nagy mértékben a tagok hűségén múlik. Pál arra biztatja a hívőket, hogy tiszteljék vezetőiket, és „az ő munkájukért viseltessetek irántuk megkülönböztetett szeretettel" (1Thessz 5:13). „A jól forgolódó presbiterek kettős tisztességre méltassanak, főképpen, akik a beszédben és tanításban fáradoznak." (1Tim 5:17)

A Szentírásból világosan kitűnik, hogy tisztelni kell a gyülekezeti vezetést. „Engedelmeskedjetek elöljáróitoknak, és fogadjatok szót, mert ők vigyáznak lelketekre, mint számadók." (Zsid 13:17; vö. 1Pt 5:5) Ha a tagok megnehezítik a vezetők számára Istentől kapott feladatuk végzését, mindannyian megszomorodnak, és szűkölködnek az Istentől jövő öröm hiányában.

A hívőket arra bátorítja a Szentírás, hogy figyeljék vezetőik krisztusi életstílusát, „figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket" (Zsid 13:7). Ügyet se vessenek a pletykákra. Pál így figyelmeztetett: „Presbiter ellen vádat ne fogadj el, hanem csak két vagy három tanú bizonyságára" (1Tim 5:19).

 

2. Diakónusok

A diakónus név a görög diakonosz szóból származik, jelentése „szolgáló", „segítő". Azért alapították a diakónus tisztét, hogy az apostolok teljesen átadhassák magukat a könyörgésnek és az igehirdetés szolgálatának (ApCsel 6:4). A diakónusok feladata volt, hogy intézzék az egyház napi ügyeit, de tevékenyen részt vettek az evangélizáció munkájában is (ApCsel 6:8; 8:5–13, 26–40).

A görögben e kifejezés nőnemű alakja Róm 16:1-ben fordul elő,[8] és általában szolgálónak fordítják. „Arra utal a szó és ebben a szövegben való használata, hogy a diakónusnők tisztét abban az időben alapíthatták az egyházban, amikor Pál a rómaiaknak szóló levelet írta."[9]

A vénekhez hasonlóan, a diakónusokat is az egyház választja erkölcsi és lelki tulajdonságaik alapján (1Tim 3:8–13).

Egyházfegyelem. Krisztus tekintéllyel ruházta fel egyházát, hogy fegyelmezze tagjait, és ennek végrehajtásához megadta a megfelelő elveket. Elvárja ezeknek az elveknek az alkalmazását, amikor szükséges, hogy az egyház megmaradjon magasztos elhívatásában, és „szent papság", „szent nemzet" legyen (vö. Mt 18: 15–18; 1Pt 2:5, 9). Az egyháznak meg kell értetnie a tévelygő tagokkal, javítsák meg útjaikat. Krisztus dicsérő szavakkal illette az efézusi gyülekezetet, mert nem szenvedhette „a gonoszokat" (Jel 2:2), a pergámumi és thiatirai gyülekezetet azonban megfeddte, mert megtűrték a tévtanításokat és az erkölcstelenséget (Jel 2:14–15, 20). Figyeljük meg a fegyelmezésre vonatkozó következő bibliai tanácsot!

1. Mit tegyünk az egyéni sérelmek esetében? Ha egy tag vét a másik ellen (Mt 18:15–17), Krisztus azt tanácsolja a sértett félnek, keresse fel azt - a tévútra tért bárányt -, aki bántotta, és győzze meg, hogy változtatnia kell magatartásán. Ha nem jár eredménnyel, próbálkozzon még egyszer, de már egy vagy két pártatlan tanú kíséretében. Ha ez a kísérlet is sikertelen marad, az ügyet az egész gyülekezet elé kell vinni.

Ha a vétkező tag visszautasítja Krisztus egyházának bölcsességét és tekintélyét, akkor elszakítja magát a közösségtől. A vétkező személy kizárásakor az egyház egyszerűen azt erősíti meg, milyen állapotban van az érintett ember. Ha az egyház a Szentlélek vezetésével pontosan betartotta a bibliai tanácsot, döntését elfogadja a Menny. „Amit megköttök a Földön, a Mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a Földön, a Mennyben is oldva lészen." (Mt 18:18)

2. A nyilvános vétségek kezelése. Noha „mindnyájan vétkeztek, és szűkölködnek az Isten dicsősége nélkül" (Róm 3:23), az egyházra szégyent hozó, kirívó és lázadásból fakadó bűntettekkel szemben azonnal fel kell lépni a vétkes kizárásával.

A kizárás egyrészt eltávolítja a rosszat - ami máskülönben kovászként hatna -, ezzel visszaállítja a gyülekezet tisztaságát, másrészt megmentő gyógymódként szolgál a vétkező számára. Pál azonnali intézkedést sürgetett, amikor paráznaságról hallott a korinthusi gyülekezetben. „Ti és az én lelkem a mi Urunk, Jézus Krisztusnak nevében egybegyűlvén, a mi Urunk, Jézus Krisztus hatalmával, átadjuk az ilyent a Sátánnak a testnek veszedelmére, hogy a lélek megtartassék az Úr Jézusnak ama napján... Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává." (1Kor 5:4–5, 7) Ne keressétek annak társaságát, aki hívőnek nevezi magát - mondta Pál -, de „parázna, vagy csaló, vagy bálványimádó, vagy szidalmazó, vagy részeges, vagy ragadozó. Az ilyennel még együtt se egyetek... Vessétek ki azért a gonoszt magatok közül" (1Kor 5:11, 13).

3. A megoszlást munkáló személyek kezelése. „A szakadást és botránkozást" okozó tagokat (Róm 16:17), akik „rendetlenül" élnek, nem hajlandók engedni a Biblia tanácsának, el kell kerülni, „hogy megszégyenüljenek" magatartásuk miatt. „De ne tartsátok ellenségnek, hanem intsétek, mint atyafit." (2Thessz 3:6, 14–15) Ha a megoszlást munkáló tag nem hajlandó a gyülekezet második intésére sem hallgatni, ki kell zárni, „tudván, hogy az ilyen romlott, és vétkezik, önmaga is kárhoztatván magát" (Tit 3:10–11).

4. A vétkezők visszafogadása. A gyülekezeti tagoknak nem szabad megvetniük, lenézniük vagy elhanyagolniuk a kizártakat, hanem igyekezniük kell, hogy a bűnbánat és újjászületés által helyreálljon a kapcsolatuk Krisztussal. A kizártakat akkor lehet visszafogadni a gyülekezet közösségébe, ha az őszinte bűnbánat bizonyítékát adják (2Kor 2:6–10).

Isten hatalma, dicsősége és kegyelme különösen akkor mutatkozik meg, amikor a gyülekezetbe visszatérnek azok, akik korábban bűnösökké lettek. Isten vágya, hogy szabadon engedje a bűn foglyait, a sötétség birodalmából a világosság birodalmába vezetve őket. Isten egyháza a világegyetem színpada, ahol az emberek életében mutatkozik meg Krisztus engesztelőáldozatának ereje.

Egyháza által Krisztus ma mindenkit hív, hogy legyen családja tagja. „Ímé, az ajtó előtt állok, és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat, és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő énvelem." (Jel 3:20)

 

Lábjegyzet
 

1.

 

„Church, Nature of ", SDA Encyclopedia, jav. kiad., 302. oldal; „Church", SDA Bible Dictionary; jav. kiad., 224. oldal

2.

 

A modern fordítások szerint, amelyek Tisschendorf olvasatát fogadják el, az egyes számban a Codex Sinaiticus, Alexandrinus, Vaticanus és Ephraemi Rescriptus alapján.

3.

 

Az őskeresztény egyház hite - a Jézusról szóló tanítást kivéve - nagyon hasonlított a judaizmusra. Szombatonként a zsidók és a pogányokból lett keresztények is a zsinagógákba gyűltek istentiszteletre, hogy meghallgassák az Ószövetség magyarázatát (ApCsel 13:42–44; 15:13–14, 21). A templom kárpitjának kettéhasadása azt jelentette, hogy a szertartás célba ért, az előkép beteljesedett. A Zsidókhoz írt levél célja, hogy a keresztények figyelmét a képtől a kép alapjául szolgáló valóságra - Jézus engesztelő halálára, mennyei papságára és üdvözítő kegyelmére fordítsa. Az Újszövetség kora az átmenet időszaka volt, és még ha az apostolok néha részt is vettek az ószövetségi szertartásokban, az első jeruzsálemi zsinat döntése mutatja, hogy nem tulajdonítottak üdvözítő erőt azoknak.

4.

 

Charles E. Bradford, „What the Church Means to Me", Adventist Review, 1986. november 20., 15. oldal

5.

 

Lásd SDA Bible Commentary, jav. kiad., 5. kötet, 432. oldal

6.

 

Lásd SDA Bible Commentary, jav. kiad., 6. kötet, 26., 38. oldal

7.

 

White: Testimonies, 5. kötet, 618. oldal

8.

 

A diakonosz lehet hím- és nőnemű egyaránt, ezért ebben az esetben a nem a szövegösszefüggésből derül ki. Mivel Fébé, „a mi nénénk" szintén diakonosz, a szónak nőneműnek kell lennie, még ha hímnemű főnévként is írják.

9.

 

„Deaconess", SDA Bible Dictionary, jav. kiad., 277. oldal. Az újszövetségi időkben a diakonosz szónak széles körű jelentése volt. „Mindazokra alkalmazták, akik bármilyen minőségben szolgálták az egyházat. Pál, aki apostol volt, gyakran nevezte önmagát (lásd 1Kor 3:5; 2Kor 3:6; 6:4; 11:23; Ef 3:7; Kol 1:23) és Timótheust... (lásd 1Tim 4:6) diakonoi-nak (a diakonosz többes száma)". (SDA Bible Commentary, jav. kiad., 7. kötet, 300. oldal) Az idézett helyeken a diakonosz-t mindig szolgának fordítják.



 
Következő >

 
 
 
Hitelvek
1. A Szentírás
2. A Szentháromság
3. Az Atya Isten
4. A Fiú
5. A Szentlélek
6. A teremtés
7. Az ember természete
8. A nagy küzdelem
9. Krisztus élete, halála és feltámadása
10. A megváltás élménye
11. Növekedés Krisztusban
12. Az egyház
13. A maradék és küldetése
14. Krisztus testének egysége
15. A keresztség
16. Az úrvacsora
17. Lelki ajándékok és szolgálatok
18. A prófétaság ajándéka
19. Isten törvénye
20. A szombat
21. A sáfárság
22. Keresztényi magatartás
23. Házasság és család
24. Krisztus szolgálata a mennyei templomban
25. Krisztus második eljövetele
26. Halál és feltámadás
27. A millennium eseményei és a bűn vége
28. Az új Föld
Joomla Toplista