2024. június 24. Hétfő
Napnyugta: 20:45
NyitólapOldaltérképLinkekElérhetőségLogin
 
 
 
 
 
      Címlap arrow Kik az Adventisták arrow Hitelvek arrow 13. A maradék és küldetése
13. A maradék és küldetése PDF Nyomtatás E-mail
A Hetednapi Adventista Egyház 28 hitelve -
Tartalom
1. oldal
2. oldal
3. oldal
4. oldal

A reformáció

Nemcsak a Szentírásból származó, hanem a hagyományra épülő tanok, az elszakadók irgalmatlan üldözése és a papság nagy részének lelki hanyatlása is azok közé a fő tényezők közé tartozott, amelyek miatt a nép az államegyházon belül reformokat követelt.

A tantételek kérdése. A következőkben azoknak a nem bibliai tanoknak a példáit láthatjuk, amelyek elősegítették a protestáns reformáció fejlődését, és még mindig elválasztják a protestánsokat a római katolikusoktól.

1. A földi egyház feje Krisztus helytartója. E tan állítása szerint egyedül Róma püspöke Krisztus földi helytartója, illetve képviselője, ő az egyház látható feje. Az egyházvezetésre vonatkozó bibliai nézettel (lásd e könyv 11. fejezetét) ellentétben, ez a tan azon a feltevésen alapszik, hogy Krisztus Pétert tette meg az egyház látható fejévé, a pápa pedig Péter utóda.[12]

Az egyház és az egyházfő csalhatatlansága. A római egyház tekintélyét és befolyását leginkább a csalhatatlanságát kimondó tan erősítette meg. Az egyház azt állította, hogy sosem vétett a múltban, és a jövőben sem fog. E tanítást, amit a Bibliából nem lehet alátámasztani, a következő érvelésre alapozta. Az egyház isteni eredetű, ennélfogva benne rejlő tulajdonsága a csalhatatlanság. Mivel Isten az isteni eredetű egyház által szándékozik minden jó embert a Mennybe vezetni, az egyháznak a hit és az erkölcs tanításában tévedhetetlennek kell lennie.[13] Tehát Krisztus megőrzi minden tévedéstől a Szentlélek ereje által.

Ebből az emberek alapvető bűnösségét (lásd e könyv 7. fejezetét) tagadó logikai következtetést vonták le, amiből az következik, hogy az egyház vezetőjének szintén csalhatatlannak kell lennie.[14] Ilyenformán a katolikus iratokban azt állították, hogy vezetőjük isteni kiváltságokkal rendelkezik.[15]

3. Krisztus közbenjárói főpapi szolgálatának elhalványulása. Amint nőtt Róma egyházának befolyása, úgy fordult el a hívők figyelme Krisztusnak, mint mennyei főpapunknak folyamatos közbenjárói munkájáról - aminek az ószövetségi szentélyszolgálatok naponkénti áldozatai voltak az előképei (lásd e könyv 4. és 23. fejezetét) -, és a földi papságra, valamint annak római vezetőjére irányult. A hívők hitüket a pápákba, papokba, prelátusokba vetették, és nem Krisztustól várták a bűn bocsánatát és az örök életet (lásd e könyv 9-10. fejezetét). Ellentétben a minden hívő papságára vonatkozó újszövetségi tanítással, az üdvösséghez elengedhetetlenül fontosnak tekintették a papság feloldozói szolgálatát.

Krisztus a Mennyben engesztelő áldozatának érdemeit a bűnbánó hívők javára fordítja, így végeredményben papi szolgálatának tagadását jelentette, hogy az egyház az úrvacsorát a misével váltotta fel. Az úrvacsora szolgálatát Jézus rendelte el halálának emlékére és eljövendő országa előjeleként (lásd e könyv 15. fejezetét). Ettől eltérően a katolikus egyház azt vallja, hogy a pap (az ember) vértelen áldozatként mutatja be Krisztust Istennek, és ez az áldozás. Úgy tartották, hogy mivel Krisztus újból megáldoztatik, mint ahogy megáldoztatott a Golgotán, a mise által rendkívüli kegyelemben részesülnek a hívők és az elhunytak.[16]

Tömegek veszítették el annak áldásait, hogy közvetlenül juthatunk közbenjárónk, Jézus Krisztus elé, hiszen a Szentírásban járatlanok voltak, csak a papság által végzett miséket ismerték. Ezért el is halványult ez az ígéret és hívó szó: „Járuljunk azért bizodalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül" (Zsid 4:16).

4. Az érdemszerző jó cselekedetek. Az Újszövetség tanításának (lásd e könyv 9-10. fejezetét) ellentmond az az elterjedt nézet, hogy az ember jó cselekedeteivel az üdvösséghez létfontosságú érdemre tehet szert, és nem a hit menti meg. A katolikus egyház azt tanította, hogy a bűnös szívébe árasztott kegyelem eredményeképpen megmutatkozó jó cselekedetek érdemszerző tetteknek minősülnek, amelyek szerint az ember jogosan tarthat igényt az üdvösségre. Sőt, az ember a saját üdvösségéhez szükséges jó cselekedeteknél még többet is tehet, amivel még külön érdemeket gyűjthet. Ez volt a helyzet a szentek esetében. E külön érdemeket használhatták fel mások javára. Az egyház azt tartotta, hogy a hívek a szívükbe adott igazság alapján üdvözülnek, s a jó cselekedetek fontos szerepet játszanak az ember megigazulásában.

Az érdemszerző cselekedetek fontos szerephez jutottak a tisztítótűz tanában is, amely azt tanítja, hogy akik nem tökéletesen tiszták, azoknak el kell szenvedniük a megtisztulást, a bűntetteik miatti átmeneti büntetést a tisztítótűzben, és csak azután lehet részük a Menny örömeiben. Az élő hívők imáikkal és jó cselekedeteikkel megrövidíthetik a tisztítótűzben levők szenvedésének idejét és erősségét.

5. A vezeklés és a jóvátétel tana. A vezeklés az a szentség, ami által a keresztények keresztségük után az elkövetett bűneikre bűnbocsánatot kapnak. Bűnbocsánatot a pap feloldozása után nyernek, de előtte a keresztényeknek meg kell vizsgálniuk lelkiismeretüket, meg kell bánniuk bűnüket, és meg kell fogadniuk, hogy többé nem vétkeznek Isten ellen. Majd megvallják bűneiket a papnak, és vezekelnek, vagyis végrehajtják azt, amit a pap rájuk mér.

A vezeklés azonban nem szabadítja fel teljesen a bűnösöket. Mind az életben, mind a tisztítótűzben el kell szenvedniük az ideiglenes büntetést. Az egyház a büntetés elhárítása végett rendelte el a jóvátételt, mert ezzel a hívek felszabadulnak a bűnük miatti ideiglenes büntetés alól, ami még a feloldozás után is rájuk várt. A vezeklés és az előírt jó cselekedetek végrehajtása - gyakran az egyháznak befizetett pénz formájában - volt a feltétele a teljes bűnbocsánat elnyerésének, ami mind az élőknek, mind a tisztítótűzben levőknek javára szolgált.

A vértanúk, a szentek, az apostolok, de főleg Jézus Krisztus és Mária rendkívüli érdemei tették lehetővé a jóvátételt. Az ő érdemeik „a szentek érdemeinek kincstárába" kerültek, ahonnan át lehetett utalni azoknak a hívőknek, akiknek számlája veszteséges. E kincstár kulcsai a pápánál, Péter állítólagos utódjánál voltak, és ő szabadíthatta fel az embereket az ideiglenes büntetés alól úgy, hogy hitelt folyósított nekik a kincstárból.[17]

6. A fő hatalom az egyházé. Az évszázadok alatt az államegyház sok pogány hitet, szent napot és jelképet tett magáévá. Ha valaki szót emelt ezek ellen az utálatosságok ellen, a római egyház kizárólag magáénak tulajdonította a Biblia magyarázásának jogát. Az egyház, és nem a Biblia lett a legfőbb tekintély (lásd e könyv 1. fejezetét). Az egyház azzal érvelt, hogy az isteni igazságnak két forrása van, (1) a Szentírás és (2) a katolikus hagyomány, amely az egyházatyák írásaiból, az egyházi zsinatok rendeleteiből, a jóváhagyott hitvallásokból és az egyház szertartásaiból áll. Minden alkalommal, amikor az egyházi tanokat a hagyománnyal, és nem a Szentírással támasztották alá, a hagyomány kapott elsőbbséget. Az egyszerű hívőknek nem volt joguk magyarázni az Isten által a Szentírásban kinyilatkoztatott tanokat. Erre csak a katolikus egyháznak volt joga.[18]

Új nap hajnala. A XIV. században John Wycliffe az egyház megújhodását követelte, nemcsak Angliában, hanem az egész keresztény világban. Elsőként fordította le a teljes Bibliát angolra, abban az időben, amikor csak kevés példány volt belőle. A Krisztusba vetett hit általi megváltásról és a Szentírás kizárólagos csalhatatlanságáról szóló tanításai képezték a protestáns reformáció alapját. A reformáció hajnalcsillagaként azon igyekezett, hogy kiszabadítsa Krisztus egyházát a pogányság láncaiból, amelyek tudatlanságban tartották a népet. Mozgalmat indított el, amely később egyes embereket és egész népeket szabadított ki a vallási tévtanok karmaiból. Wycliffe írásai nagy hatást tettek Huszra, Prágai Jeromosra, Lutherre és még sokakra.

Luther Márton szenvedélyes, magával ragadó, megalkuvást nem ismerő személyiségével talán a reformáció legmarkánsabb alakja volt. Mindenki másnál közelebb vezette az embereket a Szentíráshoz és a hit általi megigazulás evangéliumi igazságához, miközben hevesen kikelt a cselekedetek általi üdvösség gondolata ellen.

Luther az emberek tekintetét felfelé - az emberi cselekedetekről, a papokról, a vezeklésről - Krisztusra, egyetlen Közbenjárójukra és Megváltójukra irányította, amikor kijelentette, hogy a hívőknek nem szabad a Szentíráson kívül más tekintélyt elfogadniuk. Elmondta, hogy lehetetlen emberi cselekedetekkel csökkenteni a bűnterhet, vagy ezek által elkerülni a büntetést. A bűnösöket csak az Istenhez való megtérés és a Krisztusba vetett hit mentheti meg. Isten kegyelme ingyen adott ajándék, ennélfogva nem lehet megvásárolni. Az emberek reménységének tehát nem a jóvátétel az alapja, hanem a megfeszített Üdvözítő kiontott vére.

Mint ahogy egy régészeti expedíció az évszázadok során felgyülemlett törmelékrétegek alatt kincsre bukkan, a reformáció úgy tárt fel régen elfeledett tényeket. Újból felfedezték az evangélium nagyszerű elvét, a hit általi megigazulást, és újult lelkesedéssel fogadták Krisztus egyszeri és mindenkorra érvényes engesztelő áldozatát, valamint mindenre kiterjedő közbenjárói papságát. Megtagadtak és elvetettek sok, a Bibliával nem egyező tanítást, mint például a holtakért való könyörgést, a szentek és földi maradványaik imádását, a misét, Mária imádását, a tisztítótüzet, a vezeklést, a szentelt vizet, a papi cölibátust (nőtlenséget), a rózsafüzért, az inkvizíciót, az átlényegülést, az utolsó kenetet és a hagyományok tekintélyét.

A protestáns reformátorok szinte egyhangúlag a pápaság rendszerével azonosították „a bűn emberét", „a törvényszegés titkos bűnét" és Dániel könyvéből „a kis szarvat", amely a Jel 12:6., 14. és 13:5-ben szereplő 1260 év során, valamint a második advent előtt üldözi Isten népét.[19]

A protestantizmusban alapvetővé vált az a tan, hogy a Biblia, és csakis a Biblia a hit és az erkölcs egyedüli mértéke. A reformátorok minden emberi hagyományt a Szentírás teljes tekintélye alá rendeltnek tekintettek. Hit dolgában senki - sem a pápa, sem a zsinatok, sem az egyházatyák, sem a királyok, sem a teológusok - nem uralhatták az ember lelkiismeretét. A keresztény világ valóban ébredni kezdett a szendergéséből, és végül sok országban vallásszabadságot hirdettek.

 

A megakadt reformáció

A keresztény egyház reformációjának nem lett volna szabad befejeződnie a XVI. században. A reformátorok sokat tettek, de nem fedeztek fel újra minden olyan igazságot, amelyre a feledés homálya borult a hitehagyás idején. Kivezették a kereszténységet a teljes sötétségből, de még mindig a homályban maradtak. Megtörték a középkori egyház vasmarkának szorítását, amikor eljuttatták a Bibliát a világnak, és újból felállították az evangélium alapjait, ám más fontos igazságot még nem fedeztek fel. Az alámerítéses keresztség, a halhatatlanság, amit Krisztus az igazak feltámadásakor ad, a hetedik nap, vagyis a Biblia szombatja és még sok más tény (lásd e könyv 7., 14., 19. és 25. fejezetét) továbbra is a feledés homályában maradt.

A reformátorok utódai azonban a reformáció továbbvitele helyett csak megerősítették az addigi vívmányokat. Figyelmüket a reformátorok szavaira, véleményére összpontosították, nem pedig a Szentírásra. Néhányan felfedeztek új bizonyítékokat az igazság mellett, de a többség nem volt hajlandó továbbmenni annál, amit az első reformátorok hittek. Ebből következően a protestáns hit formalizmussá, üres okoskodássá süllyedt, és kegyelettel őriztek olyan tévedéseket, amelyeket inkább félre kellett volna tenniük. A reformáció lángja lassan-lassan kihúnyt, mígnem a protestáns gyülekezetek is hideggé, formálissá, reformra szorulóvá váltak.

A reformáció utáni kor pezsgett a teológiai tevékenységtől, de lelkileg kevéssé haladt előre. Frederic W. Farrar írta, hogy ebben az időszakban „a szabadságot felváltotta a kötöttség, az egyetemes elveket a szánalmas részletek, az igazságot a dogmatizmus, a függetlenséget a hagyomány, a vallást a rendszer. A Szentírás élő tisztelete fölé az ihletettség holt emléke kerekedett. Az őszinte igazhitűség utat engedett a merev dogmatizmusnak, az élő gondolat a vitázó dialektikának."[20] Noha „a reformáció összetörte a régi skolasztika ólomjogarát," a protestáns egyházak „új skolaszticizmussal álltak elő, amelynek pálcája acélból volt."[21] Robert M. Grant erről az új skolaszticizmusról azt mondta, hogy „éppen olyan merev, mint az összes középkori teológiai értelmezés volt."[22] A protestánsok „gyakorlatilag érvényes hitvallásaik korlátai közé szorították önmagukat."[23]

Viták támadtak. „Soha nem volt még olyan kor, amikor az embereket annyira lekötötte volna mások tévedéseinek felkutatása, vagy amikor olyan gyalázatos szavakkal illették volna egymást."[24] Így a jó hírből a szavak háborúja lett. „A Szentírás többé már nem a szívhez szól, hanem a kritikus értelemhez."[25] „A dogma igaz volt, ám a lelki élet kihunyt. A teológia diadalmaskodott, de a szeretet kialudt."[26]

 


 
< Előző   Következő >

 
 
 
Hitelvek
1. A Szentírás
2. A Szentháromság
3. Az Atya Isten
4. A Fiú
5. A Szentlélek
6. A teremtés
7. Az ember természete
8. A nagy küzdelem
9. Krisztus élete, halála és feltámadása
10. A megváltás élménye
11. Növekedés Krisztusban
12. Az egyház
13. A maradék és küldetése
14. Krisztus testének egysége
15. A keresztség
16. Az úrvacsora
17. Lelki ajándékok és szolgálatok
18. A prófétaság ajándéka
19. Isten törvénye
20. A szombat
21. A sáfárság
22. Keresztényi magatartás
23. Házasság és család
24. Krisztus szolgálata a mennyei templomban
25. Krisztus második eljövetele
26. Halál és feltámadás
27. A millennium eseményei és a bűn vége
28. Az új Föld
Joomla Toplista