oldal 1 / 4
Az egyetemes egyházat azok
alkotják, akik őszintén hisznek Krisztusban; de az utolsó időkben, az általános
hitehagyás idejében maradékot hív el, hogy megtartsa Isten parancsolatait és a
Jézus hitét. Ez a maradék hirdeti az ítélet órájának elérkeztét, a Krisztus
általi megváltást és Krisztus második eljövetelének közelségét. A Jelenések
könyve 14. fejezetében a három angyal jelképezi ezt az üzenetet, amely
egybeesik a mennyben folyó ítélettel, a földön pedig bűnbánatot és megújulást
eredményez. Minden hívőnek szól a meghívás, hogy személyesen vegyen részt az
evangélium világszéles hirdetésében. (Jel 12:17; 14:6-12; 18:1-4;
2Kor 5:10; Júd 3:14; 1Pt 1:16-19; 2Pt 3:10-14; Jel 21:1-14)
A nagy vörös sárkány
ugrásra kész. Ő volt az, aki a mennyei angyalok egyharmadának bukását okozta
(Jel 12:3, 7-9). Ha most fel tudja falni a születendő gyermeket, megnyeri a
háborút.
Előtte áll a Napba
öltözött asszony, akinek a Hold van a lába alatt, fején pedig tizenkét csillag
alkotta korona. A fiúgyermek azért születik, hogy „vasvesszővel" legeltessen
minden nemzetet.
A sárkány utánaveti magát,
de nem tudja megölni a gyermeket, mert a fiú „ragadtaték... Istenhez és az Ő
királyi székéhez". A feldühödött sárkány az anyára zúdítja haragját, aki
csodálatos módon szárnyakat kap, és Isten a külön neki készített távoli helyre
viteti, ott táplálja ideig, időkig és fél időig; három és fél évig vagy 1260
prófétai napig (Jel 12:1-6, 13-14).
A bibliai próféciában a
tiszta asszony Isten hűséges egyházát jelképezi.[1] A házasságtörőnek vagy paráznának
bemutatott asszony Isten hitehagyóvá lett egyházát jelképezi (Ezékiel 16; Ésa
57:8; Jer 31:4-5; Hóseás 1-3; Jel 17:1-5).
A sárkány, „ama régi
kígyó, aki neveztetik ördögnek és Sátánnak", arra várt, hogy felfalhassa a
fiúgyermeket, a régen várt Messiást, Jézus Krisztust. Sátán a főellenségének
tartott Jézus elleni küzdelmében eszközként használta fel a Római Birodalmat.
Jézust semmi, még a kereszthalál sem tudta eltéríteni küldetése végzésétől, az
emberiség megváltásától.
A kereszten Krisztus
legyőzte Sátánt. Krisztus ezt mondta keresztre feszítéséről: „Most megy végbe
az ítélet e világ felett, most vettetik ki e világ fejedelme." (Jn 12:31-új
prot. ford.) A Jelenések könyve leírja a Mennyben hangzó győzelmi éneket. „Most
lett meg az idvesség és az erő, és a mi Istenünknek országa, és az Ő
Krisztusának hatalma; mert a mi atyánkfiainak vádolója levettetett, aki vádolja
vala őket éjjel és nappal a mi Istenünk előtt... Annakokáért örüljetek, egek, és
akik lakoztok azokban." (Jel 12:10-12) Sátán munkálkodását korlátok közé
szorította az, hogy kirekesztetett a Mennyből. Sátán nem vádolhatja többé Isten
népét a mennyei lények előtt.
A Mennyben nagy az öröm,
ám a Földön figyelnünk kell az intésre. „Jaj a Föld és a tenger lakosainak;
mert leszállott az ördög tihozzátok, nagy haraggal teljes, úgy, mint aki tudja,
hogy kevés ideje van." (Jel 12:12)
Sátán üldözőbe vette az
asszonyt, az egyházat, hogy kitöltse a haragját (Jel 12:13). Az egyház sokat
szenvedett ugyan, de túlélte a támadást. A Föld gyéren lakott része - a puszta
- adott menedéket Isten hűségeseinek az 1260 prófétai nap vagy 1260 valós év
alatt (Jel 12:14-16; lásd e könyv 4. fejezetében a 49. oldalt az év-nap elvével
kapcsolatosan).[2]
A pusztai rejtőzködés
végén Isten népe előtűnik Krisztus közeli visszatérésének jeleit látva. János
ezt a hűséges csoportot „maradéknak" mondja, amely megőrzi Isten
parancsolatait, és nála van „Jézus Krisztus bizonyságtétele" (Jel 12:17). Az ördög
különösen gyűlöli ezt a maradékot (Jel 12:17).
Mikor és hol zajlott az
üldözés? Hogyan történt? Mikor kezdett feltűnni a maradék? Mi a küldetése? A
Szentírás és a történelem áttekintésére egyaránt szükség van ahhoz, hogy
választ kapjunk e kérdésekre.
A nagy hitehagyás
A keresztény egyházat
először a pogány Római Birodalomban üldözték, majd a saját sorain belül
végbement hitehagyás is üldözést váltott ki. Ez a hitehagyás nem jelentett
meglepetést, hiszen János, Pál és maga Krisztus is megjövendölte a
bekövetkezését.
Jézus utolsó nagy
beszédében figyelmeztette tanítványait az elkövetkező csalásra. „Meglássátok,
hogy valaki el ne hitessen titeket" - mondta. „Mert hamis krisztusok és hamis
próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy
elhitessék, ha lehet, a választottakat is." (Mt 24:4, 24) Követőinek nagy
nyomorúságot kell elszenvedniük, de túlélik (Mt 24:21-22). Az üldözés végét
látványos égi jelek bizonyítják, amelyek Krisztus közeli visszatérésére is
előremutatnak (Mt 24:29, 32-33).
Pál szintén
figyelmeztetett: „Az én eltávozásom után jőnek tiközétek gonosz farkasok, kik
nem kedveznek a nyájnak. Sőt ti magatok közül is támadnak férfiak, kik fonák
dolgokat beszélnek, hogy a tanítványokat maguk után vonják" (ApCsel 20:29-30).
Ezek a „farkasok" viszik az egyházat a „szakadás"-ba, azaz a hitehagyásba.
Pál azt mondta, hogy ennek
a hitehagyásnak Krisztus visszatérése előtt meg kell történnie. Annyira
bizonyos volt ez, hogy mivel még nem következett be, biztosan jelezte: Krisztus
majd csak később tér vissza. „Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen. Mert
nem jön az el addig, mígnem bekövetkezik elébb a szakadás, és megjelenik a bűn
embere, a veszedelemnek fia, aki ellene veti és fölébe emeli magát mindannak,
ami Istennek vagy istentiszteletre méltónak mondatik, annyira, hogy maga ül be,
mint Isten, az Isten templomába, Isten gyanánt mutogatván magát." (2Thessz
2:3-4)
E hitehagyás már Pál
idejében is hatott, noha még csak korlátozott mértékben. Sátáni volt
működésének módszere, „a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival,
és a gonoszságnak minden csalárdságával" (2Thessz 2:9-10). Az I. század vége
előtt János kijelentette: „sok hamis próféta jött ki a világba". „Az
antikrisztus lelke... most e világban van már." (1Jn 4:1, 3)
Hogyan alakult ki ez a
hitehagyó rendszer?
A bűn emberének
hatalomra jutása. „Amint az egyház elhagyta első szeretetét (Jel 2:4), elveszítette
tanításainak tisztaságát, az egyéni viselkedés kiválóságát és az egység
láthatatlan kötelékét, amit a Szentlélek adott. Az istentiszteletben az
egyszerűséget a formalizmus váltotta fel. Egyre inkább a népszerűség és a
személyes hatalom döntött a vezetők választásában. E vezetők mind nagyobb
tekintélyt követeltek először a helyi gyülekezetben, majd igyekeztek
kiterjeszteni fennhatóságukat a szomszédos gyülekezetek fölé is."
„Végül már nem a
Szentlélek irányítása alatt vezették a helyi gyülekezeteket - ezt a rendszert
felváltotta a püspök egyszemélyi vezetésének egyházi önkényuralma, mert minden
egyháztag személyesen neki volt alárendelve, és egyedül rajta keresztül volt
lehetősége az üdvösségre. Ennélfogva a vezetőség az egyházban uralkodásra, nem
pedig szolgálatára törekedett, többé már nem az volt a legnagyobb közöttük, aki
mindenki szolgájának tekintette magát. Így alakult ki fokról fokra a papi
hierarchia, ami az egyes ember és Ura közé lépett."[3]
Az egyes ember és a helyi
gyülekezet fontosságának csökkenésével egy időben Róma püspöke vált a legfőbb
hatalommá a kereszténység körében. A császár segédletével e legfőbb püspököt
vagy pápát[4] a látható egyház fejének ismerték
el, mint aki az egész világ minden egyházi vezetője feletti hatalommal
ruháztatott fel.
A pápaság vezetése alatt[5] a keresztény egyház egyre mélyebb
hitehagyásba süllyedt. Az egyház növekvő népszerűsége egyre rohamosabbá tette
romlását. Lejjebb engedték a mércét, ezért a meg nem tért emberek jól érezték
magukat az egyházban. Az őszinte kereszténységet aligha ismerő tömegek
csatlakoztak névlegesen az egyházhoz, magukkal hozva pogány tanításaikat,
bálványaikat, istentiszteleti szokásaikat, ünnepeiket, szertartásaikat és
jelképrendszerüket.
A pogányság és a
kereszténység között köttetett megegyezések vezettek „a bűn emberének", a hamis
vallásnak, a megtévesztéssel kevert igazság hatalmas rendszerének
kialakulásához. 2Thessz 2 próféciája nem egyes embereket ítél el, hanem
bemutatja, hogy melyik a nagy hitehagyásért felelős vallási rendszer. Az e
rendszerhez tartozó sok hívő azonban Isten egyetemes egyházának tagja, mert a
nekik adatott teljes világossággal összhangban él.
A szenvedő egyház. A lelkiség hanyatlásával a római
egyház világiasabb arculatot öltött, és még szorosabb szálakkal kötődött a
császári Rómához. Az egyház és az állam szentségtelen szövetségre lépett.
Az egyik legnagyobb
befolyású egyházatya, Ágoston, Az Isten városáról című, klasszikussá
vált művében felvázolta az egyetemes államot irányító egyetemes egyház
általános eszményképét. Ágoston gondolatai vetették meg a középkori pápaság
teológiájának alapját.
Kr. u. 533-ban Justinianus
császár a Justinianus-féle kódexbe foglalt levélben kijelentette, hogy Róma
püspöke minden egyház feje.[6]
Elismerte a pápa befolyását az eretnekek megsemmisítésében is.[7]
Amikor Justinianus
hadvezére, Belisarius Kr. u. 538-ban felszabadította Rómát, a város püspöke
felszabadult az ariánus osztrogótok hatása alól, akik korlátozták a katolikus
egyház fejlődését. Attól kezdve a püspök élhetett azokkal a címekkel,
amelyekkel a Kr. u. 533-ban kelt justinianusi rendelet felruházta a „Szent
szék" fennhatóságát. Így kezdődött el az 1260 évig tartó üldözés, amint azt a
bibliai prófécia megjövendölte (Dán 7:25; Jel 12:6, 14; 13:5-7).
Tragikus módon, az egyház
az állam segédletével igyekezett minden keresztényre rákényszeríteni
rendeleteit és tanításait. Sokan megtagadták hitüket az üldözéstől való félelem
miatt, azokat pedig, akik hűségesen kitartottak a szentírási tanítások mellett,
kegyetlenül üldözték. A keresztény világ csatatérré vált. Sokakat bebörtönöztek
vagy kivégeztek Isten nevében! Az 1260 évig tartó üldözés idején a hűséges
hívők milliói rettenetes szenvedéseket éltek át, sokaknak az életükkel kellett
fizetni azért, mert hűek maradtak Krisztushoz.[8]
A kiontott vér minden cseppje
foltot ejtett Isten és Jézus Krisztus nevén. A kereszténység ügyének semmi nem
ártott annyit, mint ez a kegyetlen üldözés. Az egyháznak ezek a tettei rettentő
módon eltorzított képet festettek Isten jelleméről, ami a purgatóriumról és az
örökös kárhozatról szóló tanításokkal együtt sokakat arra késztetett, hogy
elvessék a kereszténységet.
Már jóval a reformáció
előtt tiltakozó hangok hallatszottak a katolikus egyházon belül az ellenfelek
könyörtelen legyilkolása, a gőgös nyilatkozatok és a bomlasztó romlottság
miatt. A XVI. századi protestáns reformáció kialakulásához az vezetett, hogy az
egyház nem volt hajlandó reformokat végrehajtani. A reformáció sikere nagy
csorbát ejtett a római egyház tekintélyén és befolyásán. Az ellenreformációval
a pápaság folytatta a véres küzdelmet, hogy szétzúzza a reformációt, ám fokról
fokra csatát vesztett a polgári és vallási szabadságért küzdő erőkkel szemben.
Végül, 1798-ban, vagyis
1260 évvel az időszámítás szerinti 538. év után a Római Katolikus Egyház
halálos sebet kapott (vö. Jel 13:3).[9] Itáliában Napóleon seregeinek látványos győzelmi sorozata nyomán a
pápa a francia forradalmi tanács kényének kedvének lett kiszolgáltatva, amely a
római vallást a köztársaság kibékíthetetlen ellenségének tekintette. A francia kormányzat
utasította Napóleont, hogy fogassa el az egyházfőt. Parancsára Berthier
tábornok bevonult Rómába, és kijelentette, a pápaság politikai uralma véget
ért. Foglyul ejtette a pápát, és Franciaországba vitte. Az egyházfő ott halt
meg fogságban.[10]
A pápaság megdöntésével
tetőzött az események hosszú láncolata, ami kapcsolatban állt e rendszer
fokozatos hanyatlásával. Ez az esemény jelöli a prófétikus időszak, az 1260 év
végét. Sok protestáns magyarázata szerint ez az esemény a prófécia beteljesedése.[11]
|