2017. október 22. Vasárnap
Napnyugta: 17:44
NyitólapOldaltérképLinkekElérhetőségLogin
 
 
 
 
 
      Címlap arrow Kik az Adventisták arrow Hitelvek arrow 26. Halál és feltámadás
26. Halál és feltámadás PDF Nyomtatás E-mail
A Hetednapi Adventista Egyház 28 hitelve -
Tartalom
1. oldal
2. oldal

A bűn zsoldja a halál. De az egyedül halhatatlan Isten örök életet ad megváltottainak. Addig a napig a halál minden ember számára csak öntudatlan állapot. Amikor életünk ura, Krisztus, megjelenik, a feltámadt igazak az élő igazakkal együtt megdicsőülnek és elragadtatnak, hogy Urukkal találkozzanak. A második feltámadás, a gonoszok feltámadása, ezer év múlva lesz. (Róm 6:23; 1Tim 6:15-16; Préd 9:5-6; Zsolt 146:3-4; Jn 11:11-14; Kol 3:4; 1Kor 15:51-54; 1Thessz 4:13-17; Jn 5:28-29; Jel 20:1-10)

A filiszteusok serege táborba szállt Sunemnél, és felkészült Izrael megtámadására. Saul király, aki egyáltalán nem volt bizakodó hangulatban, Izrael seregét a Gilboa hegy közelében állította fel. A múltban Isten jelenlétének bizonyosságával Saul félelem nélkül vezethette Izraelt az ellenségeivel vívott csatába. De Saul elfordult az Úrtól, és amikor a hitehagyó király megpróbált kapcsolatba kerülni Istennel, hogy megtudja a közelgő csata kimenetelét, Isten nem állt szóba vele.

Az ismeretlen holnaptól való baljóslatú félelem nagyon ránehezedett Saulra. Ó, ha Sámuel vele lenne! De Sámuel meghalt, és nem adhatott tanácsot neki. Vagy igen?

Saul megtudta, hogy van egy halottidéző, aki megmenekült a korábbi boszorkányüldözéstől, és a magas király lealacsonyult, hogy e halottidézőtől megtudja a másnapi csata kimenetelét. Ezt kérte: „Sámuelt idézd fel nekem!" A médium a szeánsz alatt „istenfélét" látott „feljőni a földből", aki közölte a szerencsétlen királlyal, hogy Izrael nemcsak elveszti a háborút, de őt és fiait is megölik (lásd 1Sámuel 28).

A jövendölés valóra vált. De valóban Sámuel lelke volt az, aki ezt megjövendölte? Hogyan lehetett ennek az Istentől kárhoztatott halottidézőnek hatalma Sámuel - Isten prófétájának - lelke felett? És honnan jött Sámuel, miért „a földből" jött fel a lelke? Ha nem Sámuel lelke volt az, aki Saulhoz szólt, akkor ki volt az? Nézzük meg, mit tanít a Biblia a halottakról, a halottakkal való kapcsolatról és a feltámadásról!

 

Halhatatlanság és halál

A halhatatlanság az az állapot vagy tulajdonság, amely nincs kitéve a halálnak. A Szentírás fordítói a halhatatlanság szót a görög athanasia, „halál nélküliség" és aphtharsia, „romolhatatlanság" kifejezésből fordították. Hogyan vonatkozik ez a fogalom Istenre és az emberi lényekre?

Halhatatlanság. A Szentírás kinyilatkoztatja, hogy az örökkévaló Isten halhatatlan (1Tim 1:17). Tény, hogy Ő „egyedül halhatatlan" (1Tim 6:16). Ő nem teremtett lény, Ő önmagában létezik; nincs kezdete, és nincs vége (lásd e könyv 2. fejezetét).

„A Szentírás sehol sem értelmezi a halhatatlanságot olyan tulajdonságként vagy állapotként, amely az embernek vagy ‘lelké'-nek, ‘szellemé'-nek saját, vele született tulajdona. A többnyire ‘lélek'-nek vagy ‘szellem'-nek fordított kifejezések... több mint 1600-szor fordulnak elő a Bibliában, de sohasem kapcsolódnak a ‘halhatatlan' vagy ‘halhatatlanság' szóhoz." (lásd a 7. fejezetet).[1]

Tehát ellentétben Istennel, az ember halandó. A Szentírás az ember életét a párával hasonlítja össze, amely „rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik" (Jak 4:14). „Test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, amely nem tér vissza." (Zsolt 78:39) Az ember „mint a virág, kinyílik és elhervad, és eltűnik, mint az árnyék, és nem állandó" (Jób1 4:2).

Isten és az ember alapvetően különbözik egymástól. Isten végtelen, az ember véges. Isten halhatatlan, az ember halandó. Isten örökkévaló, az ember múlandó.

Feltételes halhatatlanság. A teremtéskor „az Úristen megalkotta az embert a föld porából, és orrába lehelte az élet leheletét. Így lett az ember élőlénnyé" (1Móz 2:7 - új kat. ford.). A teremtés története kinyilatkoztatja, hogy az emberiség Istentől kapta az életet (vö. ApCsel 17:25, 28; Kol 1:16-17). Ennek az alapvető ténynek a következtében a halhatatlanság nem az ember vele született tulajdonsága, hanem Isten ajándéka.

Amikor Isten megteremtette Ádámot és Évát, szabad akaratot adott nekik - a döntés képességét. Engedelmeskedhettek vagy megtagadhatták az engedelmességet; megmaradásuk Isten ereje általi állandó engedelmességüktől függött. Tehát az ajándékba kapott halhatatlanságuk feltételes volt.

Isten gondosan és világosan meghatározta, hogyan veszthetik el ezt az ajándékot - ha esznek „a jó és gonosz tudásának fájáról". Isten figyelmeztette őket, hogy amikor „ejéndel arról, bizony, meghalsz" (1Móz 2:17).[2]

A halál a bűn zsoldja. Sátán cáfolva Isten figyelmeztetését - hogy az engedetlenség halálhoz vezet - azt állította: „Bizony, nem haltok meg" (1Móz 3:4). De Ádám és Éva, miután áthágta Isten parancsát, megtapasztalta, hogy a bűn zsoldja valóban halál (Róm 6:23). Bűnük vonta maga után ezt az ítéletet: „Visszatérsz a földbe, mert abból vétettél; mert por vagy te, és ismét porrá leszesz" (1Móz 3:19). Ezek a szavak nem az élet folyamatosságát jelzik, hanem a megszűnését.

Ennek az ítéletnek a kimondása után Isten elzárta a bűnös párt az élet fájától, hogy ne ehessen arról, nehogy „örökké éljen" (1Móz 3:22). Isten cselekedete nyilvánvalóvá tette, hogy az engedelmesség feltételével ígért halhatatlanság elveszett a bűn miatt. Most halandókká lettek, kitéve a halálnak. És mivel Ádám nem örökíthette tovább azt, amije már neki sem volt, „a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek" (Róm 5:12).

Csak Isten irgalma mentette meg Ádámot és Évát az azonnali haláltól. Isten Fia felajánlotta életét, hogy ők még egy lehetőséget kaphassanak - egy második esélyt. Ő volt „az Isten Báránya, aki megöletett e világ alapítása óta" (Jel 13:8).

Az emberiség reménysége. Bár az emberek halandónak születnek, a Biblia arra bátorít, hogy keressük a halhatatlanságot (lásd pl. Róm 2:7). Jézus Krisztus ennek a halhatatlanságnak a forrása. „Az Isten kegyelmi ajándéka... örök élet a mi Urunk, Krisztus Jézusban" (Róm 6:23; vö. 1Jn5:11). Ő „eltörölte a halált, világosságra hozta pedig az életet és halhatatlanságot" (2Tim 1:10). „Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek." (1Kor 15:22) Krisztus maga mondta, hogy hangjára megnyílnak a sírok, és feltámadnak a halottak (Jn 5:28-29).

Ha Krisztus nem jött volna el, az emberiség helyzete reménytelen lett volna, és mindazok, akik meghaltak, örökre elpusztultak volna. De Krisztus áldozata folytán senkinek sem kell elpusztulnia. János ezt mondta: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen" (Jn 3:16). Tehát a Krisztusba vetett hit nemcsak a bűn büntetését törli el, hanem megajándékozza a hívőket a felbecsülhetetlen halhatatlansággal.

Krisztus „világosságra hozta... a halhatatlanságot az evangélium által" (2Tim 1:10). Pál arról biztosít bennünket, hogy a Szentírás „bölccsé tehet... az üdvösségre a Krisztus Jézusban való hit által" (2Tim 3:15). Akik nem fogadják el az evangéliumot, nem kapnak halhatatlanságot.

Részesülés a halhatatlansálban. Így írja le Pál azt a pillanatot, amikor az üdvözülendők megkapják a halhatatlanság ajándékát: „Ímé, titkot mondok néktek. Mindnyájan ugyan nem aluszunk el, de mindnyájan elváltozunk, nagy hirtelen, egy szempillantásban, az utolsó trombitaszóra; mert trombita fog szólni, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, és mi elváltozunk. Mert szükség, hogy ez a romlandó test romolhatatlanságot öltsön magára, és e halandó test halhatatlanságot öltsön magára. Amikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz Ige, amely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra" (1Kor 15: 51-54).

Ebből nagyon világosan kitűnik, hogy Isten nem a halál pillanatában ad örök életet a hívőnek, hanem a feltámadáskor, amikor „az utolsó trombita" szól. Akkor „e halandó halhatatlanságba öltözik". Noha János világossá teszi, hogy megkapjuk az örök élet ajándékát, amikor elfogadjuk Jézus Krisztust személyes Megváltónknak (1Jn 5:11-13), de ez az ajándék ténylegesen akkor valósul meg, amikor Krisztus visszajön. Csak akkor fogunk halandóból halhatatlanná, romlandóból romolhatatlanná változni.

 

A halál természete

Ha halál az élet megszűnése, mit mond a Biblia, milyen állapotba kerül az ember, ha meghal? Miért fontos, hogy a keresztények megértsék ezt a bibliai tanítást?

A halál alvás. A halál nem teljes megsemmisülés, hanem csak átmeneti öntudatlan állapot, míg az ember a feltámadásra vár. A Biblia ismételten alvásnak nevezi ezt a közbeeső állapotot.

Az Ótestamentum azt mondja Dávidról, Salamonról, valamint Izrael és Júda többi királyának haláláról, hogy „elaludtak atyáikkal" (1Kir 2:10; 11:43; 14:20, 31; 15:8; 2Krón 21:1; 26:23 stb.). Jób alvásnak nevezte a halált (Jób 14:10-12), mint Dávid (Zsolt 13:4), Jeremiás (Jer 51:39, 57) és Dániel is (Dán 12:2).

Az Újtestamentum ugyanezt a hasonlatot használja. Jairus halott leánya állapotának minősítésekor Krisztus azt mondta, ő alszik (Mt 9:24; Mk 5:39). Hasonlóképpen nyilatkozott a meghalt Lázárról is (Jn 11:11-14). Mt azt írta, hogy „sok elhunyt szentnek teste feltámadt" (Mt 27:52) Krisztus feltámadása után, és amikor Lukács beszámolt István mártírhaláláról, azt írta, hogy István „elaluvék" (ApCsel 7:60). Mind Pál, mind Péter a halált alvásnak nevezte (1Kor 15:51-52; 1Thessz 4:13-17; 2Pt 3:4).

A halál alváskénti bibliai ábrázolása teljesen illik a halál természetére, ahogy a következő összehasonlítások mutatják: 1. Akik alszanak, öntudatlanok. „A halottak semmit nem tudnak." (Préd 9:7) 2. Alváskor szünetel a tudatos gondolkozás. „Kimegyen a lelke... aznapon elvesznek az ő tervei." (Zsolt 146:4) 3. Az alvás véget vet a mindennapi tevékenységnek. „Semmi cselekedet, okoskodás, tudomány és bölcsesség nincs a Seolban, ahová menendő vagy." (Préd 9:12) 4. Az alvás elválaszt bennünket az ébren levőktől és tevékenységeiktől. „Többé semmi részük nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik." (8. vers) 5. A normális alvás az érzelmeket közömbösíti. „Mind szeretetük, mind gyűlöletük, mind gerjedezésük immár elveszett." (8. vers) 6. Az alvók nem dicsérik Istent. „Nem a meghaltak dicsérik az Urat." (Zsolt 115:17) 7. Az alvás feltételezi az ébredést. „Eljő az óra, amelyben mindazok, akik a koporsókban vannak, meghallják az Ő szavát, és kijőnek." (Jn 5:28-29)[3]

Az ember visszatér a porba. Ahhoz, hogy megértsük, mi történik az emberrel, amikor meghal, ismernünk kell az ember alkotórészeit is. A Biblia szerves egységnek ábrázolja az embert (lásd e könyv 7. fejezetét). A lélek szó olykor az egész embert jelenti, máskor pedig az érzelmeit. Ezzel azonban nem azt tanítja, hogy az ember két különálló részből áll. Mert a test és a lélek csak együtt létezik; oszthatatlan egységet alkot.

Az ember teremtésekor a föld porának (elemeinek) és az élet leheletének az egyesítéséből jött létre az élő lény vagy lélek. Ádám nem kapott lelket különálló lényként; ő vált élő lélekké (1Móz 2:7; lásd e könyv 7. fejezetét is). A halálkor ennek fordítottja történik: a föld pora az élet lehelete nélkül öntudat nélküli embert vagy halott lelket jelent (Zsolt 146:4). A testet alkotó elemek visszatérnek a földbe, amelyből jöttek (1Móz 3:19). A léleknek nincs a testtől független tudatos léte; egy bibliai szöveg sem jelzi, hogy a halálban a lélek tudatos lényként tovább él. Valóban, „Amely lélek vétkezik, annak kell meghalni" (Ez 18:20).

A halottak tartózkodási helye. Az Ótestamentum héberül seol-nak, az Újtestamentum pedig görögül hadés-nek nevezi azt a helyet, ahova az emberek a halálukkor jutnak. A Szentírásban a seol a leggyakrabban a sírt jelenti.[4] A hadés jelentése a seol-hoz hasonló.[5]

Minden halott erre a helyre jut (Zsolt 89:49), igazak és gonoszak egyaránt. Jákob ezt mondta: „sírva megyek fiamhoz a sírba [seol-ba]" (1Móz 37:35). Amikor a föld megnyitotta „az ő száját", hogy elnyelje a gonosz Kórét és társait, „elevenen szállnak alá a pokolba [seol-ba]" (4Móz 16:30).

A seol magába zárja az egész embert, amikor az meghal. Amikor Krisztus meghalt, leszállt a sírba (a hadés-be), de a feltámadáskor lelke elhagyta a sírt (a hadést, ApCsel 2:27, 31 vagy seolt, Zsolt 16:10). Amikor Dávid megköszönte gyógyulását Istennek, bizonyságot tett arról, hogy kimentette lelkét „a sírba [seol-ba] szállók közül" (Zsolt 30:4).

A sír nem az öntudatuknál levő emberek helye.[6] Minthogy a halál tulajdonképpen alvás, a halottak öntudatlan állapotban vannak a sírban a feltámadásig, amikor a sír (hadés) kiadja halottait (Jel 20:13).

A lélek visszatér Istenhez. Bár a test visszatér a porba., a lélek Istenhez tér vissza. Salamon azt mondta, hogy a halálban „a por földdé lenne, mint azelőtt volt; a lélek pedig megtérne Istenhez, aki adta volt azt" (Préd 12:9). (Az új katolikus fordításban a 7. vers így szól: „a por visszatér a földbe, ahonnét jött, az éltető lehelet meg az Istenhez, aki adta". Ez áll az igazak és a gonoszok esetében egyaránt.

Sokak elgondolása szerint ez a szöveg azt bizonyítja, hogy az ember lényegi része tovább él a halál után. De a Bibliában sem a héber, sem a görög [ruach], illetve (pneuma) kifejezés nem jelent a testtől független tudatos életre képes, értelmes lényt. Ezek a szavak inkább a „leheletre" utalnak - az egyén létéhez nélkülözhetetlen életszikrára, az élet alapelemére, amely megeleveníti az állatot és az embert (lásd e könyv 7. fejezetét).

Salamon írta: „Az emberek fiainak sorsa és az állatok sorsa egy és ugyanaz a sors. Amint ezek meghalnak, meghalnak azok is. Mindben egyforma az éltető lehelet (ruach), és nincs az embernek többje, mint az állatnak... Mindkettő ugyanarra a helyre jut. Mindkettő porból lett, és minden visszatér a porba. És ki tudja, vajon az ember fiainak éltető lehelete [ruach] fölfelé száll-e, és vajon az állatok éltető lehelete [ruach] lefelé, a földbe száll-e?" (Préd 3:19-21 - új kat. ford.). Tehát Salamon szerint a halálban nincs különbség az ember és az állat lelke között.

Salamon kijelentése - hogy a lélek (ruach) visszatér Istenhez, aki adta - jelzi, hogy az, ami visszatér Istenhez, egyszerűen az élet alapeleme, amelyet Ő adott. Semmi utalás nincs arra, hogy a lélek vagy lehelet a testtől független tudatos lény. Ez a ruach egyenlő az „élet leheletével", amelyet Isten lehelt az első emberbe, hogy megelevenítse, élővé tegye élettelen testét (vö. 1Móz 2:7).

A Szentírás következetes tanítása. Sok becsületes keresztény, aki nem tanulmányozta a Biblia halálról szóló, teljes tanítását, nem tudja, hogy a halál a feltámadásig tartó alvás. Feltételezésük szerint különböző igeszakaszok alátámasztják azt az elképzelést, hogy a léleknek a halál után öntudattal bíró léte van. Ha azonban figyelmesen tanulmányozzák ezt a kérdést, felismerik a Biblia következetes tanítását, azt, hogy a halál az öntudat megszűnését okozza.[7]



 
< Előző   Következő >

 
 
 
Hitelvek
1. A Szentírás
2. A Szentháromság
3. Az Atya Isten
4. A Fiú
5. A Szentlélek
6. A teremtés
7. Az ember természete
8. A nagy küzdelem
9. Krisztus élete, halála és feltámadása
10. A megváltás élménye
11. Növekedés Krisztusban
12. Az egyház
13. A maradék és küldetése
14. Krisztus testének egysége
15. A keresztség
16. Az úrvacsora
17. Lelki ajándékok és szolgálatok
18. A prófétaság ajándéka
19. Isten törvénye
20. A szombat
21. A sáfárság
22. Keresztényi magatartás
23. Házasság és család
24. Krisztus szolgálata a mennyei templomban
25. Krisztus második eljövetele
26. Halál és feltámadás
27. A millennium eseményei és a bűn vége
28. Az új Föld
Joomla Toplista