A száműzetés magányában az apostol mindnyájunk számára felfedezi a reménységet

Az idős férfi volt az utolsó - és teljesen magára maradt. Csaknem száz esztendős volt már, minden munkatársa elmaradt mellőle. Jakab mártírhalált halt: ő volt az első a tizenkét tanítvány között, aki hitéért halált szenvedett. Pált lefejezték. Pétert fejjel lefelé keresztre feszítették. Tamás pedig eltűnt, talán messze Keleten, Indiában kellene keresni. A többiekről pedig vajon ki tudja, hol vannak?

Most, hetven évvel Jézus feltámadása után, Jánost - az egyetlen, még élő apostolt - száműzték Pátmoszra, erre a börtönszigetre, amely egy csúnya, vulkáni sziklákból álló kőtömeg néhány kilométernyire Kisázsiától, az Égei-tengerben.

Mivel a munkatáborhoz már túl idős volt, békén hagyták, hiszen még a durva rómaiak sem vártak sok munkát egy ilyen aggastyántól. Magára hagyták emlékeivel és álmaival.

Amint emlékei mozaikját rakosgatta, János jól emlékezett még arra, hogyan hallgatták Andrással együtt első ízben Keresztelő Jánost, amint az eljövendő Megváltóról beszélt; hogyan állt először Jézus szolgálatába; majd ezt követően hogyan lettek testvérével, Jakabbal, Péterrel és Andrással a Megváltó szolgatársaivá, amikor hívta őket, hogy hagyják ott hálóikat, és embereket halásszanak.

János bűntudattal emlékezett vissza arra, hogy eleinte milyen türelmetlen volt Isten országa megalapításának csigalassú folyamatát látva, hiszen ő biztos volt benne, hogy Jézus viharos gyorsasággal fogja ezt véghezvinni. Kész lett volna buzgón lerombolni minden akadályt, és legyőzni minden ellenséget, amely az Úr gyors hatalomra jutásának útjába kerül. Többször is kimutatta zabolátlan természetét, így például akkor, amikor megfeddett egy személyt, aki úgy munkálkodott Jézus nevében, hogy hivatalosan nem is volt tanítvány (Lk 9:49); vagy pedig akkor, amikor tüzet akart aláhozni az égből egy falura, amely elutasította Jézusnak azt a kérését, hogy szálláshoz jusson ott (52-56. v.). János nem habozott saját kedvező pozíciója érdekében sem szót emelni, amikor ő és testvére arra buzdították édesanyjukat, kérje meg Jézust: őket jelölje ki a legmagasabb és a legjobban fizető helyekre királyságában, amelyet - hitük szerint - hamarosan megalapít.

Ez az ország azonban nem alakult meg. Még az Úr tulajdon imája: „Jöjjön el a te országod", is részben megválaszolatlan maradt. És bárkinek elég volt a kietlen tengerre tekinteni, hogy rájöjjön: Isten akaratát szintén áthágják a földön. Máskülönben magának Jánosnak sem kellene egyedül, száműzetésben tengetnie az életét, amikor prédikálhatna és taníthatna a szárazföldi gyülekezetekben, ahol korábban olyan hűségesen szolgált.

János jelleme megszelídült, lecsendesedett, átalakult. A harcra kész katonából készséges pásztor lett, aki mindenek felett szerette Jézust, és buzgó szeretettel viseltetett Jézus gyermekei iránt. Valójában az tette olyan keserűvé számára a pátmoszi száműzetést, hogy elszakadt Isten népétől. Ó, menynyire vágyott arra, hogy prédikáljon, vigasztaljon, látogasson, kereszteljen, építse és erősítse a gyülekezeteket! De nem tehette. Testvérei ott voltak, ő maga pedig itt magányosan, elhagyatva.

Bár az Úrban való bizalma sosem rendült meg, mégis könnyen sodródott el abba az irányba, hogy feltegye a kérdést: vajon Jézus elfeledkezett a viszszajövetelével kapcsolatos ígéretéről? Jánosnak eszébe jutottak ezek az erőteljes, vigasztaló biztatások: „...ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek" (Jn 14:3), és: „Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket" (Jn 16:22).

A tény azonban tény maradt: Jézus nem jött vissza. Teltek a magányos napok, és János továbbra is egyedül volt. Senki sem jött, senki sem írt, senki sem látogatta meg.

Aztán egy napon megtörtént: Jézus eljött. Szombat volt, és János bensőséges közösségben volt a Szentlélekkel - az Úr által megígért napra gondolt, és az áldott reménységre, amikor minden jó helyreáll. „Lélekben voltam ott az Úrnak napján, és hallék hátam megett nagy szót, mint egy trombitáét, amely ezt mondta: Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és Utolsó; és: Amit látsz, írd meg könyvben, és küldd el a hét gyülekezetnek..." (Jel 1:10-11).

Jézus megtartotta ígéretét! Visszatért! A János magányos szívéből felszakadó kiáltás meghallgattatott, és válasz érkezett rá. Jézus ott volt!

S ekkor a kopár börtönsziget hirtelen édeni katedrálissá változott Jézus jelenlététől! A János testét és lelkét megnyomorító próbák és nehézségek mind feledésbe merültek Urának jelenlétében. A szenvedés hosszú, nehéz évei szintén a múlt ködébe vesztek a túláradó örömből fakadóan, amit érzett, hiszen ismét láthatta Jézust! És Jézus jó hírt hozott, nem csak János számára, hanem Isten minden gyermeke számára is. Jézus csodálatos igazságokat mutatott meg Jánosnak, és megbízta azzal, hogy írja le és küldje el a gyülekezeteknek. Jó hír. Az evangélium jó híre: az Ő jövetelének híre!

Nem tudjuk, vajon mennyi időt töltött Jézus azon a szombaton Jánossal Pátmosz szigetén. Nem tudjuk, vajon az összes üzenet egy látomásban hangzott-e el, vagy több látomásban, több látogatás alkalmával. Csak azt tudjuk, hogy János újra kezébe fogta íróeszközét, és leírta Isten üzenetét az Ő népe számára.

János előnyös helyzetben írt, hiszen átélte a nagy küzdelem legdrámaibb történéseit, s így könnyen fel tudta idézni, hogyan szenvedett kudarcot Sátán, és hogyan győzte le a démonokat Jézus hatalma. Az viszont biztosan szomorúsággal töltötte el az idős ember szívét, hogy az eljövendő sötét korok még sötétebb cselekedeteiről kellett írnia; arról, hogyan győzi le hamarosan a gonosz a jót, a gyűlölet a szeretetet. Vadállatok s démonok fognak szövetkezni a hatalmakkal és fejedelemségekkel, hogy a gonoszságot juttassák uralomra, és kitépjék az igazságot az emberiség szívéből. Mégis, mindezek közepette, Isten népe, amely az Ő Igéjébe kapaszkodik, s Lelke által nyer erőt, felkészül Isten Fiának eljövetelére. Jézus újra eljön! Királyoknak Királya, uraknak Ura, Teremtő, Megváltó, Helyreállító, Barátunk!

Aztán egy napon a látomás véget ért. Már nem volt mit írni. Ígéretek, jövendölések, próféciák, előkészületek. János mindent megírt, amire parancsot kapott. Mindez figyelmezteti majd a gyülekezeteket és az egész világot.

     A látomás Isten szeretetének csodálatos diadalával ér véget. Krisztus diadalában elenyésznek a gonosz támadásai. A világegyetemben újra helyreáll az összhang. Isten és az emberiség újra megbonthatatlan közösségben, egy örökkévalóságra egyesül. Felragyog a reménység, hogy beteljesült boldogság legyen belőle.

„És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz; és ő szolgái szolgálnak néki; És látják az ő orczáját; és az ő neve homlokukon lesz. És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké" (Jel 22:3-5). Csak gondoljuk át: nincs több bűn; nincs több bánat; nincs több halál, fájdalom, könnyek, elválás! Nincs többé éjszaka!

„És ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, amint az ő cselekedete lesz. Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó. (...) Én Jézus küldöttem az én angyalomat, hogy ezekről bizonyságot tegyen néktek a gyülekezetekben. Én vagyok Dávidnak ama gyökere és ága: ama fényes és hajnali csillag" (12-13, 16. v.). Itt véget ér az üzenet. „Ezt mondja, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony hamar eljövök. Ámen, bizony jövel Uram Jézus!" (20. v.).

De figyeljük csak meg, van még egy igevers! A könyv nem a magányos szív kiáltásával ér véget: „Bizony jövel Uram Jézus!" - hanem azzal a látomással, hogy a jövőben, más korok emberei is meg fogják hallani mindezt, és elfogadják e bizonyságtételeket. A magányos apostol: János, akit bátorított és megelevenített Jézus személyes látogatása a magányos száműzetésben, minden eljövendő korban és a föld minden szegletében élőknek felkínálja a reménységet életútjukra:

„A mi Urunk Jézus Krisztusnak kegyelme legyen mindnyájan tiveletek. Ámen" (21. v.).

Jim Cress