Az egyik legismertebb bibliai betegség a poklosság, amelyet több helyütt bélpoklosságnak is ír a magyar Károli fordítás. Az Ószövetség ókori görög fordítása és az Újszövetség a lepra szót használja.

POKLOSSÁG ÉS LEPRA A BIBLIÁBAN

A poklossággal a Bibliában először a mózesi törvénykönyvben találkozunk. A leírások orvosi szempontból sok esetben nehezen besorolható kórképekre utalnak, a ma ismert leprához csak kis részben hasonlítanak. Itt több krónikus vagy fertőző bőrbetegség tárgyalásáról lehet inkább szó, amelyek egy része gyógyulni képes - holott a lepra az ókorban gyógyíthatatlan volt. A poklosság mindenkor egyúttal kultikus tisztátalanságot is okozott. A törvény rendelkezése szerint a betegség vagy gyógyulás tényét a pap állapította meg, az első vizsgálatot meghatározott időközönként kontroll vizsgálatok követték. A betegre a társadalomból való kirekesztés várt, szigorú vallási előírások alapján jártak el vele szemben. A beteg elkülönítésén kívül egyéb gyógykezelést nem említ az írás. Ugyanez a szakasz foglalkozik a házak, edények, használati tárgyak poklosságával is, mely alatt valószínűleg penészedést, gombásodást kell értenünk. Az ilyen esetekben megfogalmazott teendők, ill. a betegek elkülönítése sok-sok évszázaddal megelőzve korukat, a modern közegészségügy hatékony higiéniai és járványellenes tevékenységét idézik.

A lepra az evangéliumi időkben is komoly társadalmi kirekesztettséget jelentett. Jézus munkássága során több leprást meggyógyított, a gyógyulás tényét az előírások szerint az izraeli papok hitelesítették. Jézus a leprások meggyógyításával is - mint több más, szeretetből fakadó cselekedetével - a fennálló túlzott, sokszor igazságtalan társadalmi határokat, korlátokat, előítéleteket döntötte le. (Mt 8:1-4, Mk 1:40-45, Lk 5:12-16, Lk 17:11-19, Mk 26:6)

A LEPRA A TÖRTÉNELEMBEN

A lepra eredete a homályba vész. A betegség már a Kr.e. 3-2. évezredben is ismert volt Egyiptomban a fennmaradt papirusztekercsek alapján. A Kr.e. 2-1. évezredre a Földközi-tenger keleti medencéjében is elterjedtté vált

A betegség igazi okáról, jellegéről sokáig csak találgatások voltak, de már az ókorban felmerült esetleges fertőző volta annak ellenére, hogy járványosan sohasem fordult és fordul elő.

Bár az időszámításunk kezdetétől vannak római feljegyzések, a betegség az egész Római Birodalomban a II. századra terjedt el. A IV. században nyíltak az első lepratelepek a Földközi-tenger mellékén, a VI. századra egész Európában elterjedtté vált, amelyhez a kora középkori városok hiányos higiéniája is hozzájárult.

A leprások ellátása az egyház feladatkörébe tartozott, az egyházi méltóságoknak kellett gondoskodni ruházatukról, táplálékukról (549 - orléansi zsinat rendelkezései). Egyházi alapítású lepratelepek, ún. leprosoriumok jöttek létre (583 - lyoni zsinat rendelkezése), amelyek általában zarándokutak vagy főutak mellett, igénytelen fakunyhókból és központi kápolnából álltak. XIII. századi feljegyzések szerint egy leprosoriumban nem sok, kb. egy tucat ember élt együtt vagyonközösségben, általában volt vezetőjük, s egyetlen joguk: joguk a kolduláshoz.

A keresztes hadjáratok idején a lepra elérte európai jelenléte csúcsát, népbetegséggé vált. S miután a nagy tiszteletben álló és igen népszerű keresztes lovagok is megbetegedtek, a lepra megítélése a XIII századtól megváltozott: „szent betegséggé" vált, s a keresztény felebaráti szeretet parancsát követve segíteni kellett a betegeken. Egyre másra létesülnek a leprosoriumok: 1225-re Franciaországban több mint 2000, a század közepére Európa-szerte kb. 20 ezer van belőlük. A betegséget ezentúl nem a helység papja, hanem speciális bizottság állapítja meg a tünetek összegyűjtött ún. leprakatalógusa alapján. Magyar vonatkozás ebből a korból egy fennmaradt oltárkép Árpádházi Szent Erzsébetről, aki a képen leprásokat mosdat.

A XIV században a lepra kezdett visszahúzódni Európából (ma csak Romániában található elvétve), elsősorban egy újabb, félelmetesebb veszedelem, a kontinens lakosságának közel egyharmadát kiirtró pestisjárvány miatt. A pestis az összezárt közösségek melegágya volt.

A betegség okának mibenlétére csak viszonylag későn derült fény a mikroszkóp, mikrobiológia fejlődésével. A betegség kórokozó baktériumát leprás szövetben először 1873-ban Arnauer Hansen, norvég kutató pillantotta meg. Ő a bergeni leprakórház orvosa volt. Meggyőző tudományos bizonyonyítékkal 1879-ben a német Albert Neisser szolgált arra, hogy a lepra fertőző. A betegség hatékony gyógymódja 1935-ig váratott magára, amikor is a gyógyszeripar XX. századi fejlődése lehetővé tette a szulfonamid típusú antibiotikumok felfedezését. A gyógyszerfejlesztés azóta is folyamatosan tart a terjedő rezisztencia miatt, amely már korunk problémája.

A LEPRA MAI SZEMMEL

Ma kb. 10-15 millió leprás él döntően az egykori gyarmatbirodalmak, a 3. világ szubtrópusi-trópusi területein. A lepra tehát ma is a szegénység betegsége. Kórokozója a Mycobacterium leprae, amely a tuberkulózis kórokozójához rendszertanilag közel álló baktériumfaj. Terjedésének módja pontosan ma sem ismert, megfigyelések alapján a fertőző beteggel (legtöbbször családtaggal) elhúzódó, szoros kontaktus szükséges - a betegség valószínűbben kialakul, ha ez már gyermekkortól történik. Mivel a betegek orrváladékában igen sok a kórokozó, valószínűsíthető, hogy cseppfertőzés útján terjed. A fertőzés átvitelében szerepet játszhatnak még a fertőzött rovarok, ill. a talaj. A betegség legenyhébb típusát nem is tartják fertőzőnek. A lappangási idő igen hosszú, átlagosan 5-7 év, maximum akár 40 év is lehet. A baktérium nagyon lassan szaporodik, 2 hetente duplázódik meg egyedszáma. Mindezekből látható, hogy a baktériumok okozta egyik legkevésbé fertőző betegséggel állunk szemben, s a legtöbb személy nem is lesz beteg, ha szervezete a lepra kórokozójával találkozik (köszönhetően az ép immunrendszernek).

A lepra kórokozója a perifériás idegszálak „elektromos szigetelő" sejtjeit, az ún. Schwann-sejteket támadja meg elsősorban, de kedveli a bőrt és a nyálkahártyákat is. Elsősorban a test hűvösebb helyein okoz elváltozásokat (bőr, bőridegek, orr, garat, gége, szem, herék). A betegség változatos formákban jelenhet meg, amelyek súlyossága, kórjóslata is eltérő. A két szélső forma közt mindenféle átmenet előfordul. A legenyhébb megjelenési formában (ún. tuberculoid lepra) a bőrön egy vagy néhány jól körülírt, pigmentszegény, érzéketlenebb folt jelenik meg. A bőrjelenségek a lepra egyetlen formájában sem viszketnek. A bőrelváltozások közelében az idegszálak megvastagodnak. A legsúlyosabb formában (ún. lepromatosus lepra) a bőrön a test kétoldalán szimmetrikusan elhelyezkedő csomók vannak jelen, jellemzők a perifériás idegbántalmak - egy-egy ideg által beidegzett bőrterület érzészavara, leginkább a hőérzékelés és a fájdalomérzet csökkenése. A szövetek roncsolódása miatt a szemhély vagy a szemöldök leválhat. Egyes esetekben diffúz bőrbeszűrődések alakulnak ki a bőrfüggelékek (szőrzet, mirigyek) elvesztésével, s ilyenkor súlyos mértékű kifekélyesedés alakulhat ki, amelyet más baktériumok felülfertőznek, s a bakteriális vérmérgezés végül halálhoz vezet. Egyéb súlyos szövődmények is kialakulhatnak később: talpi fekélyek, a szemen zöldhályog (glaucoma), a deformált szemhéj miatt rendszeres szaruhártyasérülés, annak következményes elhomályosodásával, vaksággal. Makacs orrdugulások, orrvérzések, hosszabb távon az orr porcos vázának torzulása, akár teljes összeomlása kialakulhat, a jellegzetesen leprás ún. oroszlán arcot (facies leonina) létrehozva. Impotencia (férfiakban), a hosszútávú gyulladás miatt testszerte kóros fehérjelerakódás (amyloidosis) és veseelégtelenség alakul ki.

Hatékony megelőző oltás nem létezik. A kezelés minden esetben hosszútávú, a gyógyulásig általában 2-3, enyhébb esetben 1 évig (a súlyosabb esetekben akár életfogytiglan) tartó antibiotikum-kombinációt jelent a rezisztens kórokozók megjelenése miatt. Emellett szükség lehet plasztikai sebészeti beavatkozásra, ill. férfiak esetén nemi hormon pótlásra, talpbetét, ortopéd cipő, műkönny használatára.

Dr. Nagy Sándor