Egy gyermektanító gondolatai a Terézvárosi Gyülekezetben

A gyermekiskolában épp a bűnesetről tanultunk. Felolvastuk 1Mózes 3. fejezetét, versről versre ment a Biblia, egyik kézből a másikba. Lelkesen és nagyon szépen olvasták az igét a 8-9 éves, szeleburdi kisfiúk. Miközben hallgattam és néztem őket, elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyit értenek meg belőle, nem túl nehéz-e a szöveg nekik?

Eddig „elmeséltem” nekik a „történeteket”, de már „nagyfiúk” (híján vagyunk a kislányoknak). A többi tanítóval szeretnénk, hogy szokják a Bibliát, ismerjék meg, tanulják meg érteni és használni, de ami a legfontosabb, hogy szeressék meg. Fedezzék fel azt, hogy mennyire izgalmas, érdekes és csodálatos. Ne azért, mert azt mondjuk nekik, hogy kell, hanem saját élményből.

De elég erre ez a túlságosan is rövid együtt töltött idő? Szóval néztem őket, ahogy a „kötelességüket tudva”, nagyon komolyan olvasták a Bibliát, de közbecsempészték a gyermeki huncutságot, miközben továbbadták a könyvet: „Teeee jööösssszz!” Közben kicsit lökdösődtek, kicsit csipkelődtek és persze oda-oda sandítottak is felém, hogy szabad-e. Aztán jókat nevettek, látva a mosolyomat, hogy a komoly feladatot is lehet játékosabban végezni. Elolvastuk a fejezetet. Ezután az ő nyelvükre lefordítva újra akartam nekik mesélni a történetet, de előtte még feltettem egy kérdést, hogy lássam, melyik részek kevésbé egyértelműek. El tudnátok mondani miről olvastunk?

Tudták! Mennyire? Teljes egészében! Nevetgéltek-e közben? Persze, de megengedtem nekik. A hangulat oldott, közvetlen, barátságos és persze játékos volt. És a gyerekek figyeltek. A csapat együtt mindenre emlékezett. Nahát! Nem kell gyermeknyelven újramesélnem. Miközben végignéztem rajtuk, el is szégyelltem magam. Mennyire bekorlátozzuk gyermekeinket azzal, ha nem vesszük őket komolyan! Miután egyértelművé vált, hogy az olvasottakból mindenre emlékeznek, elkezdtük átbeszélgetni a leckét. Lépésről-lépésre igyekeztünk megérteni az Édenben történteket és azt, ami a háttérben meghúzódott.

A történethez hozzátartozik még valami. A gyermekiskola új asztalt kapott, hiszen a nagyfiúk mégse ülhetnek kisasztaloknál, kisszékeken! Ha komolyan vesszük őket, jár nekik a komoly nagy asztal, nagy székekkel, amit most avattunk. A történet tanulságairól gondolkoztunk, miközben a srácok a gyönyörű, nagy, masszív asztal alá bepréselődtek, de nagyfiúsan. Ez megteremtette hangulatot, a meghittséget. Fantasztikus beszélgetés alakult ki a fiúkkal a bűnesetről. Mennyire okosak ezek a gyerekek és mennyire világosan tud Isten szólni általuk! Gyermeki egyszerűségükkel, őszinte és megkérdőjelezhetetlen hitükkel, az ő szemüvegükön át nézve mennyire más megvilágításba kerül a hit! Mennyivel egyszerűbb, tisztább és világosabb, minden sallangtól mentes. Végül is most ki tanít, kit? Én őket vagy ők engem? Nem ok nélkül mondta Jézus, hogy az ilyeneké a mennyek országa. Éles tükröt tartanak. A kérdés az, hogy hajlandóak vagyunk-e belenézni a tükörbe. Minden ostoba gőgünket, tudásunkat félretéve, bemászni az asztal alá velük és meghallgatni őket. Úgy tanítani nekik a Bibliát, hogy közben ők is taníthassanak minket. Elgondolkozni az általuk feltett kérdéseken, figyelni a véleményükre, és van még egy fontos dolog. Miközben beszélsz hozzájuk, nézd az arcukat! Ez a legjobb visszajelzés. Minden szavad visszatükröződik az arcukon. Ha őszinte hittel beszélsz, úgy, hogy közben Jézus helyet foglal mellettetek, jelenléte látható lesz a gyermekek arcán. Amit a Biblia leír, számukra vitathatatlan. Ha szükséged van új erőre, a hited mélyítésére, beszélgess az Úrról egy kisgyerekkel!

Város Viktória