Hogyan válaszolsz, amikor a remény kopogtat
az ajtón?
„Származhat-e innen valami jó?"
Jerikó a kánaániták városa volt, akik bálványimádásba és gonoszságba
süllyedtek. Lakói „a legromlottabbak, a leglealacsonyítóbb pogányság követői
voltak... csak azért éltek, hogy káromolják az eget és tisztátalanná tegyék a
földet" (Pátriárkák és próféták, 458.
o.). Isten ezt az utasítást adta Mózesnek: „De
e népek városaiban, amelyeket örökségül ad néked az Úr, a te Istened, ne hagyj
élni csak egy lelket is, hanem mindenestől veszítsd el őket: a Khittheust, az
Emoreust, a Kananeust, a Perizeust, a Khivveust és a Jebuzeust..." (5Móz
20:16-17). Jerikó volt az első erőd, amit Izraelnek be kellett vennie, ha be
akart lépni az Ígéret Földjére. Jerikó és annak minden lakosa teljes
megsemmisülésre ítéltetett.
Találkozás a reménységgel: a remény magva
A városban élt
Ráháb, a parázna nő, akinek háza szorosan a masszív városfalhoz épült. Talán
fogadót vezetett, így tértek be hozzá a vendégek. Festett lenvászon anyagok
előállításával is foglalkozott, ezért tartott raktáron sok lent, amit a tetőn
szétterítve szárított. Mivel parázna asszony volt, jogosan gondolhatjuk róla,
hogy mások lenézték, megvetették, semmibe vették és kiközösítették. Azt mondhatjuk,
hogy élete a reménytelenség és csüggedés élete volt. Életmódja miatt a jellemén
esett csúf foltok maradandóak voltak, és a mai napig megbélyegzik őt, hiszen
csak úgy utalunk rá, hogy „a parázna Ráháb". Mint Jerikó minden más lakója, ő
is hallotta, hogyan vezette népét Izrael Istene, és hogyan biztosította
számukra a győzelmet mindazon nemzetek felett, amelyek között - Egyiptomból
való kivonulásuk után - áthaladtak. Hallották, hogyan vált ketté előttük a
Vörös-tenger 40 évvel korábban, és milyen szörnyű csapások sújtották Egyiptomot
a kivonulás előtt. Vándorlásuk története és az Úr csodálatos tettei minden
jerikói előtt ismertek voltak (Józs 2:10). Most, hogy az izraeliták már csak
néhány kilométernyire voltak tőlük, félteni kezdték életüket.
Az Izrael
Istenéről szóló hírek hallatán nagy rettegés támadt Jerikó lakosai között; nem
akarták alávetni magukat Izrael Istene hatalmának. Úgy tűnik, Ráháb félelme
különbözött ettől. A beszámolók alapján olyan Isten képe rajzolódott ki előtte,
akit szeretett volna megismerni. Benne is volt viszont félsz amiatt, vajon ez
az Isten elfogadja-e őt. Ezek a történetek a remény magvát hintették el
életébe. Amint újra és újra hallotta a történeteket, az Isten iránti vágyakozás
egyre erősödött a szívében.
Buzgó vágyát, hogy
Izrael Istenéhez tartozhasson, ott láthatjuk egyértelműen, amikor a kémek
megérkeztek a városba. Ezek a hívatlan idegenek veszélyt jelentettek Jerikó
népére, de Ráháb házába fogadta őket annak ellenére, hogy ezzel kihívhatta maga
ellen a város lakóinak gúnyolódását, dühét és gyűlöletét.
Amikor a kémek
betértek házába, bizonyára úgy érezte: ez élete nagy lehetősége, hogy
csillapítsa lelkének mélységes vágyakozását, hogy végre tartozhasson valakihez,
és szabadítást találjon Izrael Istenénél. Amikor tehát a félelmetes, gyanakvó
jerikói katonák beléptek a házába, hogy felkutassák a kémeket, ő megmondta
nekik az igazat: „...Úgy van! Bejöttek
hozzám a férfiak, de azt sem tudom, honnan valók voltak. És kimentek e férfiak
kapuzáráskor a setétben; nem tudom, hová mentek..." (4-5. v.).
Vállalta, hogy
elbújtatja ezeket a kémeket, még ha ezzel ki is merítette a hazaárulás vádját.
A reménység bekopogott az ajtaján, és ez a reménytelen ember beengedte.
Megtilthatta
volna ezeknek a férfiaknak, hogy belépjenek a házába. Vagy megragadhatta volna
a lehetőséget, hogy elnyerje azok kegyeit, akik megvetették őt; egyszerűen
azzal, hogy kiszolgáltatja nekik a kémeket. De ő önként vállalkozott arra, hogy
információt ad az izraelita férfiaknak. Így szólt: „...rettegés fogott el bennünket, és remeg tőletek mindenki, aki ezen a
földön lakik" (9. v.; új prot. ford.).
A jerikói
férfiak és nők halálfélelemben éltek, nem volt bátorságuk és békességük.
Ráhábot azonban bátorrá, lélekben erőssé és nyugodttá tette a reménység. A
reménység hatására megkísérelte azt, amit a többi jerikói lehetetlennek
tartott. A reménység megszabadította őt a félelemtől.
A remény magvából a hit fája sarjad
Ráháb
kinyújtotta kezét, és megragadta a kínálkozó lehetőséget, amikor bátran vallást
tett hitéről: „...Tudom, hogy az Úr
néktek adta ezt a földet..." (9. v.). Ráháb engedte, hogy szívében a remény
magvából az Izrael Istenébe vetett hit fája növekedjék. A reménység bekopogott
ajtaján, és a reménytelen lélek belekapaszkodott.
Ráháb a
következőképpen bizonyította hitét és reménységét:
- Könyörgött a kémeknek, hogy esküdjenek meg neki
az Úrra, Izrael Istenére - és nem a bálványokra, amelyeket egész életében
imádott. Mint egykor Jákób, ő sem engedte el a kémeket, amíg meg nem áldják őt.
A reménység erőt adott neki, hogy a következő lehetetlen kéréssel álljon elő:
„Én megmentettem az életeteket, ti is mentsetek meg engem!" Azért tűnt ez
lehetetlennek, mert a kémek tudták, hogy Isten parancsa az: Jerikóban senkit
sem szabad életben hagyni. A reménység azonban kitartást adott ennek az
asszonynak.
- Kéréséből, hogy mentsék meg őt és családját,
világosan kitűnik, hogy bízott Izrael Istenének szabadításában. Hitte, hogy
Izrael Istene megmenti azokat, akik úgy döntenek, hogy meg akarnak menekülni.
Ez a remény adott neki bátorságot ahhoz, hogy mások szabadulásáért is
könyörögjön.
- Az, hogy igaz jelet kért, bizonyította abba
vetett hitét, miszerint Izrael Istene megbízhatóan teljesíti mindazt, amit
megígért.
A remény gyümölcse: a beteljesedés
A reménységre
való tekintettel Ráháb önként és örömmel engedelmeskedett. A várakozás nagy
boldogsággal töltötte el. Mielőtt a kémek távoztak volna, azzal jutalmazták
Ráhábot, hogy jóváhagyták kérését: „...Életünkkel
kezeskedünk értetek..." (14. v.; új prot. ford.)
Az asszony
hite jutalmat nyer: a kémek megígérik, hogy ők lesznek a felelősek azért, ha
egyetlen családtag is meghalna. Ám ők is hűségre biztatják Ráhábot, tudniillik,
hogy ő és családja is tartsák be a megállapodás rájuk vonatkozó részét: az
engedelmességet.
Ráháb tehát
bizakodva engedi le a kémeket egy kötélen házának hátsó falánál, biztonságos
utat mutat nekik, rákötözi ablakára a vörös zsinórt, behívja családtagjait a
házba, és türelmesen, de boldogan várja Isten ígéreteinek teljesedését. Úgy
tudom elképzelni, hogy minél többször pillantott rá az ablakon lévő vörös
zsinórra, annál inkább megerősödött a reménységben.
A remény
bekopogtatott az ajtón, és ez a reménytelen asszony beengedte,
belekapaszkodott, és a szerint is élt.
A hetedik
napon Izrael utoljára kerülte meg a várost. Amint a falak leomlottak, a két kém
sietve teljesítette Józsué parancsát, és megmentette Ráháb és családja életét.
Miközben Jerikó összes lakója meghalt, Ráháb és családja kegyelmet talált az Úr
előtt. Elnyerték reménységük jutalmát: életben maradtak. „Hit által nem veszett el Ráháb, a parázna nő, az engedetlenekkel
együtt, befogadván a kémeket békességgel" (Zsid 11:31).
A fenti
áldáson túl, Ráhábot Izrael családjának teljes jogú tagjává fogadták, és
hozzámehetett feleségül egy izraelita férfihoz. Ezzel bekerült abba a
nemzedékrendbe, amelyből nemcsak Dávid király, hanem maga Jézus - Ráháb
Megváltója - is született. Ráháb annak a három asszonynak az egyike, akiket
feljegyeztek Jézus Krisztus nemzetségtáblázatában (Mt 1:5-6).
Micsoda
utazás! A reménység lelki útja Jerikóból Kánaánba, parázna életmódjából a
Megváltó elődei közé vezette őt! Isten országának ellenségéből a menny
megváltott gyermeke lett! A reménytelenségbe süllyedt parázna számára egy
reményteljes út nyílt. A remény magva gyökeret vert szívében, a hit hatalmas
fájává növekedett, és a szívébe fogadott reménységért nagyszerű jutalmat
kapott.
Te vajon
hűségesen ragaszkodsz-e reménységedhez?
Geoffrey G. Mbwana
|