Jézus – minden reménységünk középpontja

Minden név között, amelyet valaha gyermeknek adtak, van egy, amely magányosan, egyedül áll, mozdíthatatlanul. Bár ma tréfa vagy eskü tárgyát is képezheti, mégis eljön majd az a nap, amikor minden térd, mennyen és földön egyaránt meghajol e név viselője előtt, aki királyok Királya és uraknak Ura. Ez az a név, amely életünket megtartja; ez a név a záloga annak, hogy utunk végén biztonságban partot érünk.

Jézus.

Őt fogjuk dicsérni egy örökkévalóságon keresztül. Az egész világ nem bírná el azt a könyvmennyiséget, amelyet Róla írni lehetne (lásd Jn 21:25). Így jogos a kérdés, hogy mi vajon mit érhetünk el egy ilyen rövid cikkben? Nos, úgy gondolom, hogy választ kaphatunk a két legfontosabb kérdésre: Kicsoda Jézus? Mit tett Jézus?

 

Kicsoda Jézus?

Maga Jézus tette fel ezt a kérdést: „Ti pedig kinek mondotok engem?" (Mt 16:15). Évszázadok óta, emberek millióit, nőket és férfiakat egyaránt foglalkoztatja Jézus személye. Alacsony származású názáreti ács, vándor Gyógyító és Prédikátor, akit a rómaiak keresztre feszítettek - kicsoda Ő valójában? Egy jó ember? Egy nagy ember? Próféta? Mártír? A legjobb ember, aki valaha is élt? Mondhatsz egy dolgot, vagy százat, de akkor sem leszel képes megadni Neki a kellő tiszteletet, csak lekicsinyled Őt. A taps, amellyel másokat méltathatsz, lealacsonyítja Őt.

Ő ennél többnek tartotta magát. Nemcsak egyszerű embernek, hanem az Emberfiának. Az általa előnyben részesített elnevezés a Dániel (7:13-15) és az Ezékiel (2:1, 3, 6, 8) könyvében olvasható látomásokkal hozza kapcsolatba személyét.

Talán éppen ezért Pál apostol a második Ádámnak nevezte Jézust (1Kor 15:45), aki szerinte egy új faj, egy új emberiség élén áll, és jóra fordít mindent, ami az első Ádámmal elveszett.

Ádámhoz hasonlóan, a názáreti Jézus is test és vér volt (Zsid 2:14). Igazi ember lévén, szenvedett a melegtől és a hidegtől, a fájdalomtól és az éhségtől, a bánattól és a kísértéstől, és legvégül magától a haláltól is.

Azonban a Szentírás tanúsága és a Jézust ismerők bizonyságtétele szerint Jézus több volt, mint ember. Amikor Péter felkiáltott, hogy „Te vagy a Krisztus, az élő istennek Fia", akkor Jézus nem javította ki őt, hanem a következőket mondta: „Boldog vagy Simon, Jónának fia, mert nem test és vér jelentette ezt meg néked, hanem az én mennyei Atyám" (Mt 16:16-17).

És ez a mozzanat a kereszténység botrányköve: az örökkévaló Isten a názáreti Ács személyében jött le a Földre, belépett az időbe és testet öltött. Felállította közöttünk sátorát, osztozott elveszettségünkben és megtört voltunkban, és egy lett közülünk. „Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala az Istennél, és Isten vala az Ige... És az Ige testté lett és lakozék mi közöttünk" (Jn 1:1, 14).

 

Mi tett Jézus?

Soha ember úgy nem szólt, mint Jézus (Jn 7:46); soha ember úgy nem élt, mint Jézus. „Széjjeljárt jót tévén" (ApCsel 10:38) - gyógyította a betegeket, elvitte a jó hírt a szegényeknek, megáldotta a gyermekeket, táplálta az éhezőket és feltámasztotta a holtakat a halálból. Micsoda példamutató életet élt Jézus! Gyengéd volt és kedves, arra törekedett, hogy a körülötte élő embereket felemelje.

Azonban bármilyen példamutató életet élt a Megváltó, az Újszövetség írói másra helyezték a hangsúlyt. Mind a négy evangélium középpontjában Jézus szenvedése áll - a Golgotához vezető események. Normális körülmények között, követőinek szégyenkezniük kellett volna Jézus halála miatt. A keresztények mégsem próbálták meg elrejteni a keresztet, és nem magyarázkodtak miatta. Ehelyett inkább felmagasztalták: „Nékem pedig ne legyen másban dicsekedésem, hanem a mi Urunk Jézus Krisztus keresztjében, aki által nékem megfeszítetett, és én is a világnak" (Gal 6:14). „Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről" (1Kor 2:2).

Jézus szolgálatának megbotránkoztató mozzanata: kereszthalála. A Szentírás azonban azt írja, hogy miként Jézus Isten volt születésében, életében és szolgálatában, úgy Isten volt a halálában is. Jézus halála nem kudarc volt, éppen ellenkezőleg, küldetése véghezvitelének megkoronázása. Halála által, Isten részesévé vált bánatunknak és reményvesztettségünknek, bűnösségünknek és elkeseredettségünknek, halálunknak. Isten megízlelte, magára vette az emberi élettel járó tapasztalatokat, és megszabadított minket (1Pt 2:24-25; 2Kor 5:18-19). „Krisztussal úgy bántak, ahogy mi megérdemelnénk, hogy mi olyan bánásmódban részesüljünk, amilyet Ő kapott. Elítélték Őt a mi bűneinkért, amelyekben semmi része sem volt, hogy mi felmentést kapjunk az Ő igazságáért, amelyben nekünk semmi részünk nincs. Elszenvedte a mi halálunkat, hogy mi elnyerhessük az Ő életét, »[...] és az Ő sebeivel gyógyulánk meg« (Ésa 53:5)." (Jézus élete, 16-17. old.)

A mi üdvbizonyosságunk nem a saját személyünkben van, hanem Jézusban, nem abban, hogy mi mit teszünk, hanem abban, hogy Ő mit tett. Benne teljesek vagyunk (Kol 2:10), mert Ő a mi igazságunk, szentségünk és váltságunk (1Kor 1:30). Jézus szolgálata azonban nem ért véget a Golgotán. Feltámadt sírjából, majd felment a mennybe, ahol hatalmas Főpapunkként végzi tovább szolgálatát (Zsid 8:1-2). Ő a nagy Bíró, aki hamarosan újra eljön. De ezúttal már nem azért, hogy a bűnnel foglalkozzon, hanem hogy átvegye jogos uralmát és megszabadítsa népét (Zsid 9:27- 28).

A világ eseményei hamarosan tetőpontjukhoz érnek. A jó és a rossz - Krisztus és Sátán - közötti nagy küzdelem hamarosan véget ér, és együtt énekelhetjük a mennyei lényekkel, hogy: „Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást" (Jel 5:12).

 

William G. Johnsson