oldal 1 / 2 A hős, aki a pusztai magány éveiben, élete
nehéz időszakában tanult meg bízni Istenben
Mózes. E név az erő jelképe lett, hiszen e férfi lett „az egyik
legbefolyásosabb, és legnagyobb hatalommal rendelkező vezető, aki valaha élt e
földön"1. Mózes vezetése
alatt kemény sorsú rabszolgák egy csoportja nemzetté vált. A fáraó
vályogtégla-készítői az ő segítségével művelt és sokoldalú közösséggé lettek.
Ábrahám fiait és leányait sikerrel vezette át a világ egyik legkietlenebb
vidékén a tejjel és mézzel folyó földre, az Ígéret Földjére.
Mózes.
Megeshetett volna, hogy soha senki nem ismeri meg ezt a nevet. Idegenként
született Egyiptomban, és már születésekor feláldozhatták volna a folyó
istenének, ám édesanyja három hónapig rejtegette őt. Mivel tovább már nem
titkolhatta gyermekének létét, gyengéden belefektette őt egy gyékénykosárba,
amit a folyó partján a sás közé helyezett, ahová a fáraó lánya járt fürdeni.
Mózes. Idegen
név volt ez, szülei nem ezt választották volna számára. Mégis valahányszor a
nevét hallotta - amelynek jelentése: „vízből
kihúzni" (2Móz 2:10) -, az mindig emlékeztette őt az életét megmentő
csodára. Arra a csodára, amikor a fáraó leánya kiemelte a vízből, és befogadta
a királyi családba.
Mózes. Negyven
évvel később saját népe nem ismerte ezt a nevet, de ez nem volt fontos. Valaki
más nevében érkezett hozzájuk, a „VAGYOK"
nevében, „...az Úr, a ti atyáitoknak
Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene..." nevében
(2Móz 3:14-15). Mózes így lett Isten reményteljes üzenetének küldötte.
A remény hírnöke
Negyven évvel
később Mózes készségesen vezette volna ki népét Egyiptomból - ha azok
támogatták volna ebben. Ő már bizonyította irántuk való hűségét, amikor megölte
az egyiptomit (2Móz 2:12). Ő készen volt, a nép azonban nem. „És azt gondolta, hogy az ő atyjafiai
megértik, hogy az Isten az ő keze által ád nékik szabadulást; de azok nem
értették meg" (ApCsel 7:25). Mózes megértette Isten tervét saját életére
vonatkozóan, de még meg kellett tanulnia Isten módszerét is. Isten szemében még
korántsem állt készen a vezetésre - legalábbis ekkor még nem.
A
rabszolgaként született, de hercegként felnevelkedett Mózesnek negyven - a
pusztában eltöltött - esztendőre, valamint az Istennel való személyes találkozásra
volt szüksége ahhoz, hogy készen álljon Isten népének vezetésére. Ez
alkalommal, amikor szent helyen áll, Mózes tétovázik. Érvelése modern
füleinknek is ismerős, mi is hasonló kifogásokkal élünk.
Ki vagyok én,
hogy megtegyem, amit kérsz tőlem? Különben is, ki vagy Te? Miért hinnének
nekem? Nem fogom tudni, mit mondjak (lásd 2Móz 3:11, 13; 4:1, 10). És végül: „...Kérlek, Uram, csak
küldd, akit küldeni akarsz!" (2Móz 4:13).
Alkalmatlanságának
tudata jelzi: készen áll arra, hogy Isten népének vezetője legyen, mert tudja,
hogy saját erejéből nem képes erre. Ne felejtsük el, Mózes jól képzett
egyiptomi herceg volt! Jártas volt a művészetekben, a tudományban, a
hadászatban és a diplomáciában, még egy szedett-vedett izraelita hadsereget is
meg tudott volna szervezni, hogy szembeszálljanak az egyiptomi haderővel.
Istennek
azonban más terve volt. Mózes lesz a vezető, de Isten állítja fel a
„haditervet". Mózes legelsősorban Isten küldötte: figyelmeztető üzenetet visz a
fáraónak és az egyiptomiaknak, a remény üzenetét pedig az izraelitáknak.
Mi, a
reménység jelenkori hirdetői, jól tesszük, ha megfigyeljük, mennyire függött
Mózes Istentől. Hallgassuk Isten ígéretét: „...Én
vagyok az Úr és kiviszlek titeket Egyiptom nehéz munkái alól és megszabadítlak
titeket az ő szolgálatjoktól és megmentlek titeket kinyújtott karral és nagy
büntető ítéletek által. És népemmé fogadlak titeket s Istentekké lészek
néktek... És béviszlek titeket a földre, amely felől esküre emeltem fel
kezemet, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak adom azt, és néktek adom azt
örökségül, én az Úr" (2Móz 6:6-8)!
Szabadítás és
az Ígéret Földje! Semmi sem változott. Ezek Isten ígéretei, amelyeket csöndesen
suttogott az Édenben az ember bukása után, tényszerűen kijelentett és valódi
földi helyszínekhez kapcsolt az izraeliták kivonulásakor, vérrel rajzolt meg a
Golgotán, végül hangos szóval kiált a Jelenések könyvének 14. fejezetében
szereplő három angyal által.
Ez a mi
üzenetünk!
Az izraeliták
szabadulása biztos. A csapások bizonyítják, hogy Isten hatalma nagyobb Egyiptom
bálványainak hatalmánál, és megerősítik az izraeliták hitét. Eljön a páska
estéje. A nép készen áll, már becsomagoltak, és „a szabadság boldog
reménységével"2 várják, hogy elkezdődjön utazásuk az Ígéret Földje
felé. Elsőszülötteik életét a bárány vére védi, amelyet házaik ajtófélfáira
hintettek.
A bárány vére életet ad. Reménységünket Isten Bárányának vérében
lelhetjük meg!
|