„Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus
értünk, istentelenekért. Hiszen még az igazért is aligha halna meg valaki, bár
a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban abban mutatta meg
rajtunk a szeretetét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök
voltunk" (Róm 5:6-8 - új prot. ford.).
„Úgy szeretem, hogy meghalok
érte!" - sóhajtunk időnként, pedig lehet, hogy csak egy kívánatos ételről van
szó, vagy bármiről, amihez a fizikai érzékeink vonzanak. Ha eléggé
egészségtelen, akkor egy idő után valóban drágán fizethetünk érte.
„Úgy
szeretlek, hogy majd meghalok érted!" - ezt lehet, hogy a gyermeki szeretet
kiáltja, vagy a lángoló szerelem. Persze ez sem állja ki mindig a próbát, ha a
szemetes vödröt kellene levinni!
Biztos mondtuk
ezt már valakinek, de hallotta-e tőlünk a kiállhatatlan főnökünk - ha van ilyen
-, az átverésünkre specializálódott üzletfeleink, vagy az üres ígéreteket
szavaló politikusaink? Valaki, aki nem lenne méltó erre az emberi szeretet
alapján?
Miller századosnak, a második
világháborúban, a partraszállást követő napon, különös módon kellett
demonstrálnia ezt. James Ryan közlegény mindhárom testvérét elveszítette a
csatában, ő maga pedig elveszett, vagyis az ellenséges front mögé került. A
parancsnokság nem szeretett volna egy anyának úgy üzenetet küldeni három fia
haláláról, hogy a negyedikről nem tudnak semmit.
Miller
századosnak kellett vezetnie azt a missziót, amely Ryan közlegény felkutatását
végezte, hogy azután végleg hazaküldhessék az anyjához. Amikor megtalálták,
ketten már halottak voltak a nyolctagú különítményből, és az expedíció
végrehajtása újabb áldozatokat követelt, végül maga Miller százados is életét
vesztette.
A sok
feszültséggel és halálos veszéllyel járó küldetés közben egy dolog tartotta
életben az elszántságot a feladat teljesítésében. Lehet, hogy végül rájönnek,
hogy az egyetlen értelmes dolog, amit a háborúban tehettek Ryan közlegény
megmentése volt.
Miller
százados utolsó szavai a megvédett hídon, egy életre szíven ütötték Ryant:
„Érdemeld ki, légy méltó arra, amit érted tettünk!"
Pál apostol Isten szeretetének a
legkülönösebb demonstrációjáról beszél ezekben a versekben. Krisztus akkor
mentett meg, amikor egyáltalán nem voltunk méltók erre. „Mert Krisztus, mikor még erőtelenek valánk, a maga idejében meghalt a
gonoszokért" (6. v.). Bár az eredeti szó legtöbbször a fizikai gyengeségre
utal, itt lelki erőtlenségről van szó.
Az ember a
bűnös természeténél fogva lelkileg tehetetlen, reménytelen, képtelen magát
megmenteni. Külsőleg figyelemre méltó változásokat érhet el, fegyelmezés által,
erkölcsi filozófiák követése által, nevelés, képzettség által, új beszéd és
gondolkodási technikák megtanulásával. Ezzel a cselekedetek módosíthatók, de
nem változtatható meg az ember természete.
Az emberi
próbálkozások pedig jórészt erről szólnak. Az ember megpróbált törvényeket
hozni, és következményeként zsúfolt börtönök születtek.
Megpróbálta a
neveléssel visszaszorítani azt, de feltaláltuk a hivatali szintű bűnözést,
korrupciót. A társadalmi reformáció, vagy nyilvános tiltás is csak a titkos
bűnözést generálta. Az ember természete nem változott meg.
A közmondás
így mondja: „Segíts magadon, és Isten is megsegít" - de a Bibliában nem ez van.
Isten segíti azokat, akik elismerik, hogy nem tudnak segíteni magukon.
Amikor
eljutunk a szakítópróba végére, és azt mondjuk, nem tudok tovább mit tenni,
Isten azt mondja: „Arra vártam, hogy eljuss ide, hogy végre segíteni tudjak
neked."
Az apostol
tovább megy, és azt mondja, Isten szereti a gonoszokat. Nem önmagáért halt meg,
hiszen Neki nem volt bűne. Nem angyalokért halt meg, mert ők sem szorultak
megmentésre. Az emberért halt meg. Nem az önigazultakért, mert nekik nincs
szükségük erre. Az istentelenekért halt meg. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek, nem
azért jöttem, hogy igazakat, hanem hogy bűnösöket hívjak megtérésre" (Mk
2:17). A bűnbánó bűnösök felismerik, hogy van egy szükségletük, amit maguk nem
tudnak kielégíteni. Nem hagyatkozhatnak a saját erkölcsi ítéletükre, mert az
félrevezeti őket. Szeretik Istent, mert megszabadította őket a kárhozattól.
Szeretetből meghalt értem, szeretetből élek érte.
Isten
kimutatta szeretetének határtalanságát is. Azt mondja az apostol: „Bizonyára igazért is alig hal meg valaki;
ám a jóért talán csak meg merne halni valaki" (7. v.). Az emberi
szeretetnek határa van. Ryan közlegény megmentése kötelességteljesítésből
megtörtént, de ahogy Steven Spielberg filmje bemutatja, nem kis feszültségekkel
és szeretetlenséggel.
Egy ilyen tett
után mindig ott marad a kérdés: megéri-e, megérdemli-e? Időnként az emberi
szeretet nagyszerű példáit látjuk, de sokszor az ember képtelen elfogadni. Mi
lesz, ha méltatlan lesz rá a másik? Ha elfelejti, hogy mit tettem érte? Az
emberi szeretet nem határtalan. Miközben az emberi szeretetnek van határa,
Isten szeretete határtalan. Az ember viszonzást vár, hátsó szándékai vannak,
visszavonhatja, de Isten tökéletes. Az emberi szeretet feltételes, de Isten
szeretete feltétel nélküli. Ő visszavonhatatlanul szeret. Isten emberré lett,
hogy a bűn után is közösségbe kerülhessen velünk.
A XIX. században
Malachi-szigetére vitték a leprásokat, és „ottfelejtették" őket. Amikor
évtizedek múltán egy szerzetes vállalta, hogy szolgál közöttük, 2000-ből már
csak 800-an éltek. Borzasztó látványt nyújtottak ezek az élő halottak. A
szerzetes ruhával, élelemmel segítette őket, és hetente prédikált nekik. Előbb
nem fogadták jól, de az évek múlásával a helyzet megváltozott, és növekvő bizalommal
viseltettek iránta.
A
prédikációiban mindig így szólította meg őket: „Ti leprások!" - ezzel
elkülönítette magát tőlük. 12 éve dolgozott már közöttük, amikor egyik este forró vízben mosta a lábát, de
nem érzett semmit. Akkor jött rá, hogy ő is leprás lett. A következő héten így
kezdte a prédikációt: „Mi leprások!" - azonosította magát velük. Végül ott halt
meg közöttük. Ez az ember emlékeztet bennünket Jézusra. Emberré lett, hogy
elérhessen bennünket. Meghalt, hogy az Ő életét élhessük.
Ez a gondolat elvezet a 8.
vershez: „Az Isten pedig a mi hozzánk
való szerelmét abban mutatta meg, hogy mikor még bűnösök voltunk, Krisztus
érettünk meghalt". Először is, Krisztus halála elégséges. Mivel helyettünk
halt meg, nekünk nem kell meghalni.
Az apostol azt
mondja máshol, hogy halálával kielégítette Isten igazságosságát. Isten
szentsége és igazsága nem tagadható meg, miközben megigazítja a bűnöst. Ez
Isten tulajdonsága. A bűn ára a halál - meg kell fizetni. Isten nem csak elnézi
a bűnt.
Végül Krisztus
halála meg nem érdemelt. Pál paradoxonokat használ. A Biblia tele van ezekkel,
amikor ezt világítja meg: ha gazdag akarsz lenni, légy szegény; ha erős akarsz
lenni, légy gyenge; ha nagy akarsz lenni, légy szolga; ha meg akarod menteni az
életed, veszítsd el. Krisztus meghalt azokért, akik a legkevésbé érdemelték ki.
Így vált nyilvánvalóvá Isten szeretete. Hogyan válaszolunk erre?
Egy idős férfi áll egy katonai
temető fejfaerdejében. Felesége, népes családja kicsit távolabbról követi,
ahogy újra eljött Miller századosra emlékezni. Évtizedek után is ez a mondat
foglalkoztatja, legerősebben ott, a kereszt előtt: „Érdemeld ki, légy méltó
arra, amit érted tettünk." Ahogy a felesége közelebb lép hozzá, azt kéri tőle:
„Mondd, hogy jó ember voltam!"
Bár hallanánk meg a választ Jézus
Krisztus ajkáról! Soha sem tudjuk kiérdemelni a kereszten bemutatott szeretetet
úgy, hogy az hiábavalóvá váljon.
Ahogy napról
napra felvesszük a szolgálat terheit, emlékeztessük magunkat erre a példátlan
szeretetre, és ez késztessen hiteles keresztény életre a mindennapokban.
Dr. Szilvási András
|