oldal 3 / 3
Túra Istennel
Tévedés azt hinni, hogy létezhet
túratábor, ahonnan az ember nem visz magával legalább egy, akár apró, de
mindenképpen maradandó élményt. Itt nem egy amolyan „egy a sok közül"
élményre
gondolok, hanem olyasmire, ami fontos részévé válik annak az énnek, aki
az
életúton továbbhalad.
Az időjósok
megint nem a megfelelő időszakra jelezték a rossz időt. Két nappal a
tábor
kezdete előtt - tudva, hogy a következő hétre szinte végig eső várható -
felvérteztem
a lelkemet arra, hogy a hegyek helyett csak a hotel lépcsőinek
megmászására
számíthatok. A meteorológusok természetesen éppen most nem tévedtek, én
viszont
ebben az esetben is. A nedves idő nem jelenthet akadályt az elszánt
túrázóknak.
Ez volt a tábor első tanulsága számomra (láthatóan nem a profik közé
tartozom).
Az eltelt egy
hét alatt szebbnél szebb helyeket láttam. A képek és benyomások, amiket
magammal hoztam, velem született winchesteremen tárolva: a túratársak
(h)arca,
kedvessége, bánatos képű vagy éppen áhítatosan majszoló tehenek,
barátságos
lovak, még barátságosabb, mosolygós vidékiek, csodálatos színekben
pompázó
virágok, üde zöld rétek, a szalma illata és „egyéb" állattartáshoz
kapcsolódó,
vidékeken jellemző szagok, a hegyek és völgyek végeérhetetlen sora, az
áfonya
és a pitypanglevél íze, hófoltok a hegytetőkön - és persze mindez a
keddi nap
elejétől a végéig.
Az utóbbi az a
bizonyos élmény számomra, amiről az elején írtam. A túracél Riedingtal
volt. A
csapat egy része - néhányuk talán valamiféle „bajsejtelem" által
vezérelve - a
kényelmesebb - bár korántsem könnyű - út mellett döntöttek, ami a
biztonságos
betonon vezetett végig a két csapat találkozásának színhelyéig, azaz a
Zaunerhüttéig. A többiek - köztük én is - elindultak hegynek föl, hogy a
hegygerincen tegyék meg az utat. Én már szinte éreztem a számban a
„lilatej"
selymes ízét, ami a környékbeli hütték specialitása, és csak rám várt a
célnál.
Szemerkélő esőben, nyirkos, tél elejére emlékeztető időben vágtunk neki a
mi
Mount Everestünknek. A legjobban sikerült fénykép sem adhatja vissza azt
a
szépséget, amit odafent láttunk. Kisebb-nagyobb tengerszemek tették még
változatosabbá a táj amúgy is sokszínű képét, több helyen tehenek
legelésztek
békésen - még tőlünk sem zavartatva magukat. A hegyek-völgyek ritmusát
csak
itt-ott törte meg egy-egy szépen rendben tartott faházikó. Béke és
nyugalom
vett körül bennünket. Egy óra combizom erősítő mászást követően
megérkeztünk az
első hegyi kereszteződéshez. Még három óra a célig. Az eső egyre jobban
megmutatta magát. A következő egyórás szakaszon a széllel, esővel,
hideggel
küzdve a békét a csüggedés váltotta fel bennem. Mire félúthoz érkeztünk,
már
teljesen átáztam, a nem erre az időjárásra szánt ruhámból csavarni
lehetett a
vizet, a cipőm minden lépésnél hatalmasat cuppant. Átfutott az agyamon,
hogy
még két órát ilyen körülmények között talán nem tudok végigcsinálni. A
szerpentin, amin haladtunk egyre csúszósabbá vált. Látva a hegy
lejtését, a
mélységet, addig nem tapasztalt tériszony lett úrrá rajtam. A
hegycsúcsok
egymást követték, az út nem akart elfogyni. Elgémberedett ujjakkal
próbáltam
lila számhoz emelni az ebédre szánt szendvicset. Az Isten által belém
ültetett
életösztön nem engedte, hogy a kétségbeesés teljesen eluralkodjon
rajtam, de a
lelkem szinte végig a „határon" küzdött. Négy órával az indulás után
ázottan,
piszkosan, fázva, az út viszontagságaitól meggyötörten végre
megpillantottuk a
célt. A testem ugyan erőtlen volt, de a lelkem szárnyalt. Igazi
katarzist éltem
át. Őszinte és mélyről jövő hálát adtam Istennek, hogy megtartott
minket.
Sokféle gondolat
cikázott a fejemben a hegyi megpróbáltatás során, de az út végére minden
a
helyére került. Az elméletben már nagyon jól megtanult elvet, most a
gyakorlatban is elsajátítottam: nem számít milyen nehéz az út, amin
mész, Isten
a társaidon keresztül is támaszt nyújt a számodra. Egyedül talán nem
lettem
volna képes befejezni, mert a bátorító szavak, óvó tekintetek, segítő
kezek
olyan segítséget jelentettek számomra, ami erőt adott a következő
lépéshez.
Történt még
valami érdekes azon a napon. Még a túra „békés" szakaszán beszélgetésbe
elegyedtem az egyik kedves túratársammal. Már nagyon régen
foglalkoztatott egy
kérdés, és azzal kapcsolatban vártam válaszra, mindhiába. Akkor, amikor
egyáltalán nem számítottam rá, azalatt a beszélgetés alatt, azon az
úton, megkaptam
a választ. Gondolkodtam rajta, vajon miért pont akkor és ott érkezett
meg a
felelet. Talán azért, mert Isten nem csak az irányt mutatta meg
számomra, hanem
az utat is. Azt, hogy bár a nehezebb, kevésbé kedvelt és járt utat
választom
majd, és sokáig csak az elém tornyosuló nehézségeket láthatom, a cél még
távol
lesz, mégsem egyedül kell végigmennem. Kapok bátorító szavakat, láthatok
óvó
tekinteteket, és felém nyújtanak segítő kezeket. Isten sosem hagy
egyedül.
Még ha a
szavak nem is tükrözik igazán azt, amin néhányan átmentünk ezen az úton,
a
legtöbben biztosan eljutottak már a csüggedés, kilátástalanság hasonló
szintjére, mint mi ott fent, a hegyen. Nyújtson számukra bátorítást a mi
tapasztalatunk!"
Dr. Pintye Alexandra (budapesti vendég)
További képek és élmények a
www.turatabor.hu
oldalon.
|