Az egyház a hívők közössége, akik Jézus Krisztust Uruknak és Megváltójuknak vallják. Az Ótestamentom korában élő nép lelki utódaiként Isten minket is a világból hívott ki. Imádkozásra, a közösségvállalásra, az Ige meghallására, az úrvacsora ünneplésére, az egész emberiség szolgálatára és az evangélium egész világon való hirdetésére léptünk közösségre egymással. Az egyház megbízatását Krisztustól - a testet öltött Igétől - és a Szentírásból - az írott Igéből - kapta. Az egyház Isten családja: Őáltala elfogadott gyermekek, akik a megújított szövetség szerint élnek. Az egyház Krisztus teste, a hit közössége, amelynek maga Krisztus a feje. Az egyház a menyasszony, akiért Krisztus meghalt, hogy megtisztítsa és megszentelje. Diadalmas visszatértekor dicsőséges egyházat állít maga elé, minden korok hűségeseit, vérén megváltottakat, akiken nincs szeplő vagy sömörgőzés, hanem szentek és feddhetetlenek. (1Móz 12:3; ApCsel 7:38; Ef 4:11–15; 3:8–11; Mt 28:19–20; 16:13–20; 18:18; Ef 2:19–22; 1:22–23; 5:23–27; Kol 1:17–18)

Az idős ember haragra gerjedve sújtott botjával a sziklára, majd újból rácsapott, miközben ezt kiáltotta: „Halljátok meg most, ti lázadók! Avagy e kősziklából fakasszunk-é néktek vizet?" (4Móz 20:10).

Forrás tört fel a sziklából, így megkapta Izrael azt, amire szüksége volt. Ám Mózes bűnt követett el, mert úgy beszélt, mintha ő adta volna a vizet, és nem a Sziklának tulajdonította az ajándékot. E bűne miatt nem léphetett be az Ígéret Földjére (lásd 4Móz 20:7–12).

Ez a Szikla Krisztus volt, az az alap, amelyre Isten állította népét, mind egyénileg, mind testületileg. Ez a kép az egész Szentírásban megtalálható.

Mózes utolsó beszédében - talán erre az esetre utalva - a szikla hasonlatával akarta bemutatni, milyen szilárd és megbízható Isten: „Magasztaljátok Istenünket! Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden útja igazság! Hűséges Isten, és nem csalárd;igaz és egyenes Ő" (5Móz 32:3–4).

Évszázadokkal később Dávid szavai ugyanezt a gondolatot visszhangozzák, hogy a Megváltó olyan, mint a kőszikla: „Istennél van szabadulásom és dicsőségem; az én erős kősziklám, az én menedékem Istenben van" (Zsolt 62:8).

Ésaiás is ezzel a képpel mutatta be az eljövendő Messiást: „Ímé, Sionban egy követ tettem le, egy próbakövet, drága szegletkövet, erős alappal" (Ésa 28:16).

Péter tanúsította, hogy ez a jövendölés Krisztusban teljesedett be, aki nem hétköznapi, hanem „élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kő" (1Pt 2:4). Pál azt mondta róla, hogy Ő az egyetlen biztos fundamentum: „Más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, amely Jézus Krisztus" (1Kor 3:11). Utalt a sziklára, amelyre Mózes rásújtott. „És mindnyájan egy lelki italt ittak, mert ittak a lelki kősziklából, amely követi vala őket; e kőszikla pedig Krisztus volt." (1Kor 10:4)

Jézus Krisztus is közvetlenül alkalmazta ezt a képet, amikor kijelentette: „Ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat" (Mt 16:18). A keresztény egyházat önmagára, az élő Sziklára alapozta.

Saját testét kellett feláldoznia a világ bűnéért, ami a Sziklát sújtotta. Semmi sem győzheti le az általa biztosított szilárd alapon álló egyházat. E Sziklából gyógyító víz fakad a népeknek (vö. Ez 47:1–12; Jn 7:37–38; Jel 22:1–5).

Milyen törékeny, milyen gyenge volt az egyház, amikor Krisztus ezt a kijelentést tette! Mindössze néhány megfáradt, kétkedő, önjelölt tanítványból, egy pár asszonyból és az ingatag tömegből állt, amely azonnal szétszéledt, amikor a Sziklát csapás érte. Az egyház azonban nem gyarló emberi bölcsességre és találékonyságra épült, hanem a korok Sziklájára. Az idő majd bebizonyítja: semmi sem pusztíthatja el egyházát, és nem térítheti el küldetésétől, hogy Istent dicsőítse, és az embereket a Megváltóhoz vezesse (vö. ApCsel 4:12–13, 20–33).

Az „egyház" bibliai jelentése

A Szentírásban az egyház szó a görög ekklészia, amelynek jelentése „kihívás".Általában ezt a kifejezést használták mindenféle elrendelt összejövetelre, amire összehívták az embereket.

A Septuaginta - a héber Ószövetség görög fordítása, amit Jézus korában széles körben használtak - az „ekklészia" szóval fordította a héber „qáhal"-t, ami összejövetelt, gyűlést, gyülekezetet jelent (5Móz 9:10; 18:16; 1Sám 17:47; 1Kir 8:14; 1Krón 13:2).^[1]

Az Újszövetség még tágabb értelemben használta ezt a kifejezést. Figyeljük meg, hogyan fordul elő az ekklészia (gyülekezet, egyház) szó az Újszövetségben! (1) Külön helyen istentiszteletre összegyűlt hívők (1Kor 11:18; 14:19, 28); (2) egy helyen élő hívők (1Kor 16:1; Gal 1:2; 1Thessz 2:14);(3) hívők csoportja valakinek az otthonában (1Kor 16:19; Kol 4:15; Fil 2); (4) gyülekezetek csoportja egy adott földrajzi területen (ApCsel 9:31);^[2] (5) hívők teljes közössége az egész világon (Mt 16:18; 1Kor 10:32; 12:28; vö. Ef 4:11–16); (6) a hűséges mennyei és földi teremtmények összessége (Ef 1:20–22; vö. Fil 2:9–11).

Az egyház természete

A Biblia úgy mutatja be az egyházat, mint amit Isten alapított, és „Isten anyaszentegyházának", „Isten gyülekezetének" nevezi (ApCsel 20:28; 1Kor 1:2). Jézus isteni tekintéllyel ruházta fel (Mt 18:17-18). Úgy érthetjük meg a keresztény egyház természetét, ha megnézzük ószövetségi gyökereit és azt a számos hasonlatot, amit az Újszövetség alkalmaz rá.

A keresztény egyház gyökerei. Az Ószövetség úgy mutatja be az egyházat, mint Isten népének szervezett gyülekezetét. A kezdetektől fogva az istenfélő családok,Ádám, Sét, Nóé, Sém és Ábrahám leszármazottai őrizték Isten igazságát. E családokat, ahol az apa töltötte be a papi tisztet, kisgyülekezeteknek is tekinthetjük. Ábrahámnak Isten gazdag ígéreteket adott, ami által Istennek ez a háza népe fokozatosan néppé növekedett. Izrael küldetése egyszerűen az Ábrahámnak adott feladat folytatása volt; minden nemzet számára áldásként élni (1Móz 12:1–3) és Isten szeretetét bemutatni a világnak.

Az Egyiptomból kivezetett népet a Biblia így nevezi: „a gyülekezet... a pusztában" (ApCsel 7:38). Tagjait Isten így tekintette: „papok birodalma és szent nép" (2Móz 19:6), Isten szent népe (5Móz 28:9; vö. 3Móz 26:12), egyháza.

Isten Palesztinában, a világ fő kultúrközpontjában helyezte el őket, három nagykontinens: Európa, Ázsia és Afrika találkozási pontján. Az volt a terve, hogy itt a zsidók más népek „szolgái" legyenek, azaz közvetítsék hívását a többi népnek, amely így, mint Isten népének újabb tagja, csatlakozhat hozzájuk. Röviden, Isten kihívta őket, hogy behívják a népeket (Ésa 56:7). Az volt a vágya, hogy Izrael által létrehozza a Földön a legnagyobb egyházat - olyan gyülekezetet, ahová a világ minden népének képviselői összegyűlnek az igaz Istent imádni, róla hallani, majd visszatérni saját népükhöz az üdvösség üzenetével.

Annak ellenére, hogy Isten folyamatosan gondot viselt népére, Izrael bálványimádásba keveredett, elkülönült a környező népektől, nemzeti öntudat és gőg, önzés jellemezte magatartását. Isten népe nem töltötte be küldetését.

Jézusban Izrael vízválasztóhoz érkezett. Isten népe olyan Messiást várt, aki megszabadítja népüket, nem pedig olyat, aki saját maguktól szabadítja meg őket. A kereszten nyilvánvalóvá lett Izrael lelki csődje. Krisztus megfeszítésével külső bizonyítékát adták belső romlottságuknak. „Nem királyunk van, hanem császárunk!" (Jn 19:15) Ezzel a felkiáltással utasították el, hogy Isten uralkodjon felettük.

A kereszten két ellentétes küldetés tetőzött: az egyik a tévútra tért egyházé, azé, amely annyira csak önmaga körül forgott, hogy vakon ment el éppen amellett, aki létrehívta; a másik pedig Krisztusé, aki az emberek iránti szeretetből a helyettük való pusztulást vállalta, hogy örök életet adjon nekik.

A kereszt Krisztus küldetésének végét, Krisztus feltámadása pedig a keresztény egyház küldetésének kezdetét jelentette: a Krisztus vére általi üdvösség evangéliumának hirdetését. Küldetését vesztve, a zsidóság egy nép lett csupán a többi között, többé nem Isten egyháza. Helyettük Isten új népet, új egyházat alapított, amely továbbviszi a tőle kapott küldetést a világban (Mt 21:41, 43).

Az újszövetségi egyház szoros kapcsolatban áll az ókori Izrael hitközösségével.^[3] Zsidókból és pogányokból lett, és a Jézus Krisztusban hívő keresztények alkotják. Tehát az igazi Izrael soraiba tartoznak mindazok, akik elfogadják Krisztust (lásd Gal 3:26–29). Pál a különféle népek új, szerves kapcsolatát két fa képével szemlélteti - a szelíd és a vad olajfa Izraelt és a pogányokat jelképezi. A zsidók, akik nem fogadják el Krisztust, már nem számítanak többé Isten gyermekeinek (Róm 9:6-8). A szelíd olajfáról letöretett ágak jelképezik őket, de a Krisztust elfogadó zsidók megmaradnak a fán.

A Krisztust elfogadó pogányokat Pál a szelíd olajfába beoltott vad ágakkal jelképezi (Róm 11:17–25). Arra tanította a pogányokból kereszténnyé lett hivőket, hogy tiszteljék az Isten kiválasztott eszközeitől kapott örökséget: „Ha a gyökér szent, az ágak is azok. Ha pedig némely ágak kitörettek, te pedig vadolajfa létedre beoltattál azok közé, és részese lettél az olajfa gyökerének és zsírjának; ne kevélykedjél az ágak ellenében: ha pedig kevélykedel, nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged" (Róm 11:16–18).

Az újszövetségi egyház jelentős mértékben eltér az ószövetségitől. Az apostoli egyház Izrael népétől független, különálló szervezet lett. Átlépte a nemzeti határokat, és ez egyetemes jelleget adott az egyháznak. Nemzeti egyházból missziós egyházzá lett, és létezésének célja az volt, hogy végrehajtsa Isten eredeti tervét, amelyet alapítója, Jézus Krisztus isteni parancsban újból megfogalmazott. „Tegyetek tanítványokká minden népet." (Mt 28:19)

Az egyház bemutatása különböző hasonlatokkal. Az újszövetségi egyház hasonlatokkal történő bemutatása rávilágít az egyház természetére.

1. Az egyház mint test. A test hasonlata az egyház egységét és az egész test, minden tag működési kapcsolatát hangsúlyozza. A kereszt megbékéltet minden hívőt „Istennel... egy testben" (Ef 2:16). A Szentlélek által „mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg" (1Kor 12:13). Az egyház nem kevesebb, mint Krisztus teste (Ef 1:23). Ez az a szervezet, amely által Krisztus saját teljességében részesít. A hívők az ő testének tagjai (Ef 5:30). Következésképp hatalma és kegyelme által Ő ad lelki életet minden igaz hívőnek. Krisztus „feje a testnek" (Kol 1:18), „feje az egyháznak" (Ef 5:23).

Isten nagy szeretetéből egyházi teste minden tagjának legalább egy lelki ajándékot adott, ami képessé teszi egy fontos feladat elvégzésére. Az emberi testben is minden szerv működése fontos, így az egyház küldetésének sikeres végzése is attól függ, hogyan működik minden tag, aki lelki ajándékokban részesült. Mit ér a test szív nélkül, és mennyivel kevesebbet tud elvégezni szem vagy láb nélkül? Ha a tagok nem kamatoztatják ajándékaikat, az egyház halott, vak vagy legalábbis rokkant lesz. Ám ezek a rendkívüli, Istentől rendelt ajándékok mégsem öncélúak (lásd e könyv 16. fejezetét).

2. Az egyház mint templom. Az egyház „Isten épülete", „Isten temploma", amelyben a Szentlélek lakozik. Jézus Krisztus az alapja, „szegletköve" (1Kor 3:9–16; Ef 2:20). Ez a templom nem holt szerkezet, mert erőteljesen fejlődik. Mivel Krisztus az „élő kő", Péter azt mondta a hivőknek, „ti magatok is, mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá" (1Pt 2:4–6).

Az épület még nem készült el. Folyamatosan új, élő köveket illesztenek a templomhoz, „akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által" (Ef 2:22). Pál biztatja a hívőket, használják a legjobb építőanyagokat e templomhoz, hogy kiállja az ítélet napjának tűzpróbáját (1Kor 3:12–15).

A templom hasonlata hangsúlyozza mind a helyi gyülekezet, mind az egyház egészének szentségét. Isten temploma szent, mondta Pál. „Ha valaki az Isten templomát megrontja, megrontja azt az Isten..." (1Kor 3:17/a). Az egyház természetével ellentétes a hitetlenekkel való szoros szövetség, amit kerülnie kell, jegyezte meg Pál. „Mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak?... Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal?" (2Kor 6:14–16) (Tanácsa egyaránt vonatkozik az üzleti és a házassági kapcsolatra.) Nagy tiszteletnek kell öveznie az egyházat, mert Isten is rendkívül nagy becsben tartja.

3. Az egyház mint menyasszony. Az egyház mint menyasszony, az Úr pedig mint vőlegény jelenik meg itt. Az Úr ünnepélyesen fogadta: „Eljegyezlek téged magamnak örökre, éspedig igazsággal és ítélettel, kegyelemmel és irgalommal jegyezlek el"(Hós 2:18). Ismételten megerősítette: „Én férjetekké lettem néktek" (Jer 3:14).

Pál ugyanezt a képet használta: „mint szeplőtlen szüzet" állítalak „Krisztus elé" (2Kor 11:2). Krisztus szeretete az egyház iránt olyan mély és erős, hogy „Önmagát adta azért" (Ef 5:25). Azért hozta meg az áldozatot, „hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredőjével, az ige által" (Ef 5:26).

Isten Igéje igazságának megszentelő hatása (Jn 17:17) és a keresztség megtisztítása által Krisztus meg tudja tisztítani az egyház tagjait, elveszi szennyes ruháikat, majd felöltözteti őket tökéletes igazságának palástjába. Így fel tudja készíteni az egyházat, hogy az menyasszonya legyen - „hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy, hogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen" (Ef 5:27). Az egyház egészen Krisztus visszajöveteléig nem látható teljes dicsőségében és ragyogásában.

4. Az egyház mint mennyei Jeruzsálem. A Szentírás Jeruzsálem városát Sionnak nevezi. Ott lakozik Isten a népével (Zsolt 9:12); Sionból jön a szabadítás (Zsolt 14:7; 53:7). Istennek az volt a terve, hogy ez a város legyen „az egész Föld öröme" (Zsolt 48:3).

Az Újszövetség az egyházat „mennyei Jeruzsálemnek" tekinti, ami a földi Jeruzsálem párja (Gal 4:26 - új prot. ford.). Lakóinak országa „a mennyekben van" (Fil 3:20). Ők „az ígéretnek gyermekei", „lélek szerint" születtek, akik élvezik Krisztustól kapott szabadságukat (Gal 4:28–29; 5:1). E város polgárai már nem szolgasorban élnek, hogy „a törvény által" akarjanak „megigazulni" (Gal 4:22, 26, 31; 5:4). „A Lélek által hitből" várják „az igazság reménységét". Felismerik, hogy Krisztus Jézusban „a szeretet által munkálkodó hit" az, amivel polgárjogot nyernek (Gal 5:5–6). E dicsőséges társaság tagjai Sion hegyéhez járultak, „és az élő Istennek városához, a mennyei Jeruzsálemhez, és az angyalok ezreihez, az elsőszülöttek seregéhez és egyházához, akik be vannak írva a mennyekben" (Zsid 12:22–23).