Ünnepre gyűlt össze a Budapest Budai Gyülekezet 2012. augusztus 4-én. Közösségünkben presbiterré szentelték Zarkáné Teremy Krisztinát, akit az év elején választott meg a gyülekezet. Az áldásos szertartást dr. Ősz Farkas Ernő testvér, a DET elnöke tartotta, majd Bihari Csaba DET titkár testvér beszélt Kriszti egyházi szolgálatáról, akit gyülekezetünkben mindenki csak a keresztnevén hív, ezért utalok rá én is így.

A gyülekezet kórusa, zenekara szolgált, hallhattunk zenei és ének szolgálatokat, de elhangzottak költemények is úgy a Budai Gyülekezet, mint az Érdi Gyülekezet tagjaitól.

A felszentelő imádság után Kriszti megköszönte a gyülekezetnek és a lelkész testvéreknek a felé áradó szeretetet és bizalmat. Az istentiszteletet áldáskérő énekszólóval, közös énekkel és imával fejeztük be. Akikkel beszélgettem, elmondták, hogy ennek a napnak az áldására sokáig emlékezni fognak.

Megkértem Krisztit, válaszoljon néhány kérdésre a gyülekezeti szolgálatával kapcsolatban.

- Úgy tudjuk, adventista családban nőttél fel. Mikor határoztad el, hogy az egyházban kívánsz szolgálatot vállalni?

- Valamikor a gimnáziumi éveimben. Az Istennel való kapcsolat gyerekkoromtól kezdve igen fontos volt számomra. Mivel az iskolában egyik kedvenc tantárgyam az angol nyelv volt és főként a fordítást élveztem, ilyen területre készültem. Ez késztetett arra is, hogy elkezdjek teológiát tanulni. Külön engedéllyel vettek fel az akkor induló évfolyamba, és így a gimnázium 4. osztályával párhuzamosan végeztem az 1. évfolyamot a teológián. A teológiai tanulmányokat azért tartottam fontosnak, hogy a fordításban segítsen a megszerzett ismeretanyag, de miután az Evangélikus Teológián záróvizsgát tettem és megkaptam a diplomám, egy körzetbe hívtak szolgálatra a Dunamelléki Egyházterületen. Számomra is meglepő módon késztetést éreztem, hogy vállaljam a lelkészi szolgálatot. Visszagondolva úgy látom, hogy a jó Isten irányított erre.

- 1987-től a Szüret utcai gyülekezet tagja vagy, és attól az időtől kezdve férjed, Zarka Péter mellett munkálkodtál. Lelki fejlődésedben segített-e gyülekezetünk?

- Amint az évszám is sejteti, valóban sok minden történt azóta. Az első nyilvános Finley-sorozat a Kertészeti Egyetemen, ami számomra, de a gyülekezet számára is meghatározó volt, gyülekezeti szolgálatok, programok, bizottsági ülések. Sok kérdést gondoltunk végig együtt, sokszor jutottunk közös megegyezésre. Mindezek nekem is a lelki fejlődés, tanulás alkalmait jelentették. Feltétlenül megemlítem Bánfiné Roóz Magdát, Magdi nénit, aki felkészített a keresztségre és aki bevont az angol csoportjába, majd fordításokat bízott rám. Rá is és a korábbi alkalmakra is mindig szeretettel gondolok. Meghatározó példa ő is számomra, mint ahogy a gyülekezet mai több tagja is az.

Minden gyülekezetnek van valamilyen sajátságos jellege, mindegyik szerethető valamiért. A Budai Gyülekezetet azért szeretem különösen, mert itt rendkívül erős a pozitív, jóindulatú, befogadó lelkület, a támogatás, a megbékélésre való törekvés. Ha visszatekintek az elmúlt évekre, azt látom, hogy ez a lelkület lendítette előre a gyülekezetet, és így sikerült számos probléma után továbblépni, méghozzá erősödve. A tagság jellemzően nagy része nyitott Isten vezetésére.

- Nyolcéves egyiptomi szolgálatotok alatt is megőrizted „C" gyülekezeti tagságodat. Miért?

- A helyi gyülekezethez tartozva mindannyian egy egyházhoz, az egész világközösséghez tartozunk - összetartozunk; ez a legfontosabb. Az évek során az egyiptomi adventista gyülekezet is az életünk kedves része lett (mint a többi, ahol eddig szolgáltunk). Egyiptom a második otthonunkká vált, otthon éreztük magunkat ott is, megszerettük azokat a testvéreket is, és úgy éreztük, hogy ők is bennünket. Máig tartjuk velük a kapcsolatot, vissza is látogattunk hozzájuk. De az a nyolc év akkor is csak egy része az életünknek, igazán itthon Magyarországon vagyunk. Végig tartottuk a kapcsolatot veletek, és nagyon sok kedvességet, bátorítást kaptunk tőletek, aminek az értéke igen nagy volt az „idegenben" ‒ ezt talán csak az érzi át, aki ment már el hosszabb időre hazulról. Emellett ide tartozik a családunk, sok barátunk. Én ezért nem kértem át a levelemet Kairóba. 

- Úgy tudom, Magyarországon és Egyiptomban is tanítottál bibliaismeretet, az Adventista Teológiai Főiskolán angolt, illetve angol teológiai szaknyelvet. Mindezek mellett a legkedvesebb tevékenységednek, szolgálatodnak látom a szombatiskolai tanulmányok angolból való fordítását és szerkesztését. Szívügyed az is, hogy az ország különböző gyülekezeteiben ismertesd a szombatiskola fontosságát és minden testvérrel megszerettesd. Jól látom?

- Igen, nagyon fontosnak tartom a bibliatanulmányt. Ez is összeköti az egész világon az adventistákat, rendkívül sokat lehet tanulni belőle, ha komolyan foglalkozunk vele, és nem csak nagyjából futjuk át a szöveget 5-10 percben. A komoly átgondolásra számomra különösen jó a fordítás, szerkesztés időszaka. Sokszor éreztem, hogy pontosan az adott tanulmányra volt szükségem, ill. szükségünk, nemcsak nekem egyénileg, hanem közösségi szinten is, tehát aktuális, amivel foglalkozunk. Ebben a Szentlélek vezetését látom mindig. A szombatiskolában a kiegyensúlyozott, szélsőségtől mentes evangéliumi üzenetet találom meg, amit minden embernek így kellene megismerni.

Hasonló okból tartom nagyszerűnek a Bibliai Szabadegyetemet, aminek a célja, hogy a Bibliát értelmet, értéket nyújtó módon mutassuk be a XXI. századi embernek. A szabadegyetemi előadások keretében szintén sokfelé jártunk Péterrel az ország határain belül, sőt a határon túlra is eljutottunk. Különösen jó látni, hogy mindenütt milyen széles azoknak a tábora, akik valóban érdeklődnek, szívből keresik Istent.

- Megint visszatérek a presbiteri felszentelésed eseményére. A legünnepélyesebb része a felszentelésnek a lelkészek, köztük a férjed, Péter és a gyülekezet három másik felszentelt vénjének kézrátétellel elmondott imája volt. Hogy élted meg ennek a megtisztelő, de egyben felelősségteljes megbízatásnak az örömét, ugyanakkor a terhét is?

- Valóban különleges, máshoz nem hasonlítható élményként maradt meg bennem az egész nap, aminek kiemelkedő része volt ez a bibliai gyökerekhez visszavezethető imádság. Isten áldásának a kérése, a kiválasztás, illetve a közösséghez tartozás érzése, valamint a felelősség is benne volt. Felemelő pillanatok voltak, számomra ez volt a lényeg, talán ezért nem gondolok a terhére.

Ehhez kapcsolódik még, hogy éppen három héttel később, augusztus 21-26. között a szlovéniai Rogaskában, a Transzeurópai Divízió lelkészkonferenciáján vettünk részt. A nők lelkészi felszentelésének a kérdése ezen a konferencián is előkerült, a divízió területéről tekintélyes számban voltak jelen női lelkészek is. Így különös megtiszteltetésnek tartottam, hogy 24-én, pénteken este a lelkészek mintegy 1200 fős gyülekezetében engem kértek fel az ima elmondására a borért, és ott oszthattam először úrvacsorát, Mark Finley testvér mellett. Felemelő érzés volt maga az úrvacsora ünnepe a lelkészek hatalmas közösségében, és külön jó volt tapasztalni a divízió részéről a megbecsülést, támogatást azok iránt a nők iránt is, akik elfogadták az Úr hívását a nem mindig könnyű szolgálatra. Azon az alkalmon is végig bennem volt a három héttel korábbi szombat emléke, ami akkor, így vált teljessé.

Sánta Imréné