oldal 1 / 2 A reménység lehet szó, de lehet valóság is
Hazaérve egy hosszú, munkában töltött nap után, azt a hírt kaptam, hogy
Susan meghalt. Nagyon fiatal volt, és a hír váratlanul ért. Az ügyeletes nővér
elmondta, hogy minden lezajlott, mielőtt még elérhettek volna engem. - Látnod
kellett volna, milyen boldognak tűnt! Soha nem láttunk még ilyet, hogy egy
haldokló ennyit mosolyogjon!
Néhány
pillanat alatt lejátszódtak bennem az elmúlt hat hét eseményei. Susan erős
volt, mégis a rák rövid idő alatt egész szervezetében elterjedt. Mivel
szakképzett ápolónő volt, tudta, hogy rosszak a kilátásai. Mégis tudatosan
Istenbe helyezte a bizalmát, és kész volt elfogadni az Úr reá vonatkozó tervét.
Olajjal való megkenés, sok lelkipásztori beszélgetés és telefonos lelkigondozás
töltötte ki élete utolsó heteit. Hála az Istennek, teljesen nyilvánvaló volt,
hogy nem engedi a betegségnek, hogy legyőzze őt, éppen ellenkezőleg. Susan
egyre szilárdabban hitt a feltámadás reménységében; semmi sem vigasztalta őt
ennél jobban. Reménytelen állapotában ő lett a remény őrtüze. Halála azt
bizonyította, hogyan erősít meg bennünket Isten kegyelme és szeretete. Isten
békessége lakozott benne, amely mindenkinek rendelkezésére áll, aki elmerül az
Ő kegyelmében - hiszen Krisztus által ez tesz bennünket igazzá Isten előtt.
Susan számára Isten ígéretei abszolút bizonyosságot jelentettek.
Egy esettanulmány a reménységről
Pál apostol
nagyon jól megfogalmazta, mit tapasztalnak meg a keresztények ebben a bűnnel
teli, haláltól sújtott világban: „De
nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a
szenvedésből türelem fakad, a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből
reménység. A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel
kiáradt szívünkbe az Isten szeretete" (Róm 5:3-5; Szt. István Társulat
ford.).
Aki ilyen
kijelentést tesz, annak bizonyára voltak tapasztalatai ezen a téren. Saul, ez a
hittel teljes férfi „igaz" életet élt, keményen munkálkodott azért, hogy megállhasson
Isten előtt. Ezt mondta magáról: „...zsidókból való zsidó, törvény tekintetében
farizeus, buzgóság tekintetében az egyházat üldöző, a törvénybeli igazság
tekintetében feddhetetlen voltam" (Fil 3:5-6).
A damaszkuszi
úton azonban történt valami, amivel élete teljes fordulatot vett: Saul
találkozott Jézussal. Az Isten Fiát övező dicsfény megvakította őt. Értelmét
viszont olyan fényesség és világosság árasztotta el, hogy ennek következtében
ráébredt, mennyire fontos elköteleznie magát Jézus Krisztus mellett. Rájött
arra, hogy csak Krisztus tudja megszabadítani őt a bűn terhétől; csak Krisztus
tudja megújítani életét, és csak Ő tud neki új célokat adni ebben a földi
életben. Kétségbeesés töltötte el, amint arra gondolt, mit tett Krisztus
követői ellen; de a remény is feléledt benne, amikor a megfeszítettre gondolt,
aki feltámadt a halálból, és az örök élet reménységét adta neki. Attól kezdve
nem akart másról tudni, „...mint a Jézus
Krisztusról, mégpedig mint megfeszítettről" (1Kor 2:2).
A damaszkuszi
úton Saul Pállá változott; új teremtéssé lett. Felfedezte az evangéliumot,
miszerint Krisztus már biztosította számára mindazt, amire szüksége van, hogy
bizalommal tudjon a jövőbe tekinteni, mint Isten szeretett és megváltott
gyermeke.
Amikor
találkozunk Jézussal, amikor megérinti szívünket, minden megváltozik. Hit által
egy csapásra megértjük, hogy Isten egy lett közülünk - Jézus Krisztus által.
Lefizette bűneink büntetését a kereszten, és feltámadt! Jézus él! Ez a tény nem
maradt rejtve Pál előtt. Teljes szívvel átadta életét Urának, és csatlakozott a
hívőkhöz, akik segítették és támogatták őt új életében. A korai keresztények
erősítették Pál hitét, beszéltek neki Krisztusról és az Ő szeretetéről, és
sokféle úton-módon segítettek neki lábra állni.
|