A remény útja

Az izraelita rabszolgák végre szabadon, akár egy hatalmas hadsereg, úgy vonultak ki Egyiptomból (2Móz 12:37). Ekkor kezdődött reményteljes utazásuk: Sion felé meneteltek, vagy legalábbis abba az irányba.

Hogy megvédje őket a filiszteusokkal való lehetséges összeütközéstől, Isten a pusztába vezeti népét. Az úton sok kitérő lesz majd, és összességében is sokkal tovább fog tartani, mint várták. Isten azonban velük van, látják Őt a felhőoszlopban.

Mégis rettegés tölti be szívüket, amikor a fáraó serege bekeríti őket a Vörös-tengernél. Kétely lesz úrrá a táboron, és az ellenség láttán szem elől tévesztik Istent. Az után vágyakoznak, ami egykor az övék volt, és nem az után, amit Isten megígért számukra. Így kiáltanak fel: Jobb Egyiptomban rabszolgának lenni, mint meghalni a pusztaságban! (Vö. 2Móz 14:11-12!) Elveszítik reményüket.

Mózes arra inti őket, maradjanak veszteg: „...Ne féljetek, megálljatok! És nézzétek az Úr szabadítását, amelyet ma cselekszik veletek!..." (13. v.) Nincs remény sehol máshol. Biztos vagyok benne, te is voltál már ilyen helyzetben. Én is átéltem ezt: amikor semmit sem tehetek, csak engedem, hogy Isten véghezvigye akaratát.

A Vörös-tengeren való átkeléssel megkereszteltetnek (1Kor 10:2), és megszabadulnak az ellenségtől. Most már tudják, nincs mit félniük Egyiptom hatalmától. Ezért örvendeznek, és ünneplik szabadságukat, amelyet Istenben találtak meg. Ünneplik a reményt.

A Sínai-hegynél megalakul a nemzet, megszerveződik a papság, és létrejön a szeretet szövetsége. Újonnan megváltva, Isten vezeti őket Mózes által azon az úton, amelyen járva teljesebb lehet kapcsolatuk Istennel és egymással. Mózes kőbe vési az utasításokat, hogy ne feledjék el azokat.

Megnyugodni a reménységben

Mózes meghal, habár már látja az Ígéret Földjét. Már látótávolságon belül van!

Isten maga temeti el őt a Piszga-hegy kopár lejtőin. Sírja jeltelen. Nem őrzi szfinx, nem magasodik felette piramis. Ő valami jobbat választott annál, mint amit Egyiptom fel tudott volna ajánlani.

„Mózes készségesen lemondott a földi emlékművekről, a tiszteletről, a gazdagságról, a hatalomról és az élvezetekről a láthatatlan világban rá váró jutalomért. Minden sékelről lemondott csak azért, hogy kapcsolatban lehessen az élő Istennel. Ez volt a világ legjobb üzlete! Amit veszített, azt amúgy sem tarthatta volna meg, ám amit megnyert, sohasem veszítheti el!"³ 

Mózes meghal, de reménységben hal meg, és azok között találjuk a nevét, akik abban reménykedtek, „hogy becsesebb feltámadásban" részesülnek majd (lásd Zsid 11:35). A feljegyzések alapján úgy tűnik, Mózes mindenkit megelőzve ízlelte meg a feltámadás valóságát (Júd 9. v.; Mt 17:3).

Tudatában kell lennünk: nem biztos, hogy még életünkben beteljesedik reménységünk. Ez az eshetőség azonban egyáltalán nem halványítja el reményünket, hiszen a halál alvása csupán egy éjszaka, mialatt várjuk a feltámadás hajnalát.

Mózes nem is beszédben, hanem énekben búcsúzik el az izraelitáktól, amelyben a jövőre vonatkozó ígéreteket fogalmazza meg (5Móz 32. fej.). A Jelenések könyve 15. fejezetében pedig ott találjuk Mózes és a Bárány énekét: a dicsőítés és a győzelem énekét. És mit sem számít, hogy sírunkban nyugszunk vagy élve érjük meg Jézus eljövetelét!

¹ Lorin Woolfe: The Bible on Leadership - From Moses to Matthew - Management Lessons for Contemporary Leaders (New York: AMACON, 2002), 71. o.

² Patriarchs and Prophets, 279. o. (Csak az angol eredetiben; a magyar kiadásból hiányzik ez a néhány szó - a ford. megj.)