A száműzetés magányában az apostol mindnyájunk számára felfedezi a reménységet

Az idős férfi volt az utolsó - és teljesen magára maradt. Csaknem száz esztendős volt már, minden munkatársa elmaradt mellőle. Jakab mártírhalált halt: ő volt az első a tizenkét tanítvány között, aki hitéért halált szenvedett. Pált lefejezték. Pétert fejjel lefelé keresztre feszítették. Tamás pedig eltűnt, talán messze Keleten, Indiában kellene keresni. A többiekről pedig vajon ki tudja, hol vannak?

Most, hetven évvel Jézus feltámadása után, Jánost - az egyetlen, még élő apostolt - száműzték Pátmoszra, erre a börtönszigetre, amely egy csúnya, vulkáni sziklákból álló kőtömeg néhány kilométernyire Kisázsiától, az Égei-tengerben.

Mivel a munkatáborhoz már túl idős volt, békén hagyták, hiszen még a durva rómaiak sem vártak sok munkát egy ilyen aggastyántól. Magára hagyták emlékeivel és álmaival.

Amint emlékei mozaikját rakosgatta, János jól emlékezett még arra, hogyan hallgatták Andrással együtt első ízben Keresztelő Jánost, amint az eljövendő Megváltóról beszélt; hogyan állt először Jézus szolgálatába; majd ezt követően hogyan lettek testvérével, Jakabbal, Péterrel és Andrással a Megváltó szolgatársaivá, amikor hívta őket, hogy hagyják ott hálóikat, és embereket halásszanak.

János bűntudattal emlékezett vissza arra, hogy eleinte milyen türelmetlen volt Isten országa megalapításának csigalassú folyamatát látva, hiszen ő biztos volt benne, hogy Jézus viharos gyorsasággal fogja ezt véghezvinni. Kész lett volna buzgón lerombolni minden akadályt, és legyőzni minden ellenséget, amely az Úr gyors hatalomra jutásának útjába kerül. Többször is kimutatta zabolátlan természetét, így például akkor, amikor megfeddett egy személyt, aki úgy munkálkodott Jézus nevében, hogy hivatalosan nem is volt tanítvány (Lk 9:49); vagy pedig akkor, amikor tüzet akart aláhozni az égből egy falura, amely elutasította Jézusnak azt a kérését, hogy szálláshoz jusson ott (52-56. v.). János nem habozott saját kedvező pozíciója érdekében sem szót emelni, amikor ő és testvére arra buzdították édesanyjukat, kérje meg Jézust: őket jelölje ki a legmagasabb és a legjobban fizető helyekre királyságában, amelyet - hitük szerint - hamarosan megalapít.

Ez az ország azonban nem alakult meg. Még az Úr tulajdon imája: „Jöjjön el a te országod", is részben megválaszolatlan maradt. És bárkinek elég volt a kietlen tengerre tekinteni, hogy rájöjjön: Isten akaratát szintén áthágják a földön. Máskülönben magának Jánosnak sem kellene egyedül, száműzetésben tengetnie az életét, amikor prédikálhatna és taníthatna a szárazföldi gyülekezetekben, ahol korábban olyan hűségesen szolgált.

János jelleme megszelídült, lecsendesedett, átalakult. A harcra kész katonából készséges pásztor lett, aki mindenek felett szerette Jézust, és buzgó szeretettel viseltetett Jézus gyermekei iránt. Valójában az tette olyan keserűvé számára a pátmoszi száműzetést, hogy elszakadt Isten népétől. Ó, menynyire vágyott arra, hogy prédikáljon, vigasztaljon, látogasson, kereszteljen, építse és erősítse a gyülekezeteket! De nem tehette. Testvérei ott voltak, ő maga pedig itt magányosan, elhagyatva.

Bár az Úrban való bizalma sosem rendült meg, mégis könnyen sodródott el abba az irányba, hogy feltegye a kérdést: vajon Jézus elfeledkezett a viszszajövetelével kapcsolatos ígéretéről? Jánosnak eszébe jutottak ezek az erőteljes, vigasztaló biztatások: „...ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek" (Jn 14:3), és: „Ti is azért most ugyan szomorúságban vagytok, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog a ti szívetek, és senki el nem veszi tőletek a ti örömeteket" (Jn 16:22).