Doktori vizsga a Károli Gáspár Református
Egyetemen
Hét év munkáját
koronázta be a Károli Gáspár Református Egyetem doktori tanácsa azzal, hogy
2007. november 5-én Cum Laude minősítéssel odaítélte a doktori
fokozatot (PhD) Szilvási Józsefnek. Testvérünk 2000-ben kezdte a doktori
programot, ami két részből állt: a doktori iskola elvégzéséből, valamint az
értekezés megírásából és megvédéséből. Szilvási József az iskolát 2005-ben
fejezte be, dolgozatában Krisztus a mi igazságunk címmel a hit általi
megigazulásról értekezett.
Nemcsak Szilvási József személyes sikere volt e dolgozat,
hanem kiváló alkalom volt arra is, hogy a református teológia tudós szakemberei
jobban megismerjék az adventista egyház történetét és tanításait. Azok, akik a
dolgozatot elolvasták, és részt vettek a vitában, nem mondhatják többé, hogy a
hetednapi adventisták a szombat megünneplésétől vagy a tiszta ételek
fogyasztásától várják üdvösségüket. Ha van olyan tantétel, mely drága az
adventista embereknek, az nem más, mint e rövid hitvallás: Krisztus a mi
igazságunk. Több mint száz éve vitázunk arról, hogy mi e hitvallás jelentése, de
senki sincs közöttünk, aki megkérdőjelezné jelentőségét.
Szilvási József értekezésének két üzenete
van:
A hit általi megigazulásról szóló üzenetet
1888-ban az adventista világszervezet minneapolisi ülésén három igehirdető adta
elő: Ellet J. Waggoner, Alonzo T. Jones és Ellen G. White. Az adventista
közvélemény szerint e három igehirdető teológiai felfogása egységes volt.
Írásaik elemzése azonban arról győz meg
bennünket, hogy hárman, három különböző hagyományt jelenítettek
meg:
1. Ellet J. Waggoner - aki szolgálatának
jelentős részét Nagy-Britanniában töltötte - egyre jobban elcsúszott a
megigazulásról szóló tanítás anglikán értelmezése felé, és feltehetően az
oxfordi mozgalom is hatott rá.
2. Alonzo T. Jones, aki mindvégig
Észak-Amerikában tevékenykedett, a metodista megszentelődési mozgalom hatása alá
került, és karizmatikus attitűdökről tett tanúbizonyságot.
3. Ellen G. White viszont, aki a sorsdöntő
minneapolisi generál konferencia előtt Európában, majd azt követően
Ausztráliában élt, és az előbbi két igehirdetőnél fogékonyabb volt a reformáció
fő áramlatainak eszméi iránt, egy sokkal kiegyensúlyozottabb és
szisztematikusabb szemléletet követett a megigazulásról szóló tanítás
értelmezésében.
Waggoner és Jones teológiatörténeti érdemei
megkérdőjelezhetetlenek, tanítói tekintélyüket azonban kérdésessé teszik azok a
tévedések, melyek következtében mindketten elsodródtak az adventistáktól. Ellen
G. White teológiatörténeti szerepén túl, írásaival - melyek nem helyettesítik,
de elősegítik a hit általi megigazulásról szóló üzenet újragondolását - ma is
hasznos útmutatásokat adhat az adventisták számára e kérdésben.
A dolgozat második eredménye az üdvösség
elnyerésének útjáról (üdvrend) szóló tanítás. A hetednapi adventisták - a
metodisták hatására, valamint Pál egyik kijelentésének angol fordítását
félreértve - sokáig azt vallották, hogy a megigazulás csupán a múlt bűneinek
bocsánatát jelenti. Az üdvösség elnyerésének lépcsőfokait egyenes vonalon
ábrázolták valahogy így: bűnbánat, megtérés, újjászületés, megigazulás, mint a
múltban elkövetett bűnök bocsánata, megszentelődés, tökéletesség, megdicsőülés
és végül üdvösség.
E szemlélet következtében háttérbe szorult az a
gondolat, hogy a keresztény nemcsak a múltban, hanem a jelenben, sőt az
eljövendő ítéletben is azt a ruhát viseli, amit Krisztustól kapott, tehát a
megigazulás egész életünket átfogja. Ha mértani ábrán szeretnénk kifejezni ezt a
bibliai igazságot, akkor nem elég egyetlen egyenes vonalon, hanem két párhuzamos
egyenesen kell azt elhelyeznünk:
A bűnös hit által közösségbe kerül Krisztussal.
Ezt az igazságot Pál apostol a „Krisztusban", illetve a „Krisztus bennem" és a
„Krisztussal együtt" kifejezésekkel írta le: „az ő munkája az, hogy ti a
Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá,
megszentelődéssé és megváltássá" (1Kor 1:30). „Krisztussal együtt keresztre
vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az
életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki
szeretett engem, és önmagát adta értem" (Gal 2:20).
A Krisztussal való közösségnek két közvetlen
áldása van: a megigazulás, melynek során Isten a hívő embernek tulajdonítja
Krisztus igazságát; illetve a megszentelődés, miáltal Isten Lelke kiábrázolja a
hívőben Krisztus képmását. E két tapasztalat, amit a tulajdonított és a
részesített igazság fejez ki, organikus egységet alkot a hívő életében:
elválaszthatatlanok egymástól.
A megigazulás és a megszentelődés, mint egymás
mellett haladó párhuzamos vonalak elvezetnek bennünket a megdicsőüléshez, amikor
beteljesedik bennünk Krisztus igazsága: „sóhajtozunk magunkban, várva a
fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a
reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt
miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor
állhatatossággal várjuk" (Róm 8:23-25).
Milyen következtetéseket vonhatunk le a
megigazulás és megszentelődés ilyen értelmezéséből? A megigazulás és a
megszentelődés párhuzamos szemlélete megóv bennünket a csüggedéstől, és
megerősít az üdvbizonyosságban.
Szilvási József e szavakkal fejezte be
értekezésének védelmét: „Nem gondolom, hogy ez a dolgozat megoldotta volna a hit
általi megigazulás összes kérdését az adventista teológiában. Nem tettem mást,
mint elhúztam a függönyt, hogy megláthassuk, mekkora kincs van itt, és mekkora
feladat áll előttünk, hogy a felszínre hozzuk és hasznosítsuk azt. Azért
imádkozom, hogy a Mindenható Isten küldjön újabb munkásokat, akik még mélyebbre
ásnak, és még több értéket bányásznak ki üdvünkre és mások üdvére. Eközben
természetesen magam sem mondok le arról, hogy folytassam az elkezdett munkát."
Hálát adunk az Úrnak az eredményekért, és sok
áldást kívánunk Szilvási József testvérünk szolgálatára.
AI
|