2024.  február  21.  Szerda
Napnyugta: 17:16
NyitólapOldaltérképLinkekElérhetőségLogin
 
 
 
 
 
      Címlap arrow Bibliaismeret arrow Lelki egészség arrow Hazánk felé közeledve
Hazánk felé közeledve PDF Nyomtatás E-mail
Tartalom
1. oldal
2. oldal

A célegyenes előtti kanyarban

2001. április 29-én olyan dolgot tettem, amitől a legjobban féltem, de amit halálom előtt nem akartam kihagyni: maratoni futáson vettem részt. Ma már sokkal többre értékelem azokat, akik lefutják a maratoni távot.

Amikor jelentkeztem a futásra, még nem tudtam, hogy mibe vágom a fejszémet. Fő célom az volt, hogy összeesés, elájulás vagy végkimúlás nélkül teljesítsem az előttem álló teljes távot. Mivel ez volt az első maratonom, és egyben az első atlétikai élményem, ezért abban is reménykedtem, hogy nem én leszek az utolsó befutó. Bár már 25 éve rendszeresen kocogok, azonban még soha nem kocogtam egyszerre 42 kilométert egy nap leforgása alatt.

Egészen a maraton reggeléig felkészültnek éreztem magam, de aztán megpillantottam a többi versenyzőt. Oklahoma városát elözönlötték az ország minden részéről érkező fiatalok, idősek, tapasztaltak és persze a hozzám hasonló újoncok is.

A többiek futócipői sokkal jobban néztek ki, mint az enyéim. Bemelegítő gyakorlataik is arról árulkodtak, hogy sokkal felkészültebbek nálam. Őszintén szólva, már a puszta látványuk is félelmet keltett bennem. Egyesek szíjakat erősítettek magukra, és energiaitalokat vittek magukkal. Én nem tudtam, hogy ez megengedett.

Majd elkezdődött a verseny, és elég jól bírtam az iramot. Összeakadtam egy tapasztalt maraton- és hosszútávfutóval, Rex-szel, aki a következőket tanácsolta nekem: „Ne siesd el! Nem az a lényeg, hogy milyen gyorsan futsz, hanem az, hogy teljesíted-e a távot vagy sem." Próbáltam tartani vele az iramot, de nem az én tempómban futott. Ezért az első kaptatónál - egy hídnál, ami rengeteg energiát vett el a versenyzőktől - lehagytam őt. Kihasználtam a vizes helyek nyújtotta előnyöket, bár a víz fele többnyire a fejemen, és nem a hasamban landolt.

Miután már lefutottam 32 kilométert, úgy éreztem, hogy a szervezetem le fog állni. Az utolsó kilométerek életem leghosszabb kilométereinek tűntek. Többet sétáltam, mint futottam. Az emberek kezdtek tömegesen elhagyni. Mivel már csak négy kilométer volt hátra, ezért a verseny feladása szóba sem jöhetett. Bár közel voltam a célhoz, mégis nagyon távol éreztem magam tőle. A nézők lelkesen bíztattak minket, és azt kiabálták, hogy: „Meg tudjátok csinálni!" Nekem az volt erre a reakcióm, hogy: „Könnyen beszéltek, hiszen nem ti vagytok a futók! Nem tudjátok, hogy éppen milyen nehézségekkel küzdök!"

Befordultam a sarkon, és megpillantottam a célegyenest. Hirtelen megteltem energiával! Elkezdtem lassan futni, de aztán meglepetésszerűen gyorsítottam a tempót, és befejeztem a távot. Az időm: 4 óra, 45 perc és 11 másodperc. Már egyáltalán nem érdekelt az időeredményem, és az sem, hogy előttem már ezrek befutottak! A lényeg az volt, hogy befejeztem a versenyt, és olyan dolgot vittem véghez, amelyet előtte még soha!

A jutalmam? Egy 6 dollár értékű póló és egy 5 dollár értékű medál. Hát ezért gyötörtem magam? Egy vacak pólóért és egy medálért? Ráadásul 60 dollárt fizettem azért, hogy részt vehessek a versenyen... Miért futottam? Nem tudom, képtelen vagyok megmagyarázni. A feleségem is őrültnek tartott.

A verseny valahogy a keresztény utunkra emlékeztet engem. Pál írt egy koronáról - valójában egy koszorúról -, amelyet az atlétikai verseny győztese kapott. Arra bátorította a keresztényeket, hogy az életet versenyként fogják fel. Azok a keresztények, akik befejezik a versenyt, győzni fognak. Mindenki, aki hisz Jézusban, díjat nyer: az örök életet. Majd azt is hozzátette, hogy akik ilyen sportot űznek, azok mértékletesek és fegyelmezettek minden téren.



 
< Előző   Következő >

 
 
 
Bibliaismeret
Bibliatanulmányok
Lelki egészség
Bibliai Levelező Iskola
On-line Biblia
Ellen G. White Írásai
Joomla Toplista