Jézus Krisztus igazán ember. A Biblia azt tanúsítja, hogy Krisztus isteni természete mellett emberi természettel is rendelkezik. Döntő fontosságú ennek a tanításnak az elfogadása. Mindenki, aki „Jézust testben megjelent Krisztusnak vallja, az Istentől van", aki pedig nem, „az nincsen Istentől" (1Jn 4:2–3). Krisztus emberi természetének bizonyítékát emberi születése, fejlődése, jellegzetességei és saját bizonyságtétele adja.

1. Emberi születése. „Az Ige testté lett, és lakozék miközöttünk." (Jn 1:14) A „test" itt emberi természetet jelent, ami alacsonyabb rendű mennyei természeténél. Pál egyszerűen szólva, ezt a következőképpen fejezte ki: „kibocsátotta Isten az Ő Fiát, aki asszonytól lett" (Gal 4:4; vö. 1Móz 3:15). Krisztus „emberekhez hasonlóvá" lett, „mint ember" (Fil 2:7–8). „A kegyességnek eme titka" (1Tim 3:16) az, hogy Isten így, emberi természetben jelent meg.

Krisztus nemzetségi táblázata úgy utal rá, mint „Dávid fiára" és „Ábrahám fiára" (Mt 1:1). Emberi természetében „Dávid magvából lett" (Róm 1:3; 9:5), és Mária fia volt (Mk 6:3). Asszonytól született ugyan, mint minden más gyermek, mégis volt egy nagy különbség, valami egyedülálló az esetében. Mária szűz volt, és ez a gyermek a Szentlélektől fogantatott (Mt 1:20–23; Lk 1:31–37). Anyjára való hivatkozással valóban embernek mondhatta magát.

2. Emberi fejlődése. Jézusra is vonatkoztak az emberi fejlődés törvényei; „növekedék és erősödék lélekben, teljesedve bölcsességgel" (Lk 2:40, 52). Tizenkét éves korában ébredt tudatára isteni küldetésének (Lk 2:46–49). Gyermekkorában engedelmeskedett szüleinek (Lk 2:51).

A kereszthez vezető út a szenvedés általi állandó növekedés útja volt, ami fontos szerepet játszott a fejlődésében. „Megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet; és tökéletességre jutván, örök üdvösség szerzője lett mindazokra nézve, akik neki engedelmeskednek." (Zsid 5:8–9;2:10, 18) És noha fejlődött, nem követett el bűnt.

3. Embernek nevezték. Keresztelő János és Péter is embernek mondta (Jn 1:30; ApCsel 2:22). Pál beszél a kegyelemről, „amely az egy ember Jézus Krisztusé"(Róm 5:15). Ő az az ember, aki „által van a halottak feltámadása" (1Kor 15:21); az egy „közbenjáró... Isten és az emberek között" (1Tim 2:5). Krisztus, ellenségeihez szólva, embernek mondja magát: „Meg akartok engem ölni, olyan embert, aki az igazságot beszéltem néktek, amelyet az Istentől hallottam" (Jn 8:40).

Jézus legkedveltebb kifejezése, amikor önmagára utalt, „az ember Fia", amit 77szer használt (lásd: Mt 8:20; 26:2). Az Isten Fia cím a Szentháromságon belüli kapcsolatára összpontosítja a figyelmet, az ember Fia név pedig a testet öltés által az emberekhez való tartozását hangsúlyozza.

4. Emberi tulajdonságai. Isten az embereket kevéssé tette „kisebbé az Istennél" (Zsolt 8:6). A Zsidókhoz írt levél pedig úgy mutatja be Jézust, mint aki „egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál" (Zsid 2:9). Emberi természete teremtetett, és nem rendelkezett emberfeletti erőkkel.

Krisztusnak igazán emberré kellett lennie - ez küldetése részét képezte. Ehhez szükséges volt, hogy rendelkezzen az emberi természet lényeges tulajdonságaival, ezért „testből és vérből való" (Zsid 2:14) volt. „Mindenestől fogva hasonlatosnak kellett lennie" az emberekhez (Zsid 2:17). Emberi természetében megvoltak mindazok a szellemi és fizikai hajlamok, amelyek a többi emberre is jellemzők: éhséget, szomjúságot, fáradtságot, aggodalmat érzett (Mt 4:2; Jn 19:28; 4:6; vö. Mt 26:21; 8:24).

Másokért végzett szolgálatában megmutatkozott együttérzése, igazságos haragja és bánata (Mt 9:36; Mk 3:5). Időnként nyugtalan és bánatos lett, sőt még sírt is (Mt 26:38; Jn 12:27; 11:33, 35; Lk 19:41). „Erős kiáltás és könnyhullatás közben" imádkozott, egyszer még véresen verejtékezve is (Zsid 5:7; Lk 22:44). Imaélete Istenre való teljes hagyatkozását fejezte ki (Mt 26:39–44; Mk 1:35; 6:46; Lk 5:16; 6:12).

Jézus megízlelte a halált (Jn 19:30, 34), majd feltámadt, nem lélekben, hanem testben (Lk 24:36–43).

5. Az emberi természettel való azonosulásának mértéke. A Biblia Krisztust a második Ádámnak mondja, aki „a bűn testének hasonlatosságában" élt (Róm 8:3). Milyen mértékben azonosította magát, vagy azonosult a bukott emberiséggel? Alapvetően fontos, hogy helyesen értsük „a bűn testének hasonlatosságában" vagy a bűnös ember kifejezést. A keresztény egyház történelmében a nem pontos vélekedések sok megoszlást és küzdelmet okoztak.

a) Jézus „a bűn testének hasonlatosságában" volt. Krisztus emberi természetének megértéséhez segít a pusztában felemelt kígyó, amiről korábban említést tettünk. Az emberek gyógyulása érdekében felemelték a mérges kígyókhoz hasonlóra formázott rézkígyót, „a bűn testének hasonlatosságában" megjelenő Isten Fia pedig azért jött, hogy a világ Megváltója legyen.

Testet öltése előtt Jézus „Istennek formájában" volt, azaz kezdettől fogva isteni természettel rendelkezett (Jn 1:1; Fil 2:6–7). Amikor „szolgai formát" vett föl, félretette isteni előjogait. Atyja szolgájává lett (Ésa 42:1), hogy végrehajtsa az Atya akaratát (Jn 6:38; Mt 26:39, 42). Isteni természetére felvette az emberi természetet, „bűn testének hasonlatosságában" vagy „bűnös emberi természetben", vagy „bukott emberi természetben" jelent meg (vö. Róm 8:3).^[11] Ez semmi szín alatt nem utal arra, hogy Jézus bűnös lett volna, vagy bűnös cselekedetei, gondolatai lettek volna. Bűnös test hasonlatosságában jelent ugyan meg, de bűntelen volt, és bűntelensége minden vitán felül áll.

b) Jézus volt a második Ádám. A Biblia párhuzamot von Ádám és Krisztus között,Ádámot „az első embernek", Krisztust pedig „az utolsó Ádámnak" vagy „második embernek" nevezve (1Kor 15:45, 47). De Ádám előnyösebb helyzetben volt Krisztusnál. Bukásakor az Édenben élt, mint tökéletes emberi lény, testi és szellemi erejének teljében.

Nem úgy Jézus. Amikor magára vette az emberi természetet, az már a bűntől sújtott világban 4000 éve csak romlott. Hogy megmenthesse a lealacsonyodás legmélyére süllyedt embereket, Krisztus magára vette az emberi természetet, ami Ádámnak a bukása előtti természetéhez képest mind fizikai, mind szellemi képességeiben csak hanyatlott - ennek ellenére nem követett el bűnt.^[12]

Amikor Krisztus magára vette a bűn következményeit hordozó emberi természetet, Ő is alávettetett a mindnyájunk által tapasztalt fogyatékosságoknak és gyengeségnek. Emberi természete körül volt véve gyarlóságokkal (Zsid 5:2; Mt 8:17; Ésa 53:4). Érezte gyengeségét. Szüksége volt arra, hogy „könyörgésekkel és esedezésekkel, erős kiáltás és könnyhullatás közben" járuljon „ahhoz, aki képes megszabadítani őt a halálból" (Zsid 5:7). Így tapasztalta Ő is azt a szorongattatást és gyengeséget, amelytől oly gyakran szenvednek az emberek.

Tehát „Krisztus emberi természete nem az ádámi emberi természet volt, azaz nem a bukás előtti Ádám természete, sem pedig az elbukott ember természete, azaz nem minden tekintetben Ádámnak a bukása utáni emberi természete. Nem az ádámi volt, mert az magában hordta az ádámi természet ártatlan gyengeségét. Nem az elbukott természet volt, mert az sohasem süllyedt erkölcsi tisztátalanságba. Így tehát a szó legszorosabb értelmében a mi emberi természetünk volt az övé, de bűn nélkül.^[13]

c) Kísértései. Hogyan hatottak a kísértések Krisztusra? Könnyen vagy nehezen állt ellen azoknak? Valódi emberi természetének bizonyítéka az, ahogyan átélte a kísértéseket.

I. „Megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan." Krisztus az emberi természet részese volt - mutatja ezt az, hogy „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan" (Zsid 4:15). A kísértés és a bűn elkövetésének lehetősége valóság volt számára. Ha nem követhetett volna el bűnt, akkor sem igazán ember, sem a példaképünk nem lehetett volna. Krisztus magára vette az emberi természetet minden hajlamával együtt, beleértve a kísértésben való elbukás lehetőségét is.

Hogyan kísértethetett volna meg „mindenekben, hozzánk hasonlóan"?

Nyilvánvalóan a „mindenekben" nem jelenti azt, hogy pontosan olyan kísértések érték, amilyenekkel mi találkozunk ma. Sosem kísértette az, hogy az erkölcsi érzéket rontó tévéműsorokat nézzen, vagy autójával túllépje a megengedett sebességhatárt.

A minden kísértés mögött meghúzódó alapkérdés az, hogy alárendeljük-e az akaratunkat Istennek. Jézus minden megkísértetése közepette megőrizte Istenhez való ragaszkodását. Ember volt, mégis állandóan az isteni erőre hagyatkozva, sikeresen ellenállt a leghevesebb kísértéseknek is.

Krisztust a kísértés feletti győzelme tette képessé arra, hogy együttérzést tanúsítson az emberi gyengeség iránt. Mi pedig úgy győzhetjük le a kísértéseket, ha állandóan rá hagyatkozunk. „Hű az Isten, aki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek." (1Kor 10:13)

El kell ismernünk, végül is „a halandók számára megmagyarázatlanul hagyott titok az, hogyan kísértethetett meg Krisztus mindenekben, hozzánk hasonlóan, és mégsem követett el bűnt".^[14]

II. „Szenvedett, ő maga is megkísértet-vén." Krisztus szenvedett, mialatt megkísértetett (Zsid 2:18). „Szenvedések által" lett tökéletessé (Zsid 2:10). Találkozott a kísértés hatalmával, ezért biztosak lehetünk benne, tudja, hogyan segítsen annak, aki megkísértetik. Egy volt az emberiséggel a kísértések elszenvedésében, amelyeknek az emberi természet alávettetett.

Hogyan szenvedett Krisztus a kísértések alatt? „A bűn testének hasonlatosságában" volt, de lelki képességei nem viselték magukon a bűn egyetlen foltját sem. Így szent természete rendkívülien érzékenyen reagált. Fájdalmat okozott neki minden érintkezés a gonoszsággal. Mivel tehát tökéletes szentsége arányában szenvedett, a kísértés sokkal több szenvedést zúdított Jézusra, mint bárki másra.^[15]

Mennyire szenvedett Krisztus? Tapasztalatai a pusztában, a Gecsemáné kertben és a Golgotán azt mutatják, hogy végig ellenállt a kísértésnek, egészen a vére ontásáig (vö. Zsid 12:4).

Krisztus nemcsak szentsége arányában szenvedett többet, hanem erősebb kísértésekkel is meg kellett küzdenie, mint nekünk, embereknek. B. F. Wescott megjegyzi: „A próbában levő bűnössel való együttérzés nem a bűn tapasztalatától függ, hanem a bűnös kísértés erejének ismeretétől, amit csak bűntelen lény ismerhet meg teljes intenzitásában. Aki elbukik, az az utolsó erőfeszítés előtt adja be a derekát."_[16] F. F. Bruce osztja az előbbi nézetet a kijelentésével. „Mégis, diadallal kiállta a próba minden formáját, amit az ember elviselhet, anélkül, hogy egy kicsit is gyengült volna Istenbe vetett hite, vagy valamit is engedett volna engedelmességéből. Ehhez az átlagos emberi szenvedésnél többre, nem kevesebbre volt szükség."^[17]

Krisztus még olyan hatalmas kísértéssel is szembenézett, amit ember nem ismerhet - hogy saját érdekében használja isteni erejét. Ellen White így fogalmaz: „Megbecsülés övezte a Mennyben, és korlátlan hatalomhoz szokott. Éppen olyan nehéz volt neki megmaradni az ember szintjén, mint amilyen nehéz az embereknek lealacsonyult természetük mélységéből kiemelkedni, hogy az isteni természet részesei legyenek."^[18]

d) Vétkezhetett-e Krisztus? A keresztények különbözőképpen vélekednek arról a kérdésről, hogy vajon Krisztus elkövethetett-e volna bűnt, vagy sem. Egyetértünk Philip Schaff-fal, aki ezt mondta: „Ha [Krisztus] kezdettől fogva abszolút tökéletességgel lett volna felruházva, vagy képtelen lett volna bűnt elkövetni, nem lehetett volna igazán ember, sem követendő példa. Szentsége nem saját tette vagy érdeme lett volna, hanem véletlenszerű vagy kívülről kapott ajándék, kísértései pedig valószínűtlen showműsor elemei lettek volna."^[19] Karl Ullmann hozzáfűzi: „A kísértés történetének, bárhogy is magyaráznánk, nem lenne jelentősége; és értelmetlen lenne a zsidókhoz írt levél kifejezése is, hogy „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan".^[20]

6. Jézus Krisztus emberi természetének bűntelensége. Az magától értetődő, hogy Jézus isteni természete bűntelen volt. De mi a helyzet emberi természetével?

A Biblia bűntelennek mutatja be Jézus emberi természetét. Születése természetfeletti volt - a Szentlélektől fogantatott (Mt 1:20). Mint újszülött gyermekről, a Szentírás arról tudósít, hogy szent (Lk 1:35). A bűnös emberi természetet vette magára, viselve a bűn következményeit, de nem a bűnösséget. Egy volt az emberiséggel, kivéve a bűnt.

Jézus „megkísértetett mindenekben, hozzánk hasonlóan, kivéve a bűnt", és „szent, ártatlan, szeplőtelen, a bűnösöktől elválasztott" volt (Zsid 4:15; 7:26). Pál azt írta, hogy „bűnt nem ismert" (2Kor 5:21). Péter ilyen bizonyságot tett róla: „bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott" (1Pt 2:22), „hibátlan és szeplőtlen" bárányhoz hasonlította (1Pt 1:19; Zsid9:14). „Őbenne nincsen bűn... amiként Ő is igaz" (1Jn 3:5–7) - mondta János.

Jézus magára vette a mi természetünket, annak minden hajlamával együtt, de mentes volt az örökletes romlástól vagy elfajultságtól és a tényleges bűntől. Így kérdezte ellenfeleit: „Ki vádol engem közületek bűnnel?" (Jn 8:46). A legsúlyosabb megpróbáltatás előtt állva pedig ezt jelentette ki: „Jön a világ fejedelme, és énbennem nincsen semmije" (Jn 14:30). Jézusnak nem voltak gonosz hajlamai, sem bűnös szenvedélyei. Isten iránti hűségét a kísértések áradata sem tudta megtörni.

Jézus egyetlenegyszer sem vallott meg bűnt, és nem is mutatott be bűnért való áldozatot. Nem így imádkozott: „Atyám, bocsáss meg nekem!", hanem ezt mondta: „Atyám, bocsásd meg nékik" (Lk 23:34). Jézus töretlenül megőrizte az Atyától való függőségét (lásd Jn 5:30), mivel mindig az Atya akaratát kívánta végrehajtani, nem a sajátját.

Jézus „lelki természete", az elbukott emberiségtől eltérően, tiszta és szent, „a bűn egyetlen foltját sem viseli magán".^[21] Hiba volna azt gondolni, hogy Jézus „teljes egészében ember", úgy, ahogy mi. Ő a második Ádám, Isten egyetlen Fia. Ne gondoljuk azt se róla, hogy „bűnös hajlamokkal bíró ember volt". Emberi természete ugyan mindenben megkísértetett, amiben az emberi természet megkísértetik, de Ő soha nem bukott el, soha nem követett el bűntettet. Soha, semmiféle bűnös hajlam nem volt benne.^[22]

Jézus valóban az emberiség legmagasabb rendű és legszentebb példaképe. Bűntelen, és minden tette a tökéletességet mutatta be. Igazán Ő volt a bűntelen emberiség tökéletes példája.