2022.  november  26.  Szombat
Napnyugta: 15:58
NyitólapOldaltérképLinkekElérhetőségLogin
 
 
 
 
 
      Címlap arrow Kik az Adventisták arrow Hitelvek arrow 4. A Fiú
4. A Fiú Nyomtatás E-mail
A Hetednapi Adventista Egyház 28 hitelve -
Tartalom
1. oldal
2. oldal
3. oldal
4. oldal
5. oldal

Jézus Krisztus tisztségei

A próféta, a pap és a király tisztsége egyedülálló volt abból a szempontból, hogy általában olajjal megkenve fel kellett őket szentelni (1Kir 19:16; 2Móz 30:30; 2Sám 5:3). A próféciák rámutattak, hogy az eljövendő Messiás, a Felkent hordozza mindhárom tisztséget. Krisztus a próféta, a pap és a király tisztében közbenjárói szolgálatát végzi Isten és miközöttünk. Prófétaként Isten akaratát hirdeti; papként Isten előtt képvisel bennünket - és fordítva is; Királyként Isten kegyelmes hatalmát gyakorolja népe felett.

Krisztus, a próféta. Isten kinyilatkoztatta Mózesnek, hogy Krisztus prófétai tisztet fog betölteni. „Prófétát támasztok nékik az ő atyjuk fiai közül, olyat, mint te, és az én Igéimet adom annak szájába, és megmond nékik mindent, amit parancsolok néki." (5Móz 18:18) Krisztus kortársai felismerték ennek a jövendölésnek a beteljesedését (Jn 6:14; 7:40; ApCsel 3:22–23).

Jézus prófétának mondta magát (Lk 13:33). Prófétai hatalommal hirdette (Mt 7:29) Isten országának elveit (Mt 5–7; 22:36–40), és nyilatkoztatta ki a jövendőt (Mt 24:1-51; Lk 19:41–44).

Testet öltése előtt Krisztus betöltötte Lelkével a Biblia íróit, akiknek próféciákat adott szenvedéseiről és az azt követő dicsőségéről (1Pt 1:11). Mennybemenetele után is adott kijelentéseket önmagáról népének. A Szentírás azt mondja, hogy a hűséges maradéknak bizonyságtételt ad, „a prófétaság Lelkét" (Jel 12:17; 19:10; lásd még e könyv 17. fejezetét).

Krisztus, a pap. Isten fogadalma vetett szilárd alapot a messiási papságnak.„Megesküdt az Úr, és meg nem másítja. Pap vagy te örökké Melkisédek rendje szerint." (Zsolt 110:4) Krisztus nem voltÁron leszármazottja. Melkisédekhez hasonlóan Őt is Isten rendelete ruházta fel papi joggal (Zsid 5:6, 10; lásd a Zsidókhoz írt levél 7. fejezetét). Közbenjárói pa-pi szolgálata két szakaszra osztható, földire és mennyeire.

1. Krisztus földi papsága. A pap szerepe az égőáldozati oltárnál Jézus földi szolgálatát jelképezte. Jézus tökéletesen alkalmas volt a papi tisztre: valóságos emberi alakjában Isten hívta el, „az Isten előtt való dolgokban" cselekedett, és meghatározott feladata volt, hogy „ajándékokat és áldozatokat vigyen a bűnért" (Zsid 5:1, 4, 10).

A papnak kellett megbékéltetnie a híveket Istennel az áldozati rendszer által, ami a bűnért való engesztelőáldozatot jelképezte (3Móz 1:4; 4:29, 31, 35; 5:10; 16:6; 17:11). Tehát az égőáldozati oltáron folyamatosan bemutatott áldozatok azt jelképezték, hogy mindig kaphatunk engesztelést.

Ezek az áldozatok nem voltak elegendők. Nem tehették tökéletessé az áldozatot bemutató személyt, nem törölhették el a bűntetteket, és nem is adhattak tiszta lelkiismeretet (Zsid 10:1-4; 9:9). Pusztán árnyékai voltak az eljövendő jóknak (Zsid 10:1; vö. 9:9, 23–24). Az Ószövetség kijelentette, hogy maga a Messiás lép az állatáldozatok helyére (Zsolt 40:7–9; Zsid 10:5–9). Akkor ezek az áldozatok Krisztusnak, a Megváltónak helyettünk való szenvedéseire és engesztelő halálára mutattak előre. Az Isten Báránya bűnné, átokká lett értünk, az Ő vére tisztít meg minden bűntől minket (2Kor 5:21; Gal 3:13; 1Jn 1:7; vö. 1Kor 15:3).

Így tehát Krisztus földi szolgálata során pap és áldozat is volt egyben. Kereszthalála papi munkájának részét képezte. Golgotai áldozata után papi közbenjárásának központja a mennyei szentély lett.

2. Krisztus mennyei papsága. Krisztus a Mennyben fejezi be a Földön elkezdett papi szolgálatot. Isten szenvedő szolgájaként átélt földi megaláztatása tette alkalmassá arra, hogy mennyei Főpapunk legyen (Zsid 2:17–18; 4:15; 5:2). Prófécia nyilatkoztatja ki, hogy a Messiásnak papnak kell lennie Isten trónján (Zak 6:13). A megalázott Krisztus feltámadása után felmagasztaltatott. Most mint Főpapunk, „a mennyei felség királyi székének" jobbján ül, és szolgálatát végzi a mennyei szentélyben (Zsid 8:1–2; vö. 1:3; 9:24).

Krisztus közvetlenül Mennybe menetele után elkezdte közbenjárói szolgálatát. A templom szentélyéből felszálló illatáldozat füstje jelképezi Krisztus érdemeit, imáit és igazságát - ezek teszik Isten előtt elfogadhatóvá istentiszteletünket és imádságunkat. Füstölőáldozatot csak az égőáldozati oltárról vett szénnel lehetett bemutatni, ami arra utal, hogy milyen szoros kapcsolat van a közbenjárás és az oltárnál végzett engesztelőáldozat között. Krisztus közbenjárói munkájának alapját tehát teljessé tett engesztelőáldozatának érdemei képezik.

Krisztus közbenjárása bátorítást jelent népének, mert „ő mindenképpen idvezítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettük" (Zsid 7:25). Krisztusnak a népéért végzett közbenjárása folytán Sátán vádaskodásai minden alapot nélkülöznek (1Jn 2:1; vö. Zak 3:1). Pál felteszi a szónoki kérdést: „Kicsoda az, aki kárhoztat?" Majd biztatásunkra elmondja, hogy nem más, mint Krisztus, aki Isten jobbján közbenjár értünk (Róm 8:34). „Bizony, bizony, mondom néktek - fejezte ki, Krisztus közbenjárói szolgálatát hangsúlyozva -, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek." (Jn 16:23)

Krisztus, a király. Isten „a Mennyekbe helyeztette az Ő székét, és az Ő uralkodása mindenre kihat" (Zsolt 103:19). Magától értetődik, hogy Isten Fia, a Szentháromság egyik személye részes az egész világegyetem fölötti isteni uralomban.

Krisztus, az Isten-ember királyi uralmát gyakorolja azok felett, akik elfogadták Megváltójuknak és Uruknak. „Trónod, ó, Isten, örökkévaló - hangzik -, igazságnak pálcája a te királyságodnak pálcája" (Zsolt 45:7; Zsid 1:8-9).

Krisztus országának megalapítása nem ment végbe harc nélkül, mert „a Föld királyai felkerekednek, és a fejedelmek együtttanácskoznak az Úr ellen és az ő felkentje [a Messiás] ellen" (Zsolt 2:2). De kudarcot vallanak tervükkel. Isten nyilatkozatával ülteti a Messiást a trónjára. „Én kentem ám fel az én királyomat a Sionon, az én szenthegyemen!... Én fiam vagy te; ma nemzettelek téged." (Zsolt 2:6–7; Zsid 1:5) A Dávid trónját elfoglaló Király neve: „AZ ÚR,A MI IGAZSÁGUNK" (Jer 23:5–6). Uralma példa nélküli, mert a mennyei trónon a pap és a király feladatát is el kell látnia (Zak 6:13).

Gábriel angyal jelentette be Máriának, hogy Jézus lesz a Messiás uralkodó. „Uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az Ő királyságának vége nem lészen!" (Lk 1:33) Királyságát két trónnal mutatja be a Biblia, és ez a két trón két országot jelképez. „A kegyelem királyi széke" (Zsid 4:16) a kegyelem országát jelképezi, a dicsőség királyi széke (Mt 25:31) pedig a dicsőség országát.

1. A kegyelem országa. Isten az első ember bukása után azonnal megalapította a kegyelem országát; ez az ország Isten ígéreteiben már akkor létezett, az emberek hit által a polgáraivá lehettek. De a maga teljességében csak akkor valósult meg, amikor Krisztus meghalt a kereszten. Amikor Krisztus felkiáltott a kereszten, hogy „Elvégeztetett!", eleget tett a megváltási terv kívánalmainak, és ezzel hatályba lépett az új szövetség (vö. Zsid 9:15–18).

Jézus kijelentése - „Bétölt az idő, és elközelített a mennyeknek országa" (Mk 1:15) - közvetlen utalás volt a halálával hamarosan megalapított kegyelem országára. Ennek az országnak polgáraivá az újjászületés által lehetünk, mivel ez nem a teremtésre, hanem a megváltás munkájára alapozódott. Jézus így rendelkezett: „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába" (Jn 3:5; vö. 3:3). Is-ten országa növekedését a mustármag elképesztő fejlődéséhez hasonlította, valamint ahhoz a hatáshoz, amit a kovász végez a lisztben (Mk 4:30–32; Mt 13:33).

A kegyelem országa nem külsőleg látszik, hanem a hivők szívében végzett hatása által mutatkozik meg. Erről az országról tanította Jézus, hogy „nem szemmel láthatólag jő el. Sem azt nem mondják: Ímé itt,vagy: Ímé amott van; mert ímé, az Isten országa tibennetek van" (Lk 17:20–21). Ez az ország nem ebből a világból való - mondta Jézus -, mert az igazság országa ez. „Én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról. Mindaz, aki az igazságból való, hallgat az én szómra." (Jn 18:37) Pál azt mondta, hogy ez az ország Krisztusé; „igazság, békesség és Szentlélek által való öröm országa", ahová a hivők átvitettek (Róm 14:17; Kol 1:13).

Gyötrelmes tapasztalat volt ennek az országnak a megalapítása, mert azt erősítette meg, hogy kereszt nélkül nincs korona. Jézus, a Messiás, az Isten-ember nyilvános szolgálata végén Jeruzsálembe ment, mint Dávid trónjának jogos örököse. Szamárháton ülve - ami a királyi bevonulás zsidó szokása volt (Zak 9:9) - fogadta a tömeg önkéntes, lelkes éljenzését. Amikor diadalmasan bevonult a fővárosba, „a sokaság", mint király elé, szőnyeg gyanánt terítette le a ruháját, pálmaágakat vágtak le, és ezt kiáltották: „Hozsánna a Dávid fiának! Áldott, aki jő az Úrnak nevében!" (Mt 21:8–9) Így teljesítették be Zakariás próféciáját. Krisztus akkor Messiás királyként jelent meg.

Sajnos, nem maradt ellenállás nélkül az, hogy igényt tartott a trónra. Sátán gyűlölete a bűntelen Jézussal szemben a tetőfokára hágott. Néhány nap múlva, tizenkét óra leforgása alatt a hit védelmezői, a Szanhedrin parancsára titokban elfogták, kihallgatták, és halálra ítélték.

Kihallgatása alatt Jézus a nyilvánosság előtt megerősítette, hogy Ő az Isten Fia, népének Királya (Lk 23:3; Jn 18:33–37).Állítására válaszul gúnyból királyi palástot borítottak rá, és megkoronázták, de nem arany-, hanem töviskoronával (Jn 19:2). Maró gúnnyal nevezték csak királynak. A katonák ütlegelés közben így csúfolták: „Üdvöz légy, zsidók királya!" (Jn 19:3) Amikor pedig Pilátus, a római helytartó e szavakkal állította a nép elé: „Ímhol a ti királyotok!", saját népe egyhangúlag így kiáltva vetette el: „Vidd el, vidd el, feszítsd meg őt!" (Jn 19:14–15)

Krisztus a legmélyebb megaláztatással, kereszthalálával alapította meg a kegyelem országát. Nem sokkal azután felmagasztaltatása vetett véget megaláztatásának. Mennybemenetelekor Atyja mennyei trónusára ült, mint pap és király (Zsolt 2:7–8; vö. Zsid 1:3–5; Fil 2:9–11; Ef 1:20–23). Ez a trónra lépés nem ruházta fel Isten Fiát olyan hatalommal, amit azelőtt nem mondhatott magáénak. Akkor azonban mint Isten-ember Közbenjárónak, az emberi természete először részesült a mennyei dicsőségben és hatalomban.

2. A dicsőség országa. Isten a Megdicsőülés hegyén mutatta be a dicsőség országát. Ott Krisztus saját dicsőségében jelent meg. „Az ő orcája ragyog vala, mint a nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség." (Mt 17:2) Mózes és Illés a megváltottakat jelképezte - Mózes azokat, akik Krisztusban haltak meg, és fel fognak támadni, Illés pedig azokat a hivőket, akik a második adventkor halált nem látva vitetnek a Mennybe.

Krisztus világot rengető eseményekkel alapítja meg a dicsőség országát, amikor visszatér (Mt 24:27, 30–31; 25:31–32). Az ítéletet követően, amikor az ember Fiának közbenjárói munkája a mennyei szentélyben véget ér, az „Öregkorú", az Atya Isten, „ada néki hatalmat, dicsőséget és országot" (Dán 7:9–10, 14). „Az ország pedig, és a hatalom és az egész ég alatt levő országok nagysága átadatik a magasságos egek szentei népének; az Ő országa örökkévaló ország, és minden hatalmasság néki szolgál, és engedelmeskedik." (Dán 7:27)

A dicsőség országát akkor állítja fel Isten végleg a Földön, amikor véget ér a millennium, és az új Jeruzsálem leszáll a Mennyből (Jel 20–21). Ha elfogadjuk Jézus Krisztust Megváltónknak, a kegyelem országának polgárai lehetünk már ma, a dicsőség országának pedig második eljövetelekor. Korlátlan lehetőségeket kínáló élet áll előttünk. Nem kudarcokkal és szertefoszlott reményekkel, álmokkal teli életet ajánl Krisztus, hanem a fejlődés, a Megváltóval való sikeres együtt járás életét, ami mind erősebben és erősebben sugározza az őszinte szeretetet, az örömet, a békességet, a béketűrést, a szívességet, a jóságot, a hűséget, a szelídséget és a mértékletességet (Gal 5:22–23); annak a kapcsolatnak a gyümölcseit, amit Jézus felkínál mindenkinek, aki átadja neki az életét. Ki utasíthat vissza ilyen ajánlatot?

 

 

Lábjegyzet

1.

 

A 70 hétről szóló próféciával kapcsolatban, lásd 70 Weeks, Leviticus, and the Nature of Prophecy, szerkesztő Frank B. Holbrook (Washington, D. C., a H. N. Adventista Egyház Generálkonferenciájának Bibliai Kutatóintézete, 1986) 3–127. oldal

2.

 

Az év-nap elve bibliai alapjával kapcsolatban, lásd William H. Shea, Selected Studies on Prophetic Interpretation (Washington, D. C., Review and Herald, 1982) 56–93. oldal

3.

 

Artaxerxész uralkodásának idejét pontosan meghatározhatjuk az olimpiai játékok, Ptolemaiosz kánonja, az elefantinei tekercsek és a Babilonból származó ékírásos agyagtáblák idejéből.

4.

 

Lásd még C. Mervyn Maxwell, God Cares (Mountain View, CA., Pacific Press, 1981). 1. kötet, 216–218. oldal

5.

 

Gleason L. Archer, Encyclopedia of Bible Difficulties (Grand Rapids, MI, Zondervan, 1982) 291. oldal

6.

 

White: Jézus élete (Budapest, Advent Kiadó, 1989) 447. oldal

7.

 

Nem tagadja Jézus isteni természetét és örökös létezését az, hogy a Szentírás úgy utal rá, mint Isten „egy-szülött" vagy „elsőszülött" Fiára, vagy amikor azt mondja, hogy „ma nemzettelek téged". Az „egyszülött" (Jn 1:14; 1:18; 3:16; 1Jn 4:9) kifejezés a görög monogenész szóból származik. A monogenész szó bibliai használata arra utal, hogy jelentése az „egyetlen" vagy „egyedülálló" fogalomig terjed, ami rendkívülikapcsolatot mutat be, nem pedig az idő függvényében történt eseményt. Izsákot például Ábrahám „egyszülött fiának" nevezi, noha nem egyetlen fia volt Ábrahámnak, de még nem is az elsőszülött fia (1Móz 16:16; 21:1–21; 25:1–6). Izsák Ábrahám egyedülállóan páratlan fia volt, olyan fiú, aki apja örökébe lép. „Jézus Krisztus, a préegzisztens Isten, a teremtő isteni Ige, testet öltésekor egyedülálló értelemben Isten Fiává lett - ezért jelölik a „monogenész" szóval, mert egyedülálló, a maga nemében az egyetlen, létének és életének sok területén teljességgel páratlan. Nincs még egy tagja az emberi családnak, aki lényében olyan összetett, a Szentháromsággal való kapcsolata olyan példa nélküli lenne, vagy aki olyan munkát végezne, mint ami rá nézve igaz. A „monogenész" szó tehát az Atya Isten és Jézus Krisztus, a Fiú Isten, mint az istenség külön személyei közötti kapcsolatot mutatja be. Ez olyan viszony, ami Krisztus összetett, iste-ni-emberi személyiségének része a megváltási terv munkamegosztásával kapcsolatban." (A Biblia fordításának problémáival foglalkozó bizottság, Problems in Bible Translation [Washington, D. C., Review and Herald, 1954], 202. oldal) Hasonlóképpen, amikor a Biblia „elsőszülöttnek" nevezi Krisztust (Zsid 1:6; Róm 8:29; Kol 1:15, 18; Jel 1:5), a kifejezés nem időpontra vonatkozik, inkább fontosságot vagy prioritást hangsúlyoz (vö. Zsid 12:23). A héber kultúrában az elsőszülött részesült a család kiváltságaiban. Eszerint Jézus, mint az emberek közül az elsőszülött, visszanyerte mindazokat az előjogokat, amelyeket az ember elveszített.

Ő lett az új Ádám, az új „elsőszülött" vagy az emberi faj feje. A Jézus születésének napjára vonatkozóbibliai utalás alapját az egyszülött és az elsőszülött fogalmához hasonló fogalomban találjuk. „Én fiam vagy te; én ma nemzettelek téged" (Zsolt 2:7) - ez a messiási prófécia a szövegösszefüggéséből következően Jézus testet öltésére (Zsid 1:6), feltámadására (ApCsel 13:33; vö. 30. vers) vagy trónra lépésére (Zsid 1:3, 5) utal.

8.

 

További bizonyítékot találunk a görög nyelvtan szabályaiban. (1) Az „Úr" főnév határozott névelő nélküli használata. A LXX fordításában a JHVH határozott névelő nélküli küriosz. Ha névelő nélküli küriosszal találkozunk az Újszövetségben, az nagyon gyakran Istent jelöli (például Mt 7:21; 8:2, 6, 25). (2) Ha egy névelő tartozik két főnévhez, mint például amikor a következő kifejezésekkel mutatja be Krisztust Istenként: „a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak" (Tit 2:13), „a mi Istenünknek és megtartónknak, Jézus Krisztusnak igazságában" (2Pt 1:1). (3) Amikor két főnév szerepel, és a második határozott névelő nélkül, birtokos esetben van, az egyik főnév esete meghatározza a másikét is. Amikor a Róm 1:17–18 így beszél „Istennek igazságáról" és „Istennek haragjáról", hasonlóképpen mutatja be Jézust, mint „Isten Fiát" (Lk 1:35).

9.

 

White, „The True Sheep Respond to the Voice of the Shepherd", Signs of the Times, 1893. november 27. 54. oldal

10.

 

White: Pátriárkák és próféták (Budapest, Advent Kiadó, 1993), 8. oldal

11.

 

Ezeket a kifejezéseket gyakran alkalmazták h. n. adventista írók, hogy Jézusnak az emberiséggel való azonosságát bemutassák, de soha nem értik ezalatt azt, hogy bármilyen módon is bűnös lett volna. Egyházunka tanításaiban az egész történelem során következetesen képviselte az Úr Jézus Krisztus abszolút bűn nélküliségét.

12.

 

Krisztus „ugyanazokat a szellemi és fizikai hajlamokat" vette magára, mint amelyek kortársaiban megvol-tak (White, „Notes of Travel", Advent Review and Sabbath Herald, 1885. február 10., 81. oldal); emberi természetet, amely mind „fizikai, mind szellemi erejében és erkölcsi értékében" csökkent, habár erkölcsileg nem megromlott, hanem teljesen bűntelen volt (White, „»In All Points Tempted Like As We Are«", Signs, 1902. december 3., 2. oldal; White: Jézus élete, 32. oldal).

13.

 

Henry Melvill, Sermons by Henry Melvill, B. D., szerkesztő C. P. McIlvaine, (New York, N. Y.; Stanford & Swords, 1844.), 47. oldal. „Az ártatlan gyengeség" alatt az éhséget, a fájdalmat, a bánatot stb. értette. Ezt a Krisztus bukás előtti és bukás utáni természetére vonatkozó tanítást „a helyes tantételnek nevezte".

14.

 

White, 8. levél, 1895. The Seventh-day Adventest Bible Commentary; szerkesztő Francis D. Nichol, javított kiadás (Washington, D. C., Review and Herald, 1980.), 5. kötet, 1128–1129. oldal; vö. SDA Bible Commentary, jav. kiad., 7. kötet, 426. oldal

15.

 

Vö. White, „In Gethsemane", Signs, 1987. december 9., 3. oldal; White, SDA Bible Commentary, jav. kiad., 7. kötet, 927. oldal

16.

 

Brooke F. Wescott, The Epistle to the Hebrews (Grand Rapids, MI; Wm. B. Eerdmans, 1950.), 59. oldal 17.

17.

 

F. F. Bruce, Commentary on the Epistle to the Hebrews (Grand Rapids, MI; Wm. B. Eerdmans, 1972) 85–86. oldal

18.

 

White, „The Temptation of Christ", Review and Herald, 1875. április 1. [3]. oldal

19.

 

Philip Schaff, The Person of Christ (New York, N. Y., George H. Donan, 1913), 35–36. oldal

20.

 

Karl Ullmann, An Apologetic View of the Sinless Character of Jesus, The Biblical Cabinet; or Hermeneutical Exegetical, and Philological Library (Edinburgh, Thomas Clark, 1842), 37. kötet, 11. oldal

21.

 

White, „In Gethsemane", Signs, 1897. december 9.; vö. White: Jézus élete, 214. oldal

22.

 

White, 8. levél, 1895., SDA Bible Commentary, 5. kötet, 1128–1129. oldal. A Webster-féle nagyszótár meghatározása szerint a hajlam „a hajlamosság minősége vagy állapota [erkölcsi értelemben hajlik valamire]; természetes hajlam; hajlamosság akár jót, akár rosszat tenni; hajlamosság, hajlam, tendencia" (Webster's International Dictionary of the English Language [Springfield, MA; G. & G. Merriam & Co., 1890.]). E. G. White egyik kedvenc szerzője, Henry Melvill ezt írta: „Az emberi természetet az ártatlan gyengeséggel vette ugyan magára, de nem a bűnös hajlamokkal. Itt az istenség közbelépett. A Szentlélek árnyékozta be a szüzet, és megengedte, hogy a gyengeség átszármazzon belőle, de a gonoszság átszármazását megakadályozta; és így tette lehetővé, hogy megszomorodó és szenvedő ember szülessen, aki mindazonáltal folt és hiba nélkül való; könnyeket hullató ember, de akin nincs szennyeződés; aki ki van téve a gyötrelemnek, de nem hajlamos a támadásra; a legszorosabb kapcsolatban van a kialakult nyomorral, de végtelenül távol van annak kiváltóokától." (Melvill, 47. oldal). Lásd Tim Poirier, „A Comparison of the Christology of Ellen White and Her Literary Sources" (Unpublished MS, Ellen G. White Intézet, a H. N. Adventista Egyház Generálkonferenciája, Washington D. C. 20012)

23.

 

White, „Temptation of Christ", Review and Herald, 1874. október 13. [1]. oldal; vö. SDA Bible Commentary, 7. kötet, 907., 904. oldal; 5. kötet, 1113. oldal



 
< Előző   Következő >

 
 
 
Hitelvek
1. A Szentírás
2. A Szentháromság
3. Az Atya Isten
4. A Fiú
5. A Szentlélek
6. A teremtés
7. Az ember természete
8. A nagy küzdelem
9. Krisztus élete, halála és feltámadása
10. A megváltás élménye
11. Növekedés Krisztusban
12. Az egyház
13. A maradék és küldetése
14. Krisztus testének egysége
15. A keresztség
16. Az úrvacsora
17. Lelki ajándékok és szolgálatok
18. A prófétaság ajándéka
19. Isten törvénye
20. A szombat
21. A sáfárság
22. Keresztényi magatartás
23. Házasság és család
24. Krisztus szolgálata a mennyei templomban
25. Krisztus második eljövetele
26. Halál és feltámadás
27. A millennium eseményei és a bűn vége
28. Az új Föld
Joomla Toplista