2022.  november  26.  Szombat
Napnyugta: 15:58
NyitólapOldaltérképLinkekElérhetőségLogin
 
 
 
 
 
      Címlap arrow Kik az Adventisták arrow Hitelvek arrow 7. Az ember természete
7. Az ember természete PDF Nyomtatás E-mail
A Hetednapi Adventista Egyház 28 hitelve -
Tartalom
1. oldal
2. oldal
3. oldal
4. oldal
5. oldal

Az ember istenképűsége

A hatodik napon teremtett élőlényt Isten „az ő képére... teremté" (1Móz 1:27). Mit jelent az, hogy Isten a saját képére teremtette az embert?

Isten képére és hasonlatosságára teremtve. Gyakran felvetődik az a gondolat, hogy az ember erkölcsi és lelki nagysága feltár valamit Isten erkölcsi és lelki természetéből. Mivel azonban a Biblia tanítása szerint az ember a test, a lélek és a szellem megoszthatatlan egységét képezi, az ember testi tulajdonságainak is valamilyen formában Isten képét kell tükrözniük. Isten tehát nem volna lélek? Hogyan hozhatnánk kapcsolatba egy lelket bármilyen formával vagy alakkal?

Ha gondosan megvizsgáljuk, mit tudunk az angyalokról, meglátjuk, hogy Istenhez hasonlóan lelki lények (Zsid 1:7, 14), mégis mindig emberi alakban jelennek meg (1Móz 18:1–19:22; Dán 9:21; Lk 1:11–38; ApCsel 12:5–10). Lehetséges volna, hogy a lelki lényeknek „lelki testük" van, alakkal és tulajdonságokkal (vö. 1Kor 15:44)?

A Biblia szól arról, hogy néhány emberlátott Istenből valamit. Mózes, Áron, Nádáb, Abihu és a hetven vén látta a lábát (2Móz 24:9–11). Miután Isten a kezével befedte Mózest, a próféta megpillanthatta az előtte elvonuló Isten hátát - ha nem is az arcát (2Móz 33:20–23). Dánielnek az ítéletet bemutató látomásban mint a trónon ülő Öregkorú jelent meg (Dán 7:9–10). A Biblia úgy ír Krisztusról, mint „aki képe a láthatatlan Istennek" (Kol1:15), és „az Ő valóságának képmása" (Zsid 1:3). Ezek a szakaszok arra látszanak utalni, hogy Isten személyes lény, akinek személyes alakja van. Ez nem lephet meg bennünket, mert Isten az embert a saját képére teremtette.

Isten az embert kisebbé tette az angyaloknál (Zsid 2:7) - ez utalás arra, hogy szellemi és lelki ajándékokkal halmozta el. Ádámnak nem volt tapasztalata, nem látott a dolgok mögé, és még nem fejlődött ki a jelleme, de Isten igaznak teremtette (Préd 7:29), ami az igaz erkölcsre való utalás.[7] Erkölcsileg Isten képére teremtve, igaz volt, és szent (vö. Ef 4:24), része a teremtés művének, amiről Isten kijelentette: „igen jó" (1Móz 1:31).

Mivel Isten az embert saját erkölcsi képére teremtette, lehetőséget adott neki arra, hogy Teremtője iránti szeretetét és hűségét bizonyítsa. Istenhez hasonlóan az ember is rendelkezett a választás képességével, azzal, hogy az erkölcsi kényszernek megfelelően szabadon gondolkozzon és cselekedjen. Így tehát szabadon szerethetett és engedelmeskedhetett, vagy választhatta a bizalmatlanság és engedetlenség útját. Isten azért vállalta annak kockázatát, hogy teremtménye rosszul is dönthessen, mert csak a szabad választás jogával alakulhat ki az emberben olyan jellem, ami tökéletesen bemutatja a szeretet elvét, Isten lényegét (1Jn 4:8). Az ember megteremtésével az volt a célja, hogy az ember az istenképűség legmagasabb fokára jusson: szeresse Istent teljes szívével, teljes lelkével és teljes elméjével, valamint szeresse a többi embert is úgy, mint önmagát (Mt 22:36–40).

Közösségben. „Nem jó az embernek egyedül lenni" (1Móz 2:18) - mondta Isten, és megteremtette Évát. Az Istenség három személye a szeretet kapcsolatában alkot egységet, az embert pedig a barátság és a házasság közösségére teremtette az Úr (1Móz 2:18). E kapcsolatban alkalmunk van egymásért élni. Igazán embernek lenni azt jelenti, hogy fontosnak tartjuk a kapcsolatokat. Az Isten országában uralkodó összhang és jólét szerves része az, hogy Istenképűségünknek ez a vetülete is kifejlődjön.

A környezet sáfárai. „Monda Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész Földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állaton" (1Móz 1:26). Itt együtt említi meg, hogy Isten az embert a saját képére és az alacsonyabb rendű teremtményeken való uralkodásra teremtette. Isten a saját képviselőjeként állította az embert az alacsonyabb rendű teremtmények fölé. Az állatok nem tudják megérteni Isten uralmát, de képesek arra, hogy szeressék és szolgálják az embert.

Dávid az ember uralmára utalva kijelenti:„Úrrá tetted őt kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél" (Zsolt 8:7). Az ember kiemelt helyzete utalt arra a dicsőségre és megtiszteltetésre, amivel megkoronáztatott (Zsolt 8:6). Felelőssége volt, hogy uralkodjon a világ felett, bemutatva, illetve tükrözve Isten áldásos uralmát a világegyetem felett. Tehát nem vagyunk a körülmények áldozatai, akik felett a környezet erői uralkodnak. Ellenkezőleg! Isten azt akarja, hogy pozitív értékeket teremtsünk a környezet formálásával, kihasználva azokat a körülményeket, amelyekbe jutunk, mint az Isten akaratának teljesítésére vonatkozó alkalmakat.

Itt találjuk meg a megoldást arra, miként javíthatók az emberi kapcsolatok világunkban, ahol minden felbomlik, darabjaira hull szét. Ezekben rejlik a válasz arra is, hogy mit lehet tenni a Föld természeti erőforrásainak önző kizsákmányolása, a levegő és a víz esztelen szennyezése ellen, ami egyre rontja az élet minőségét. Csak akkor lehetünk biztosak abban, hogy boldog, virágzó jövő vár ránk, ha elfogadjuk az ember természetével kapcsolatos bibliai szemléletet.

Isten követése. Nekünk, embereknek Istenhez hasonlóan kell cselekednünk, mert a saját képére teremtett minket. Emberek vagyunk, lényünk nem isteni, mégis minden lehetséges módon Alkotónkat kell bemutatnunk a környezetünkben. A negyedik parancsolat erre a kötelezettségre hivatkozik, követnünk kell Alkotónk példáját úgy, hogy a hét első hat napján dolgozunk, a hetediken pedig megpihenünk (2Móz 20:8–11).

Feltételes halhatatlanság. Isten halhatatlannak teremtette ősszüleinket az engedelmesség feltételével. Szabadon odamehettek az élet fájához, hiszen Isten örök életet szánt nekik. Halhatatlanságuk csak úgy kerülhetett veszélybe, ha megszegik azt a parancsot, ami megtiltotta nekik, hogy a jó és a gonosz tudásának fájáról egyenek. Az engedetlenség következménye a halál (1Móz 2:17; vö. 3:22).

 

A bűneset

Ádám és Éva megszegte a törvényt, no-ha Isten a saját képmására, tökéletesnek teremtette, és tökéletes környezetbe helyezte őket. Hogyan következhetett be ez a radikális és rettenetes változás?

A bűn eredete. Ha Isten tökéletes világot teremtett, akkor hogyan alakulhatott ki a bűn?

1. A bűn eredete és Isten. Vajon a teremtő Istentől származik a bűn is? A Szentírás kijelenti, hogy Isten természetéből adódóan szent (Ésa 6:3), és nincs benne semmi igazságtalan. „Cselekedete tökéletes, mert minden útja igazság! Hűséges Isten, és nem csalárd; igaz és egyenes ő!" (5Móz 32:4). „Távol legyen Istentől a gonoszság, és a Mindenhatótól az álnokság!" (Jób 34:10) - jelenti ki a Szentírás. „Az Isten gonoszsággal nem kísérthető, Ő maga pedig senkit sem kísért" (Jak 1:13); gyűlöli a bűnt (Zsolt 5:5; 11:5). Isten teremtése eredetileg „igen jó" volt (1Móz 1:31). Egyáltalán nem eredhet Istentől a bűn, mert Ő „örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki" (Zsid 5:9 - új prot. ford.).

2. Akitől a bűn ered. Isten elejét vehette volna a bűn kialakulásának, ha a világegyetemet olyan robotokkal népesíti be, amelyek csak azt teszik, amire beprogramozták őket. Isten szeretete azonban szükségessé tette, hogy olyan lényeket teremtsen, akik önként viszonozhatják szeretetét. Márpedig erre a viszonzásra csak olyan lények képesek, akik rendelkeznek a választás szabadságával.

Amikor Isten megadta teremtményeinek ezt a szabadságot, vállalnia kellett a kockázatot, hogy talán lesznek, akik elfordulnak tőle. Sajnálatos módon büszkeség támadt Luciferben, a magas rangú angyalban (Ez 28:17; vö. 1Tim 3:6). Már nem elégedett meg azzal, amit Isten kormányzási rendjében betöltött (vö. Júd 6), hanem Isten helyének elfoglalására törekedett (Ésa 14:12–14). E bukott angyal társai között az elégedetlenség magvát elhintve, igyekezett uralma alá vonni a világegyetemet. Sokakat meg is nyert magának. Az ebből következő mennyei háború azzal ért véget, hogy Lucifert - akit most Sátán, ellenség néven ismerünk - követőivel együtt kiűzték a Mennyből (Jel 12:4, 7–9; lásd még a 8. fejezetet).

3. Az emberi bűn eredete. Sátán szilárdan eltökélte magában, másokat is rávesz arra, hogy csatlakozzanak az Isten uralma elleni lázadásához. Ettől még a Mennyből való kiűzetése sem tántorította el. Figyelme a nemrég megteremtett ember felé irányult. Vajon hogyan tehetné Ádámot és Évát lázadóvá? Tökéletes világban éltek, Teremtőjük mindent megadott nekik, amire csak szükségük volt. Hogyan is válhatnának elégedetlenné és bizalmatlanná az iránt, aki a boldogságuk forrása? Az első bűnről szóló beszámoló adja meg erre a kérdésre a választ.

Sátán elhatározta, hogy váratlanul támad az első emberpárra. Éva egyszer a jó és a gonosz tudása fájának közelében volt, amikor Sátán kígyó formájában arról kezdte faggatni, Isten valóban megtiltotta-e neki,hogy a fáról egyen. Éva elmondta, Isten figyelmeztette őket, hogy meghalnak, ha esznek a fáról. Sátán kétségbe vonta az isteni tiltást. „Bizony, nem haltok meg" -mondta. Felkeltette Éva kíváncsiságát, azt sejtetve, hogy Isten valami csodálatos, új élménytől akarja megfosztani őket, attól,hogy olyanok legyenek, mint Ő (1Móz3:4-5). Évában azonnal gyökeret vert a kétely Isten szavát illetően. Teljesen lenyűgözték a gyümölcsben állítólag rejlő óriási lehetőségek. A kísértés romboló munkát kezdett megszentelt elméjében. Most már nem Isten szavának, hanem Sátán szavának hitt. Attól kezdve úgy látta, hogy „jó az a fa eledelre, s hogy kedves a szemnek, és kívánatos az a fa a bölcsességért". Éva engedett a csábításnak, hogy Istenhez hasonlóvá akarjon válni, mert elégedetlen volt a helyzetével. „Szakaszta azért annak gyümölcséből, és evék, és ada a vele levő férjének is, és az is evék." (1Móz 3:6)

Isten szava helyett saját érzékszerveiben bízva, Éva elszakította magát Istentől, kiemelt helyéről leesett, és bűnbe süllyedt. Az emberiség bukását elsősorban és leginkább az jellemezte, hogy megingott Istenbe és szavába vetett hite. A hitetlenség engedetlenséghez vezetett, aminek eredményeként Isten és az emberek kapcsolata megtört, és végül elszakadtak egymástól.

A bűn hatása. Milyen közvetlen és hosszú távú következményekkel járt a bűn? Hogyan hatott az emberi természetre? Milyen lehetőségei vannak a bűn leküzdésének és az emberi természet javításának?

1. Közvetlen következmények. A bűn első következményeként megváltozott az emberi természet, és ez hatott az emberek közötti, valamint az Isten és ember közötti kapcsolatra is. Az új, izgalmas, szemet megnyitó élmény csak szégyenérzetet keltett Ádámban és Évában (1Móz 3:7). Nemhogy Istennel váltak volna egyenlővé, amit Sátán ígért, hanem félelem támadt bennük, és el akartak rejtőzni (1Móz 3:8–10).

Amikor Isten kérdőre vonta Ádámot és Évát a bűnükről, ahelyett, hogy bevallották volna vétküket, megpróbálták másra hárítani a felelősséget. „Az asszony, akit mellém adtál vala, ő ada nékem arról a fáról, úgy evém" (1Móz 3:12) - mondta Ádám. Szavaival arra célzott, hogy Éva, sőt közvetve Isten is felelős a bűnéért. Ez egyértelműen mutatja, hogyan rontotta meg a bűn Ádám kapcsolatát a feleségével és Teremtőjével. Éva pedig a kígyót okolta (1Móz 3:13).

Az iszonyatos következmények arra világítanak rá, milyen súlyos volt törvényszegésük. Isten átkot mondott Sátán közvetítőjére, a kígyóra, és arra ítélte, hogy a porban csúszva másszon, örökké emlékeztetve a bűnesetre (1Móz 3:14). Így szólt Isten az asszonyhoz: „Felette igen megsokasítom viselősséged fájdalmait, fájdalommal szülsz magzatokat; és epekedet a te férjed után, ő pedig uralkodik terajtad" (1Móz 3:16). Mivel Ádám nem Istenre, hanem a feleségére hallgatott, Isten megátkozta a földet, hogy az ember munkája több aggodalommal és fáradsággal járjon: „Átkozott legyen a föld temiattad, fáradságos munkával élj belőle életednek minden napjában. Töviset és bogáncskórót teremjen tenéked; s egyed a mezőnek füvét. Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél" (1Móz 3:17–19).

Isten megerősítette, hogy törvénye változhatatlan, és minden törvényszegés biztos halálhoz vezet: „Por vagy te, s ismét porrá leszesz" (1Móz 3:19). Az ítélet végrehajtásakor Isten a vétkeseket kiűzte édeni otthonukból. Attól kezdve az ember nem léphetett közvetlenül kapcsolatba vele (1Móz 3:8), és nem szakíthatott az élet fájának gyümölcséből, mert nem kaphatott örök életet. Így lett Ádám és Éva halandóvá (1Móz 3:22).



 
< Előző

 
 
 
Hitelvek
1. A Szentírás
2. A Szentháromság
3. Az Atya Isten
4. A Fiú
5. A Szentlélek
6. A teremtés
7. Az ember természete
8. A nagy küzdelem
9. Krisztus élete, halála és feltámadása
10. A megváltás élménye
11. Növekedés Krisztusban
12. Az egyház
13. A maradék és küldetése
14. Krisztus testének egysége
15. A keresztség
16. Az úrvacsora
17. Lelki ajándékok és szolgálatok
18. A prófétaság ajándéka
19. Isten törvénye
20. A szombat
21. A sáfárság
22. Keresztényi magatartás
23. Házasság és család
24. Krisztus szolgálata a mennyei templomban
25. Krisztus második eljövetele
26. Halál és feltámadás
27. A millennium eseményei és a bűn vége
28. Az új Föld
Joomla Toplista