A törvény és az evangélium

A megváltás ajándék; nem a törvény cselekvéséért, hanem kegyelemből, hit által kapjuk (Ef 2:8). „Nincs olyan törvényes cselekedet, nincs olyan igyekezet, bármenynyire méltó is a dicséretre, nincs olyan jó cselekedet - legyen az sok vagy kevés, áldozatos vagy nem az -, amely valamiképpen megigazíthatná a bűnöst (Tit 3:5; Róm 3:20)."^[18] Az egész Szentírásban tökéletes az összhang a törvény és az evangélium között; az egyik alátámasztja a másikat.

A törvény és az evangélium a Sínai előtt. Amikor Ádám és Éva vétkezett, megismerte a bűntudatot, a félelmet, a hiányérzetet (1Móz 3:10). Isten nem az őket elítélő törvény hatálytalanításával elégítette ki szükségletüket, hanem felkínálta nekik az evangéliumot, amely visszaállítja az embernek a Istennel való közösségét, és őt engedelmességhez segíti.

Ez az evangélium a Megváltó általi üdvösség ígéretét tartalmazta. A Megváltó az asszony magva, aki eljön egy napon, és legyőzi a gonoszt (1Móz 3:15). Az Isten által elrendelt áldozati rendszer fontos igazságot tanított az engesztelésről: bocsánat csak vérontás által - a Megváltó halála által - lehetséges. Ha hittek abban, hogy az állatáldozat jelképezi a Megváltó értük való engesztelő halálát, bűnbocsánatot nyertek.^[19] Kegyelem által megmenekültek.

Ez az evangéliumi ígéret volt az Istennel kötött örökkévaló szövetség középpontja. Isten kegyelemből kínálta fel az emberiségnek ezt a szövetséget (1Móz 12:1-3; 15:4-5; 17:1-9), amely szorosan összefüggött az Isten törvénye iránti engedelmességgel (1Móz 18:18-19; 26:4-5). Isten szövetségében a jótálló, Isten Fia volt az evangélium középpontja, „a Bárány", „aki megöletett e világ alapítása óta" (Jel 13:8). Amikor Ádám és Éva vétkezett, Isten kegyelme azonnal életbe lépett. Dávid ezt mondta: „Az Úr kegyelme öröktől fogva való, és örökkévaló az Őt félőkön... azokon, akik megtartják az Ő szövetségét, és megemlékeznek az Ő parancsolatairól, hogy azokat megcselekedjék" (Zsolt 103: 17-18).

A törvény és az evangélium a Sínainál. A Tízparancsolat és az evangélium között szoros kapcsolat van. A törvényhez írt bevezetés például Istenre, mint Szabadítóra utal (2Móz 20:2). A Tízparancsolat kihirdetése után Isten megparancsolta Izraelnek, hogy építsen oltárt, és kezdje el bemutatni a megmentő kegyelmét kinyilatkoztató áldozatokat.

A Sínai-hegy volt az a hely, ahol Isten kinyilatkoztatta Mózesnek a szent sátor építését és az abban végzendő szertartási törvény nagy részét. Isten ott akart találkozni és lakni népével, hogy rájuk árassza áldásait, és megbocsássa bűnüket (2Móz 24:9 - 31:18). A sínai események előtti egyszerű áldozati rendszernek ez a kibővített formája előre jelezte Krisztus közbenjárói munkáját, amelynek célja a bűnösök megváltása és Isten törvénye tekintélyének és szentségének megvédése volt.

Isten lakóhelye a földi templomban, a szentek szentjében, a Tízparancsolatot tartalmazó frigyláda fölött volt. A templomszolgálat minden része a Megváltót jelképezte. A vérző állatok a Megváltó engesztelő halálára mutattak, amely megmenti az emberiséget a törvény kárhoztatásától (lásd a 4. és a 9. fejezetet).

A Tízparancsolat a frigyládába került, a szertartási törvényeket pedig az Isten által adott polgári rendszabályokkal együtt Mózes beírta „a törvénykönyvbe". Ennek a könyvnek a helye a szövetség ládája mellett volt, hogy ott „tanúskodjék" a nép ellen (5Móz 31:26 - új prot. ford.). Valahányszor vétkeztek, ez a „tanú" elítélte tetteiket, és bonyolult követelményeket támasztott az Istennel való megbékélésre. A Sínai hegytől Krisztus haláláig a Tízparancsolat áthágói a szertartási törvény szolgálataival ábrázolt evangéliumba vetett hit által reményt, bocsánatot nyertek, és megtisztultak.

A törvény és az evangélium Krisztus kereszthalála után. Sok keresztény felismerte a Biblia ama tanítását, hogy míg Krisztus halála a szertartási törvényt eltörölte, az erkölcsi törvény folyamatos érvényességét megerősítette.^[20] Figyeljük meg a bizonyítékokat!

1. A szertartási törvény. Amikor Krisztus meghalt, az áldozati rendszer prófétikus jelképe valósággá lett. Megvalósult az, amit az előkép jelzett, így a szertartási törvény megszűnt. Századokkal korábban Dániel megjövendölte, hogy a Messiás halála „véget vet a véres áldozatnak és az ételáldozatnak" (Dán 9:27; lásd e könyv 4. fejezetét). Amikor Jézus meghalt, a templom kárpitja a tetejétől az aljáig természetfeletti módon kettészakadt (Mt 27:51), jelezve, hogy a templomszolgálat jelentősége véget ért.

Bár a szertartási törvény Krisztus halála előtt nagyon fontos szerepet töltött be, sok tekintetben hiányos volt, lévén csak „a jövendő jóknak árnyéka" (Zsid 10:1); időleges célt szolgált, és Isten népét csak „a megjobbulás idejéig" kötelezte (Zsid 9:10; vö. Gal 3:19), amíg Krisztus, Isten igaz Báránya meg nem halt.

Krisztus halálakor a szertartási törvény érvénye véget ért. Krisztus engesztelő halála minden bűnre megbocsátást kínált, és „eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást, amely ellenünkre volt nékünk, és azt eltette az útból, odaszegezvén azt a keresztfára" (Kol 2:14; vö. 5Móz 31:26). Nem volt már szükség bonyolult szertartásokra, amelyek egyáltalán nem tudták lemosni a bűntetteket, sem megtisztítani a lelkiismeretet (Zsid 10:4; 9:9, 14). Nem volt több gond a szertartási törvényekre, sem az étel- és italáldozatokra, különböző ünnepek (húsvét, pünkösd stb.), újhold vagy szertartási szombatok ünneplését előíró bonyolult követelményekre (Kol 2:16; vö. Zsid 9:10), mivel ezek a törvények „csak árnyékai a következendő dolgoknak" (Kol 2:17).^[21]

Jézus halála után semmi szükség nem volt arra, hogy a hívők árnyékokkal, Krisztus valóságának tükörképeivel foglalkozzanak. Most közvetlenül mehetnek a Megváltóhoz, mert „a valóság a Krisztus" (Kol 2:17).

Ahogy a zsidók magyarázták, a szertartási törvény válaszfal lett közöttük és más nemzetek között. Akadályozta küldetésük teljesítését, hogy Isten dicsőségével bevilágítsák a világot. Krisztus halála eltörölte „a parancsolatoknak tételekben való törvényét", lerontván a pogányok és zsidók közötti „közbevetett választófalat", hogy létrehozzon Krisztusban egy új családot, az „egy testben a keresztfa által" megbékített hívők családját (Ef 2:14-16).

2. A Tízparancsolat és a kereszt. Krisztus halála egyrészt megszüntette a szertartási törvény érvényességét, másrészt megerősítette a Tízparancsolatét. Krisztus elvette a törvény átkát, és megszabadította a hívőket annak kárhoztatásától. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a törvény megszűnt, és nyugodtan meg lehet sérteni az elveit. A törvény örök érvényűségéről szóló sok-sok bibliai bizonyságtétel cáfolja ezt a nézetet.

Helytálló az, amit Kálvin mondott. „Nem szabad azt képzelnünk, hogy Krisztus eljövetele megszabadított bennünket a törvény tekintélyétől; mert ez a hívő és a szent élet örök szabálya, és ezért olyan változhatatlan, mint Isten igazságossága."^[22]

Pál megmagyarázta, milyen viszony van egyrészről az engedelmesség, másrészről a megmentő kegyelem evangéliuma között. A hívőket szent életre szólítva, kérte, szánják oda magukat „az igazságnak fegyvereiül az Istennek. Mert a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok a törvény alatt, hanem kegyelem alatt" (Róm 6:13-14). Tehát a keresztények nem azért tartják meg a törvényt, hogy üdvözüljenek. Azokat, akik ezt megpróbálják, a bűn még inkább fogságában tartja. „Ameddig az ember a törvény alatt van, a bűn uralkodik rajta, mert a törvény nem mentheti meg az embert sem a kárhoztatástól, sem a bűn hatalmától. De azok, akik kegyelem alatt vannak, nemcsak megmenekülnek a kárhoztatástól (Róm 8:1), hanem erőt is kapnak a győzelemhez (Róm 6:4). Tehát a bűn többé nem uralkodik rajtuk."^[23]

„A törvény vége Krisztus, minden hívőnek igazságára" - tette hozzá Pál (Róm 10:4). Tehát mindazok, akik hisznek Krisztusban, felismerik, hogy Ő a törvénynek - mint a megigazuláshoz vezető útnak - vége. Önmagunkban bűnösök vagyunk, de Jézus Krisztusban igazak, a nekünk tulajdonított igazsága által.^[24]

Kegyelem alatt lenni nem azt jelenti, hogy a hívő ember nyugodtan vétkezhet, „hogy a kegyelem annál nagyobb legyen" (Róm 6:1). Inkább a kegyelem erőt ad a bűn feletti győzelemhez. „Nincsen immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint." (Róm 8:1)

Krisztus halála naggyá tette a törvényt, megvédve annak egyetemes tekintélyét. Ha a Tízparancsolatot meg lehetett volna változtatni, Krisztusnak nem kellett volna meghalnia. De mivel ez a törvény tökéletes és változhatatlan, áthágásáért halállal kellett fizetni. Kereszthalálával Krisztus teljes mértékben eleget tett ennek, lehetővé téve az örök életet mindazok számára, akik elfogadják dicsőséges áldozatát.

A törvény iránti engedelmesség

Nem lehet az üdvösséget jó cselekedetekkel megszerezni. Az engedelmesség Krisztus megmentő kegyelmének gyümölcse. E csodálatos kegyelem által, amely különösen a kereszten mutatkozott meg, Isten megszabadítja népét a bűn büntetésétől és átkától. Bár bűnösök voltak, Krisztus feláldozta életét, hogy megajándékozhassa őket az örök élettel. Isten végtelen szeretete a bűnbánó bűnösben viszontszeretetet ébreszt, ami engedelmességben mutatkozik meg az oly bőven kínált kegyelem által. Az engedelmesség áldásait ismerő hívők, akik megértik, hogy Isten fontosnak tartja a törvényt, vágyakoznak arra, hogy Krisztus szerinti életet éljenek.

Krisztus és a törvény. Krisztus a legteljesebb mértékben tisztelte a Tízparancsolatot. Ő, a nagy „VAGYOK", hirdette ki a Sínai-hegyről az Atya erkölcsi törvényét (Jn 8:58; 2Móz 3:14; lásd e könyv 4. fejezetét). Földi küldetése magában foglalta, hogy „a törvényt naggyá teszi, és dicsőségessé" (Ésa 42:21). A zsoltárok egyik szakasza, amelyet az Újtestamentum Krisztusra vonatkoztat, világossá teszi, hogyan vélekedett a Megváltó a törvényről: „Hogy teljesítsem a te akaratodat; ezt kedvelem, én Istenem, a te törvényed keblem közepette van" (Zsolt 40-9; vö. Zsid 10:5, 7).

Krisztus evangéliuma olyan hitet ébreszt, amely szilárdan vallja a Tízparancsolat érvényét. „A törvényt... hiábavalóvá tesszük-e a hit által? - kérdezte Pál. - Távol legyen! Sőt, inkább a törvényt megerősítjük" (Róm 3:31).

Tehát Krisztus nemcsak azért jött, hogy megváltsa az embert, hanem azért is, hogy visszaállítsa Isten törvényének tekintélyét és szentségét, bemutatva az embereknek a törvény fenségét és dicsőségét, és példát adva, hogyan kell viszonyulnunk hozzá. Krisztus követőinek, a keresztényeknek naggyá kell tenniük a törvényt a saját életükben. Krisztus szeretettel engedelmeskedett. Így adott hangsúlyt annak, hogy követőinek is meg kell tartaniuk a törvényt. Amikor az örök élet feltételeiről érdeklődtek tőle, így válaszolt: „Ha... be akarsz menni az életre, tartsd meg a parancsolatokat." (Mt 19:17) Mindenkit óvott ennek az elvnek a megszegésétől. „Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." A törvényszegők nem léphetnek be oda (Mt 7:21-23).

Krisztus betöltötte a törvényt - nem megszüntetésével, hanem engedelmes életével. „Bizony, mondom néktek - szólt -, míg az ég és a Föld elmúlik, a törvényből egy jót a vagy egyetlen pontocska el nem múlik" (Mt 5:18). Krisztus hangsúlyozta, hogy Isten törvényének fő célját mindig szem előtt kell tartani, teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből szeretni az Urat, és felebarátunkat, mint magunkat (Mt 22: 37-38). De nem azt akarta, hogy követői úgy szeressék egymást, ahogy a világ értelmezi a szeretetet, önzőn vagy érzelgősen.

Hogy megmagyarázza, milyen az a szeretet, amelyről beszélt, Krisztus „új parancsolatot" adott (Jn 13:34). Ennek az új parancsolatnak nem az volt a szerepe, hogy elfoglalja a Tízparancsolat helyét, hanem az, hogy „bemutassa, milyen is az igazi önzetlen szeretet, az a szeretet, amilyenre a Földön soha azelőtt nem volt példa. Ilyen értelemben lehet parancsolatát újnak nevezni. Ez nemcsak egyszerűen kötelezte őket, hogy szeressék egymást, hanem hogy úgy szeressék egymást, „amiképpen én szerettelek titeket" (Jn 15:12). Ez is bizonyítja, hogyan tette Krisztus naggyá Atyja törvényét."^[25]

Az engedelmességben nyilvánul meg ez a szeretet. Jézus mondta: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok." (Jn 14:15) „Ha az én parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok az én szeretetemben; amiképpen én megtartottam az én Atyámnak parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében." (Jn 15:10) Hasonlóképpen mi is, ha szeretjük Isten népét, szeretjük Istent is, és „az ő parancsolatait megtartjuk" (1Jn 2:3).

Csak akkor tudunk szívből engedelmeskedni, ha Krisztusban maradunk. „Miképpen a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, hanem ha a szőlőtőkén marad - mondta Krisztus -, akképpen ti sem, hanem ha énbennem maradtok... Aki énbennem marad, én pedig őbenne, az terem sok gyümölcsöt; mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (Jn 15:4-5). Hogy Krisztusban maradjunk, énünket keresztre kell feszítenünk, és tapasztalnunk kell azt,amiről Pál így írt: „Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus" (Gal 2:20). Aki így él, annak Krisztus teljesítheti újszövetségi ígéretét: „Adom az én törvényemet az ő elméjükbe, és az ő szívükbe írom azokat, és leszek nekik Istenük, és ők lesznek nekem népem" (Zsid 8:10).

Az engedelmesség áldásai. Az engedelmesség formálja a keresztény jellemét, és a jóság érzetét kelti benne, miközben növekszik, mint „most született csecsemő", és Krisztus képmására formálódik (lásd 1Pt 2:2; 2Kor 3:18). A bűnösből Isten gyermekévé alakulás bizonyságot tesz Krisztus erejéről.

A Szentírás kijelenti, hogy „boldogok"mindazok, „akik az Úr törvényében járnak"(Zsolt 119:1); boldog, akinek „az Úr törvényében van gyönyörűsége", és aki „az Ő törvényéről gondolkodik éjjel és nappal" (Zsolt 1:2). Az engedelmességnek sok áldása van. (1) bölcsesség és értelem (Zsolt 119:98-99); (2) békesség (Zsolt 119:165; (Ésa 48:18); (3) igazság (5Móz 6:25; Ésa 48:18); (4) erkölcsi tisztaság (Péld 7:1-5); (5) az igazság ismerete (Jn 7:17); (6) védelem a betegség ellen (2Móz 15:26); (7) hosszú élet (Péld 3:1-2; 4:10, 22); és (8) az imameghallgatás bizonyossága (1Jn 3:22; vö. Zsolt 66:18).

Isten, amikor engedelmességre szólít, sok-sok áldást ígér (3Móz 26:3-10; 5Móz 28:1-12). Ha engedelmeskedünk, Isten „különleges tulajdona", „papi királyság" és „szent nép" leszünk (2Móz 19:5-6 - új kat ford.; vö.1Pt 2:5, 9), „a Földnek minden népénél feljebbvalóvá tesz", „fejjé... és nem farkká" (5Móz 28:1, 13).

Lábjegyzet