Isten sáfárai vagyunk: időt és alkalmat, képességet és javakat, a föld áldásait és forrásait ránk bízta. Felelősséggel tartozunk neki ezek helyes felhasználásáért. Isten tulajdonjogát a néki és embertársainknak való hűséges szolgálattal, az evangélium hirdetéséért és egyháza fenntartásáért és növekedéséért való tizedfizetéssel és adakozással ismerjük el. A sáfárság kiváltság, amit azért adott Isten, hogy szeretettel munkálkodjunk embertársainkért, és győzedelmeskedjünk az önzés és a kapzsiság felett. A sáfár örül azoknak az áldásoknak, amelyeket hűsége eredményeként mások nyernek. (1Móz 1:26-28; 2:15; 1Krón 29:14; Agg 1:3-11; Mal 3:8-12; 1Kor 9:9-14; Róm 15:26-27; Mt 23:23)

A keresztény élet minden másnál több önmegtagadást, saját magunkról való lemondást és Krisztus elfogadását jelenti. Ha arra gondolunk, Jézus hogyan áldozta fel önmagát értünk, azt kell kérdeznünk: „Mit tehetek én Teérted?"

Amikor azt gondoljuk, hogy megtagadva önmagunkat, teljesen Istennek szenteltük az életünket, történik valami, ami megmutatja, milyen felszínes az odaszentelődésünk. Ha felismerjük, hogy az életünkben vannak még olyan dolgok, amikről le kell mondanunk Istenért, jobban elkötelezzük magunkat neki. Mindig nagyon szelíden hívja fel a figyelmünket egy-egy újabb dologra, amelyben énünket meg kell tagadnunk. Így formálódik a keresztényi élet, mint az Istennel való, szüntelenül megújuló odaadás egyik következménye, ami által személyiségünk, életstílusunk és minden cselekedetünk megszilárdul.

Amikor teljesen átadjuk magunkat és mindenünket Istennek - akié egyébként is minden (1Kor 3:21-4:2) -, Ő elfogadja, azután visszaadja tulajdonunkként, felelőssé téve érte. Sáfárrá vagy gondnokká tesz bennünket minden felett, amit „birtokolunk". Ekkor kényelmes, önző életre való hajlamunkat szétzúzza az a felismerés, hogy Urunk ruhátlan, bebörtönzött és idegen volt. Krisztus változhatatlan érvényű felhívása - „Elmenvén azért, tegyetek tanítványokká minden népeket" - segít a gyülekezetnek felismerni és jobban értékelni az evangélizálás, tanítás, prédikálás és keresztelés szolgálatát. Érte igyekszünk hű sáfárok lenni.

Mi a sáfárság?

„Nem tudjátok-é, hogy a ti testetek... a Szentléleknek temploma... és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi." (1Kor 6:19-20) Krisztus drága áron vásárolt, váltott meg bennünket. Mi Istené vagyunk. De ez csak egyszerűen visszaszerzés volt. Ő alkotott bennünket; kezdettől fogva az Ő tulajdona vagyunk, mert „Kezdetben teremté Isten..." (1Móz 1:1). A Szentírás világosan kijelenti, hogy „az Úré a Föld s annak teljessége; a Föld kereksége s annak lakosai" (Zsolt 24:1).

Isten a teremtéskor megosztotta tulajdonait az emberiséggel, de továbbra is Ő az igazi birtokosa a világnak, a világ lakosainak és javainak (Zsolt 24:1). A keresztnél visszaszerezte azt, ami az övé, amit az ember a bűnbeeséskor átadott Sátánnak (1Kor 6:19-20). Isten megbízta népét, hogy javainak sáfáraként szolgáljon.

A sáfár az, aki „meg van bízva más háztartásának vagy birtokának kezelésével". A sáfárság: „a sáfár hivatala, feladatköre vagy szolgálata".^[1] A keresztény számára a sáfárság azt jelenti, hogy „az ember felelős mindenért és mindennek a használatáért, amit Isten reá bízott - az életért, a fizikai létért, az időért, a tálentumokért és a képességekért, az anyagi javakért, a másokért való szolgálat alkalmaiért és az igazság ismeretéért".^[2] A keresztények Isten javai feletti intézőként szolgálnak, és az életet Istentől kapott alkalomnak tekintik, amikor „megtanulhatják, miként lehetnek hű sáfárok, hogy majd az eljövendő életben sáfárkodni tudjanak az örökkévaló dolgokkal".^[3]

Tágabb értelemben a sáfárság „magában foglalja a bölcs és önzetlen életvitelt".^[4]

Hogyan ismerjük el Isten tulajdonjogát?

Az élet négy alapvető területre osztható, és mindegyik Isten ajándéka. Isten adott nekünk testet, képességeket, időt és anyagi javakat. Ezeken kívül gondot kell viselnünk a körülöttünk levő világról, amely felett Isten úrrá tett bennünket.

A testtel való sáfárkodás. Isten népe a saját maga sáfára. Teljes szívünkből, teljes lelkünkből, minden erőnkből és teljes elménkből kell Istent szeretnünk (Lk 10:27).

A keresztények kiváltsága, hogy legjobb tudásuk és lehetőségük szerint fejleszthetik fizikai és szellemi erejüket. Ha ezt teszik, megdicsőítik Istent, és nagyobb áldást jelentenek embertársaiknak (lásd a 21. fejezetet).

A képességekkel való sáfárkodás. Minden embernek vannak adottságai. Az egyik tehetséges a zenében, a másiknak kézügyessége van például a varráshoz vagy az autószereléshez. Egyesek könnyen barátkoznak és kerülnek kapcsolatba másokkal, míg mások természetüknél fogva keresik a magányt.

Minden képesség felhasználható tulajdonosának vagy eredeti Adományozójának dicsőségére. Az ember tökéletesítheti képességét Isten dicsőségére vagy saját önző céljaira.

Ápolnunk kell azokat az ajándékokat, amelyeket a Szentlélek sáfárkodás céljából ad nekünk (Mt 25). A hű sáfárok bőkezűek ajándékaikkal, hogy gazdájuknak nagyobb hasznot hozzanak.

Az idővel való sáfárkodás. Hű sáfárokként megdicsőítjük Istent, ha bölcsen használjuk fel az időt. „Valamit tesztek, lélekből cselekedjétek, mint az Úrnak, és nem embereknek; tudván, hogy ti az Úrtól veszitek az örökségnek jutalmát; mert az Úr Krisztusnak szolgáltok." (Kol 3:23-24)

A Biblia arra int, hogy ne úgy viselkedjünk, „mint bolondok, hanem mint bölcsek. Áron is megvegyétek az alkalmatosságot, mert a napok gonoszok" (Ef 5:15-16). Jézushoz hasonlóan, nekünk is Atyánk dolgaiban kell foglalatoskodnunk (Lk 2:49). Mivel az idő Isten ajándéka, minden pillanat drága. Azért kaptuk, hogy jellemünket az örök életre alakítsuk. Az időnkkel való hűséges sáfárkodás azt jelenti, hogy az időt Urunk megismerésére, embertársaink megsegítésére és az evangélium hirdetésére használjuk.

Amikor Isten a teremtéskor nekünk adta az időt, a hetedik napi szombatot a vele való bensőséges kapcsolat szent idejévé tette, hat napot pedig hasznos foglalatosságra adott az emberek számára.

Az anyagi javakkal való sáfárkodás. Isten ősszüleinket megbízta a föld művelésével, az állatvilág irányításával és az Édenkert gondozásával (1Móz 1:28; 2:15). Mindezt nemcsak azért kapták, hogy gyönyörködjenek benne, hanem, hogy gazdálkodjanak vele.

Isten egyetlen korlátot állított fel. A jó és gonosz tudásának fájáról tilos volt enniük. Ez a fa állandó emlékeztetőül szolgált arra, hogy Isten a Föld tulajdonosa és feltétlen Ura. E korlátozás tiszteletben tartásával fejezte ki az első emberpár Isten iránti hitét és hűségét.

A bűnbeesés után Isten már nem használhatta próbaként a tudás fáját. Az embert azonban továbbra is emlékeztetni kellett arra, hogy Isten minden jó és tökéletes ajándék forrása (Jak 1:17), és hogy Ő ad erőt a gazdagság megszerzésére (5Móz 8:18).Emlékeztetőül arra, hogy Ő minden áldás forrása, Isten létrehozta a tized és az adakozás rendszerét.

Később e rendszer által gondoskodtak a zsidók a templomuk papságának fenntartásához szükséges anyagiakról. A hetedik napot ünneplő adventisták követik a lévitai mintát - mint egészséges bibliai módszert - az evangélium világszéles kiterjesztésének anyagi fedezetére. Isten úgy rendelkezett, hogy az evangélium hirdetése függő helyzetben legyen népének erőfeszítéseitől és adományaitól. Azt kívánja tőlük, hogy a tized és az adományok beadásával önzetlen munkatársaivá legyenek.

1. A tized. Amint időnk egyhetede (a szombat) Istené; minden anyagi szerzeményünk egytizede is az övé. A Szentírás kijelenti, hogy a tized „szentség az Úrnak", azt jelképezve, hogy mindennek Isten a tulajdonosa (3Móz 27:30, 32). Ezért a tizedet vissza kell adni neki, mint az Ő tulajdonát.

A tizedrendszer a maga egyszerűségében csodálatosan szép. Méltányossága megmutatkozik abban, hogy a gazdagokkal és szegényekkel szemben jövedelmük arányában támaszt igényt. Olyan mértékben kell visszaadnunk a tizedet, amilyen mértékben Isten használatra adta nekünk a tulajdonát.

Amikor Isten igényli a tizedet (Mal 3:10), nem beszél sem háláról, sem nagylelkűségről. Jóllehet hálának kell kísérnie Istennel kapcsolatos minden megnyilvánulásunkat, de tizedet azért fizetünk, mert Isten megparancsolta. A tized az Úré, és azt kívánja, hogy azt adjuk vissza neki.

a) Példák a tizedfizetésre. A tizedfizetés elfogadott gyakorlat az egész Szentírásban. Ábrahám tizedet adott „mindenből" Melkisédeknek, a magasságos Isten papjának (1Móz 14:20). Ezzel elismerte Melkisédek mennyei papságát, és kifejezte, hogy jól ismeri ezt a szent intézményt. A tizedre történő utalások jelzik, hogy a tizedfizetés már régen meghonosodott szokás volt.

Nyilvánvalóan Jákób is megértette a tizedre vonatkozó követelményt. Mint száműzött és menekült, megfogadta az Úrnak: „Valamit adándasz nékem, annak tizedét néked adom" (1Móz 28:22). Az egyiptomi kivonulás után, amikor Izraelből nemzet lett, Isten megismételte a tized törvényét, mint isteni intézményt, amelyen Izrael jóléte múlott (3Móz 27:30-32; 4Móz 18:24, 26, 28; 5Móz 12:6, 11, 17).

Az Újtestamentum nem érvényteleníti, hanem inkább megerősíti ezt az intézményt. Jézus helyeselte a tizedfizetést, és elítélte azokat, akik megrontották szellemét (Mt 23:23). Míg a Krisztus áldozati halálát jelképező és az áldozati rendtartást szabályozó szertartási törvények Krisztus halálakor véget értek, a tized törvénye nem szűnt meg.

Mivel Ábrahám minden hívő atyja, a keresztények számára ő a követendő példa a tizedfizetésben. Miként Ábrahám tizedet fizetett Melkisédeknek, a magasságos Isten papjának, az újtestamentumi hívők tizedet adnak Krisztusnak, a Melkisédek rendje szerinti Főpapjuknak (Zsid 5:9-10; 7:1-22).^[5]

b) A tized felhasználása. A tized szent, és csak szent célokra szabad felhasználni. Az Úr ezt parancsolta: „A földnek minden tizede, a föld vetéséből, a fa gyümölcséből az Úré; szentség az az Úrnak... És mindentizede a baromnak és juhnak... az Úrnak legyen szentelve" (3Móz 27:30-32). „Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba - mondta -, hogy legyen ennivaló az én házamban" (Mal 3:10).

Izraelben a tizedet kizárólag a léviták számára használták fel, akik - mivel nem kaptak a törzsi földből részt - egész idejüket Izrael istentiszteleteinek ápolására, a szentély szolgálatára, az Úr törvényének tanítására fordították (4Móz 18:21, 24).

A keresztre feszítés után, amikor a lévitai papság Istentől rendelt szerepe véget ért, a tizedet továbbra is Isten egyháza szolgálatára kellett felhasználni. Pál szemléltető példával támasztotta alá ezt az elvet, párhuzamot vont a lévitai szolgálat és az újonnan alapított evangéliumi szolgálat között. Kijelentette: „Ha mi néktek lelkieket vetettünk, nagy dolog-é, ha mi a testi javaitokat akarjuk? Ha egyebek részesülnek a ti javaitokban, miért nem inkább mi?... Nem tudjátok-é, hogy akik a szent dolgokban munkálkodnak, a szent helyből élnek, és akik az oltár körül forgolódnak, az oltárral együtt veszik el részüket? Ekképpen rendelte az Úr is, hogy akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek" (1Kor 9:11-14).

A gyülekezeti tagok önként hozzák tizedüket a tárházba, „hogy legyen ennivaló az én házamban" (Mal 3:10); más szavakkal, hogy legyen Isten egyházában elég anyagi eszköz lelkészkarának életszükségleteire és az evangélium munkájának előbbre vitelére.^[6][7]

2. Az adakozások. A hálás keresztények nem korlátozzák a gyülekezetnek adott anyagiakat a tizedre. Izraelben a sátor és később a templom a készséges szívvel adott „önkéntes ajándékokból" épült fel (2Móz 36:1-6; vö. 1Krón 29:14). Külön adakozások fedezték ezeknek az istentiszteleti helyeknek a fenntartási költségeit (2Móz 30:12-16; 2Kir 12:4-5; 2Krón 24:4-13; Neh 10:32-33). Az izraeliták valószínűleg jövedelmük egynegyedétől egyharmadáig adtak vallási és jótékonysági célokra. Szegénységhez vezettek-e ezek a nagy adományok? Ellenkezőleg. Isten megígérte, hogy megáldja hűségüket (Mal 3:10-12).^[8]

Az Úr ma is áldásához mérten bőkezű adakozásra szólít. Az adományokra szükség van a gyülekezetek építésére, fenntartására, működtetésére és az egészségügyi munkára, hogy bemutassuk az evangélium gyakorlati jelentőségét.

Kell-e annyit adnunk, amennyit az izraeliták adtak, vagy adakozási példájuk ma már nem alkalmazható? Krisztus az Újtestamentumban lefektette az igazi sáfárság elvét, hogy Istennek szentelt adományainknak arányban kell állniuk a nyújtott világossággal és kiváltságokkal. Jézus ezt mondta: „Valakinek sokat adtak, sokat követelnek tőle; és akire sokat bíztak, többet kívánnak tőle" (Lk 12:48). Krisztus ezekkel a szavakkal küldte munkába követőit: „Ingyen vettétek, ingyen adjátok" (Mt 10:8). Ez az elv vonatkozik a kapott anyagi áldások megosztására is.

Az Újtestamentum sehol sem vonja vissza, és nem mérsékeli ezt a rendszert. Ha összehasonlítjuk kiváltságainkat és az általunk kapott áldásokat az izraelitákéval, azt látjuk, hogy Jézusban nyilvánvalóan nagyobb részt kaptunk. Kifejezésre jut-e hálánk ennek megfelelően a bőkezűbb adakozás által, hogy az üdvösség evangéliuma eljuthasson másokhoz?^[9] Minél nagyobb mértékben hirdeti az egyház az evangéliumot, annál több támogatást igényel.

3. A megmaradt részre vonatkozó elv. A sáfárság elve éppúgy érvényes arra, amit megtartunk, mint amit adunk. Míg a tized a múlandó anyagi javainkkal való sáfárkodás alapvető próbája^[10], az is próba elé állít bennünket, hogy miképpen használjuk fel a megmaradó részt.

Anyagi javaink felhasználása Isten és embertársaink iránti szeretetünket mutatja. Pénzünk hatalom lehet a jóra; táplálhatja az éhezőt, megitathatja a szomjazót, és felruházhatja a mezítelent (Mt 25:34-40). Isten szemszögéből a pénznek főként akkor van értéke, ha művének elősegítésére, az élet szükségleteinek kielégítésére és mások áldására használjuk.