A spiritizmus. Ha a halottak teljesen érzéketlenek, kikkel lépnek érintkezésbe a spiritiszta médiumok?

Minden becsületes ember elismeri, hogy e jelenségeknek legalább egy része csalás; de nem mindegyiket lehet így magyarázni. Nyilvánvaló, hogy valamilyen kapcsolat van a természetfölötti erők és a spiritizmus között!

1. A spiritizmus eredete. A spiritizmus akkor indult el, amikor Sátán elmondta első hazugságát Évának: „Bizony, nem haltok meg" (1Móz 3:4). Ez volt a lélek halhatatlanságáról szóló első prédikáció. Ma világszerte sok vallás akaratlanul is megismétli ezt a tévtant. Isten ítélete azonban így hangzik: „Amely lélek vétkezik, annak kell meghalnia" (Ez 18:20). Sokan ezt az isteni ítéletet az ellenkezőjére változtatták, vagyis „a lélek, még ha vétkezik is, örökké él".

A lélek halhatatlanságát hirdető téves tanítás vezetett ahhoz a hiedelemhez, hogy a halál öntudatos állapot. Ahogy láttuk, ezek az állásfoglalások teljesen ellentmondanak annak, amit a Biblia erről a témáról tanít. Ezek a pogány filozófiából - főleg Platóntól - kerültek a keresztény hitvallásba a nagy hitehagyás idején (lásd e könyv 13. fejezetét). Ezek a hiedelmek elterjedtek a kereszténységen belül, és ma is uralkodó nézetek.

A halottak öntudatos állapotát hirdető tan sok keresztényt a spiritizmus elfogadására indít. Ha a halottak élnek, és Isten közelében vannak, miért ne tudnának szolgáló lelkekként visszatérni a földre? És ha vissza tudnak jönni, miért ne próbálnánk meg kapcsolatba lépni velük, hogy meghallgassuk tanácsukat és irányításukat; hogy elkerüljük a szerencsétlenséget; vagy hogy megvigasztaljanak bánatunkban?

Ezekre az érvekre építve Sátán és angyalai (Jel 12:4, 9) kapcsolatba lépnek emberekkel, hogy elfogadtassák velük csalásaikat. Spiritiszta szeánszokon eszközeik által megszemélyesítenek elhunyt rokonokat és barátokat, színlelt vigaszt és bizonyosságot hozva az élőknek. Időnként megjövendölnek bekövetkezendő eseményeket, és beteljesedésük hitelt ad a szavaiknak, s így az általuk hirdetett veszélyes eretnekségek a hitelesség látszatát keltik, még ha ellent is mondanak a Bibliának és Isten törvényének. Sátán, miután elmozdította a gonosz ellen védő korlátokat, akadály nélkül fordíthatja el az embereket Istentől, a biztos pusztulás útjára terelve őket.

2. Óvás a spiritizmustól. Nem szükséges, hogy a spiritizmus bárkit is megtévesszen. A Biblia világosan felfedi, hogy állításai csalások. Amint láttuk, a Biblia elmondja, hogy a halottak nem tudnak semmit; hogy öntudatlanul fekszenek a sírban.

A Biblia nyomatékosan megtiltja a halottakkal vagy a szellemvilággal való kapcsolat minden kísérletét. Azok, akik azt állítják, hogy kapcsolatuk van a halottakkal, mint ahogy azt a spiritiszta médiumok mondják ma, valójában a „halottidézőkkel" érintkeznek, akik „ördögi lelkek" (3Móz19:31; vö. 5Móz 18:10-11). Az Úr ezt a tevékenységet utálatosságnak nevezi, és azoknak. akik ezt gyakorolták, halállal kellett lakolniuk (3Móz 19:31; 20:27; vö. 5Móz 18:10-11).

Ésaiás jól jellemezte a spiritizmus balgaságát: „Ha ezt mondják tinéktek: Tudakozzatok a halottidézőktől és a jövendőmondóktól, akik sipognak és suttognak, hát nem Istentől tudakozódik a nép? Az élőkért a halottaktól kell-é tudakozódni? A tanításra és a bizonyságtételre hallgassatok! Ha nem ekként szólnak azok, akiknek nincs hajnaluk" (Ésa 8:19-20). Csak a Biblia tanításai védik meg a keresztényt e különben ellenállhatatlan csalások ellen.

3. A spiritizmus megnyilvánulásai. A Biblia egy sor spiritiszta tevékenységről tesz említést - kezdve a fáraó jövendőmondóitól, a ninivei és babiloni varázslóktól, csillagjósoktól és bűbájosoktól az izraeli varázslókig és médiumokig -, és mindet elítéli. Példa erre az endori halottidéző által tartott szeánsz, a Saul részére végzett szellemidézés, amivel ezt a fejezetet kezdtük.

A Szentírás ezt mondja: „Megkérdezé Saul az Urat, de az Úr nem felelt néki sem álomlátás, sem az Urim, sem a próféták által" (1Sám 28:6). Istennek tehát semmi köze nem volt ahhoz, ami Endorban történt. Sault becsapta egy démon, aki megszemélyesítette a halott Sámuelt. A király nem az igazi Sámuelt látta. A halottidéző egy idős ember alakját látta, míg Saul csak „megismerte" vagy kikövetkeztette, hogy az csak Sámuel lehet (14. vers).

Ha elhisszük azt, hogy az a jelenség valóban Sámuel volt, azt is el kell hinnünk, hogy boszorkányok, varázslók, szellemidézők, bűvészek, spiritiszták vagy halottidézők elő tudják hívni a halott igazakat, bárhova mentek is halálukkor; és azt is el kell fogadnunk, hogy az istenfélő Sámuel öntudatos állapotban volt a fölben, mert az idős ember „a földből" jött fel (13. vers).

Ez a szeánsz nem reményt adott Saulnak, hanem kétségbe ejtette. Másnap öngyilkosságot követett el (1Sám 31:4). De az állítólagos Sámuel megjövendölte, hogy azon a napon Saul és fiai vele lesznek (1Sám 28:19). Ha igazat mondott volna, arra kellene következtetnünk, hogy a halál után az engedetlen Saul és az igaz Sámuel egy helyre került. De inkább arra a következtetésre kell jutnunk, hogy egy gonosz angyal hozta létre e szeánszon történt megtévesztő eseményeket.

4. Az utolsó csalás. A múltban a spiritizmus megnyilatkozásai az okkultizmus világára szorítkoztak, de újabban a spiritizmus „keresztény" megjelenési formát öltött, hogy megtévessze a keresztény világot. Azt állítva, hogy elfogadta Krisztust és a Bibliát, a spiritizmus a hívők rendkívül veszélyes ellenségévé vált. Körmönfontan és megtévesztően dolgozik. A spiritiszták „a Bibliát a meg nem újult szív tetszése szerint magyarázzák, hogy komoly és létfontosságú igazságát hatástalanítsák. Azt hirdetik, hogy Isten legfontosabb tulajdonsága a szeretet, de azt gyenge érzelgősséggé alacsonyítják, és nemigen tesznek különbséget a jó és a rossz között. Azt nem veszik figyelembe, hogy Isten igazságos; hogy kárhoztatja a bűnt, és azt sem, hogy szent törvénye mit követel. Az embereket arra tanítják, hogy a Tízparancsolatot holt írásnak tartsák. A spiritizmus tetszetős, megbabonázó meséi foglyul ejtik az érzéseket, és az embereket arra ösztönzik, hogy ne fogadják el a Bibliát hitük alapjaként."^[8]

Ezáltal bizonytalanná lesz, hogy mi a jó, és mi a rossz, és bárki vagy bármilyen helyzet vagy kultúra az „igazság" zsinórmértékévé válhat. Minden ember istenné válhat, teljesítve Sátánnak azt az ígéretét, hogy „olyanok lesztek, mint az Isten" (1Móz 3:5).

Előttünk áll „a megpróbáltatás ideje", „amely az egész világra eljő, hogy megpróbálja a föld lakosait" (Jel 3:10). Sátán nemsokára nagy jeleket és csodákat fog létrehozni; még egy utolsó erőfeszítést tesz a világ megtévesztésére. E mesteri csalásról szólva János ezt mondta: „Láttam... három tisztátalan lelket... békákhoz hasonlókat... ördögi lelkek azok, akik jeleket tesznek; akik elmennek a Földnek és az egész világnak királyaihoz, hogy egybegyűjtsék azokat a mindenható Isten ama nagy napjának viadalára" (Jel 16:13-14; vö. 13:13-14).

Csak azok menekülhetnek meg, akiket Isten hatalma megtart, mivel megerősítették értelmüket a Szentírás igazságával, és csak azt fogadták el egyedüli tekintélyként. Mindenki más, aki nem részesül ebben a védelemben, áldozatul esik annak a csalásnak.

Az első és második halál. A második halál a meg nem tért bűnösök végső büntetése, akiknek a neve nincs beírva az élet könyvébe, ami az ezer esztendő végén következik be (lásd a 26. fejezetet). Ebből a halálból nincs feltámadás. Sátán és a gonoszok elpusztításával együtt a bűn is megsemmisül, és halál sem lesz többé (1Kor 15:26; Jel 20:14; 21: 8). Krisztus megígérte, hogy „aki győz, annak nem árt a második halál" (Jel 2:11).

A második halál szentírási meghatározása alapján hihetjük, hogy az első halál az,ami Ádám bűne következtében mindenkit elér - kivéve azokat, akik elragadtatnak. Az első halál „a bűn elkorcsosító hatásaként természetszerűen sújtja az emberiséget."^[9]

A feltámadás

A feltámadás „az élet és személyiség teljességének helyreállítása a halál után".^[10] Mivel az emberiség alá van vetve a halálnak, feltámadásra van szüksége, hogy a sír után újra élhessen. Az Ó- és Újtestamentumon át Isten hírnökei kifejezték, hogy hisznek a feltámadásban (Jób 14:13-15;19:25-29; Zsolt 49:16; 73:24; Ésa 26:19; 1Kor 15).

A feltámadás bizonyossága reményt ad arra, hogy túl a jelenlegi világon, amelyben mindenkinek halál a sorsa, boldogabb jövő vár ránk.

Krisztus feltámadása. A halott igazak halhatatlan életre való feltámadása szoros kapcsolatban van Krisztus feltámadásával, mivel a feltámadt Krisztus az, aki végül feltámasztja a halottakat (Jn 5:28-29).

1. Fontossága. Mi történt volna, ha Krisztus nem támadt volna fel? Pál összefoglalja a következményeket: a) Nem volna értelme az evangélium hirdetésének: „Ha... a Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a mi prédikálásunk" (1Kor 15:14). b) Nem volna bocsánat a bűnökre: „Ha... Krisztus fel nem támadott... [akkor] még bűneitekben vagytok" (17. vers). c) Nem lenne értelme Jézusban hinni: „Ha... Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek" (17. vers). d) Nem lenne egyetemes feltámadás: „Ha azért Krisztusról hirdettetik, hogy a halottak közül feltámadott, mimódon mondják némelyek tiköztetek, hogy nincsen halottak feltámadása?" (12. vers). e) Nem reménykedhetnénk a síron túli életben: „Ha... Krisztus fel nem támadott... akik a Krisztusban elaludtak, azok is elvesztek" (17-18. vers).^[11]

2. Testileg való feltámadás. Az a Krisztus, aki előjött a sírból, ugyanaz a Jézus volt, aki itt a földön testben élt. Most megdicsőült teste volt, de az is valóságos test volt. Olyan valóságos volt, hogy senki sem vett észre semmi különbséget (Lk 24: 13-27; Jn 20:14-18).

Jézus tiltakozott az ellen, hogy valamilyen lélek vagy szellem volna. Ezt mondta tanítványainak: „Lássátok meg az én kezeimet és lábaimat... tapogassatok meg engem, és lássatok; mert a léleknek nincs húsa és csontja, amint látjátok, hogy nékem van!" (Lk 24:39). Testi feltámadása valóságának bizonyítására evett is előttük (43. vers).

3. Hatása. A feltámadás erővel töltötte be Krisztus tanítványait. A gyenge és rémült emberek csoportját bátor apostolokká formálta, akik Urukért bármit képesek megtenni (Fil 3:10-11; ApCsel 4:33). Ennek eredményeként vállalt missziómunkájuk megrázta a római birodalmat, és felforgatta a világot (ApCsel 17:6).

„Krisztus feltámadásának bizonyossága adott célt és erőt az evangélium prédikálásának (vö. Fil 3:10-11). Péter úgy beszélt ‘Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadásáról', mint ami ‘élő reménységet' ébreszt a hívőkben (1Pt 1:3). Az apostolok az ‘ő feltámadásának' bizonyítására rendelt embereknek tekintették magukat (ApCsel 1:22), és a Krisztus feltámadásáról szóló tanításukat az Ótestamentum messiási próféciáira alapozták (ApCsel 2:31). ‘Az Úr Jézus feltámadásának' személy szerinti tanúiként tudtak ‘nagy erővel' bizonyságot tenni (ApCsel 4: 33). Az apostolok felkeltették a zsidó vezetők ellenállását, amikor hirdették ‘Jézusban a halálból való feltámadást'(2. vers). Pál, amikor a Szanhedrin elé idézték, megmondta, hogy ‘a halottak reménysége miatt' van vád alatt (ApCsel 23:6; vö. 24:21). A rómaiaknak Pál azt írta, hogy Jézus Krisztus ‘megbizonyíttatott hatalmasan Isten Fiának... a halálból való feltámadása által' (Róm 1:4). A keresztény a keresztséggel tesz bizonyságot - magyarázta az apostol - a Krisztus feltámadásában való hitéről (Róm 6:4-5)."^[12]

A két feltámadás. Krisztus azt tanította, hogy két egyetemes feltámadás lesz: „az élet feltámadása" az igazaké, és „a kárhozat feltámadása" a gonoszoké (Jn 5:28-29; ApCsel 24:15).

1. Feltámadás az életre. Azok, akik az első feltámadáskor támadnak fel, boldogok és szentek (Jel 20:6). Ők nem fognak az ezer esztendő végén a tűznek tavában meghalni (14. vers). Az életre és halhatatlanságra történő feltámadás (Jn 5:29; 1Kor 15:52-53) a második adventkor valósul meg (1Kor 15:22-23; 1Thessz 4:15-18). Azok, akik ebben részesülnek, többé nem halhatnak meg (Lk 20:36), hanem örökre együtt lesznek Krisztussal.

Milyen lesz a feltámadt test? Krisztushoz hasonlóan a feltámadt szenteknek valóságos testük lesz. És ahogy Krisztus megdicsőült lényként támadt fel, ez történik majd az igazakkal is. Pál azt mondta, hogy Krisztus „elváltoztatja a mi nyomorúságos testünket, hogy hasonló legyen az Ő dicsőséges testéhez" (Fil 3:21). A meg nem dicsőült testet „érzéki testnek", a megdicsőült testet „lelki testnek" nevezi. Az előbbi halandó és romlandó, az utóbbi halhatatlan és romolhatatlan. A halandóból halhatatlanná változás egy pillanat alatt történik a feltámadáskor (lásd 1Kor 15:42-54).

2. Feltámadás a kárhozatra. A gonoszok a második egyetemes feltámadáskor támadnak fel, ami az ezer esztendő végén lesz (lásd e könyv 26. fejezetét). Ezt a végítélet és kárhozat követi (Jn 5:29). Ekkor támadnak fel azok, akiknek a neve nincs az élet könyvében, és „vettetének a tűznek tavába". „Ez a második halál" (Jel 20:15, 14).

Elkerülhették volna ezt a tragikus véget. A Szentírás félreérthetetlenül elmondja a menekülés Isten által kínált útját: „Térjetek meg, és forduljatok el minden vétketektől, hogy romlásotokra ne legyen gonoszságotok. Vessétek el magatoktól minden vétketeket, amelyekkel vétkeztetek, és szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket! Miért halnátok meg?... Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért, és éljetek!" (Ez 18:30-32).

Krisztus azt ígéri, hogy „aki győz, annak nem árt a második halál" (Jel 2:11). Azoknak, akik elfogadják Jézust és az általa kínált üdvösséget, leírhatatlan örömben lesz részük, amikor visszajön. Uruk és Megváltójuk társaságában sohasem múló boldogságban fogják tölteni az örökkévalóságot.

Lábjegyzet