Az a megtiszteltetés, hogy a Messiás édesanyja lehetett, nem tudta őt felkészíteni a fájdalomra, amit fiának elvesztése jelentett

Mégis, amint ott ült a zsinagógában minden szombaton, Mária olyan szavakat hallott, amelyek végigkísérték őt az egész hét folyamán. A Törvény könyvéből való felolvasások felidézték, hogyan szabadította meg Isten az Ő népét, a próféták irataiból való üzenetek pedig a jövőbeni megváltás és ítélet jó hírével örvendeztették meg lelkét. Egyesek azzal is érveltek, hogy ez a szabadítás nagyon hamar elérkezik a Messiás (Felkent) személyében, akit Isten küld. Lehetséges, hogy én is tanúja leszek mindennek egy napon - elmélkedett Mária.

Mindennek ellenére, amikor egy angyal jelent meg hirtelen az égből, és hihetetlen tartalmú üzenetet hozott számára, ez Máriát teljesen készületlenül érte. Amikor az angyal ünnepélyesen kijelentette, hogy Isten kegyébe fogadta őt, Mária első reakciója a teljes megdöbbenés volt. Következő szavai pedig teljesen értelmezhetetlenek voltak egy hajadon leány számára. Így szólt az ígéret: „És ímé fogansz a te méhedben, és szülsz fiat...". Majd az angyal folytatta szavait, és a gondolatoktól, amiket Mária most hallott, szinte meg is szédült: „Ez nagy lészen, és a Magasságos Fiának hivattatik; és néki adja az Úr Isten a Dávidnak, az ő atyjának, királyi székét; És uralkodik a Jákób házán mindörökké; és az ő királyságának vége nem lészen!" (Lk 1:30-33).

Érzelmek egész hada lepte el Mária elméjét: ámulat, félelem, öröm - és a ragyogó reménysugár, hiszen hirtelen karnyújtásnyira volt tőle az, amiről korábban aligha álmodhatott. „Mimódon lesz ez?" - kérdezte, amikor végre sikerült megszólalnia.

Máriának az angyallal folytatott beszélgetése egyedülálló az emberi történelem nagy eseményei között is. Legtöbben azonban őrzünk olyan emlékeket mindennapi életünkből, amikor Isten szeretetteljes terve tagadhatatlanul nagyon is személyes formát öltött. Ilyenkor Isten percekre elfújta mindennapi aggodalmaink ködét, hogy egyrészt félreérthetetlen hívással lépjen be az életünkbe, amire nem lehet nemet mondani, másrészt jelenlétének tündöklő ígéreteivel, amelyeket balgaság lenne visszautasítanunk.

Amint alakja gömbölyödött, Mária fokozatosan hozzászokott a páratlan tapasztalathoz, amiben része volt. Egy látogatásakor, amelyet szintén áldott állapotban lévő unokatestvérénél tett, ámulatba ejtette az, ahogyan Isten kitünteti figyelmével őt és népe más számkivetettjeit. Dicsőítő énekben fogalmazta meg, hogy az Úr népe segítségére siet, ahogyan megígérte. Azokban a napokban, amikor József azon gyötrődött, vajon elbocsássa-e őt, csak ez a remény éltette, és állhatatosan ragaszkodott az angyal megjelenésének és megrendítő szavainak eleven emlékéhez.

A tudat, hogy az Ígéret Gyermeke születik meg, az ő kicsi fia, Jézus: ez segített neki győztesen elviselni a fájdalmat és a szégyent, hogy egy jászolban kell szülnie. Az élmény, hogy Jézust karjában ringathatta és csodálhatta tökéletes kis arcát, elhomályosította annak csodáját, amit a pásztorok, a keleti bölcsek és mindazok az igazak meséltek, akiket Isten választott ki, hogy együtt ünnepeljék vele a Megváltó születését. Máriának gyakran meg kellett állnia, és megvizsgálnia gondolatait és tapasztalatait, s meg kellett próbálnia összeegyeztetni a kisbaba bájos lényét azzal a szereppel, amit majd Isten Fiaként és örökkévaló Királyként be kell töltenie (lásd Lk 2:19).

Bizonyára más nyugtalanító gondolatai is támadtak. Vajon hol az ünnepélyes fogadtatás, amilyet az Istentől küldött Megváltó Király érdemel? Miért küldött Isten pásztorokat és ismeretlen senkiket a nép vezetői helyett? A kérdések akkor is ott maradtak szívében, amikor Jézus lassan ifjúvá serdült. Bár fiának egyre nyilvánvalóbb bölcsessége és megnyerő lénye nagy boldogsággal töltötte el, Mária azzal a keserédes tapasztalattal igyekezett megbirkózni, amit akkor élt át, amikor fia először mutatta ki, hogy inkább mennyei Atyjához ragaszkodik, mint hozzá és Józsefhez (Lk 2:46-50).

Megpróbált felkészülni az elkerülhetetlen eseményre, amikor Jézus elhagyja majd otthonát, hogy az Atyja által rábízott munkát végezze.

Bár harminc éven át vele maradt, mégis nehéz volt számára, amikor szeretett Fia búcsút intett és távozott a faluból. Néha természetesen találkozott vele, hiszen Jézus tartózkodási helyéül a tóparti Kapernaumot választotta. Anyai szíve gyakran dagadt a büszkeségtől, amikor az utazók lenyűgöző csodáiról és gyönyörű tanításairól beszéltek.

Mária örült Fia munkájának, és bár mindig kedves volt hozzá, amikor találkoztak, mégis nagyon hiányoztak neki a régi, meghitt, együtt töltött idők. Azt azonban álmában sem gondolta volna, milyen utat kell Jézusnak végigjárnia. Mária ráébredt: az Istentől jövő elhívás és az Ő ígéretei nem mindig garantálják a fájdalmaktól mentes utat, amely összhangban van az egyén vágyaival és elvárásaival. Mégis, amikor a Jézustól várt megváltás reménye teljesen lehetetlennek vagy távolinak látszott, Mária akkor is az angyal ígéretébe kapaszkodott, illetve Isten ígéretébe, aki őt küldte.

A megfeszített reménység

Máriához eljutott Jézus nyugtalanító kijelentéseinek híre, majd hallott arról is, hogy egyre többször kerül összetűzésbe a vallási vezetőkkel. Jézus látogatása Názáretben pedig kis híján tragédiával végződött, hiszen az emberek - akik közül többen Mária barátai és rokonai voltak - le akarták taszítani Őt egy szikláról. Hogyan tudná küldetését teljesíteni, amikor olyan hírek keringtek, hogy egyesek az életére törnek? Mária kétségbeesetten próbálta leplezni rettegését, amikor megtudta, hogy Fia Jeruzsálembe tart.

   Mária Jeruzsálembe jött a páska ünnepére, amikor megtudta, hogy Jézust elfogták. Gyenge asszonyként nem tehetett mást, mint hogy imádkozik, és hozzá siet. Még távol volt tőle, de már tudta: imái nem segítenek. Jeruzsálemen kívül három szörnyűséges kereszt magasodott az ég felé. A középsőn saját szeretett Fiát, kicsi kincsét ismerte fel. A sötétség árjai zúdultak rá, amint összeroskadt Fiának megkínzott, véres lábainál. Egy pillanatra elhagyta a rettegés, amikor Jézus - szerető tekintetét reá emelve - így szólt hozzá: „...Asszony, ímhol a te fiad!"; majd egy közelben álló, ismerős alakra tekintve: „...Ímhol a te anyád!" (Jn 19:26-27). Az asszony szívét hála töltötte be ezen utolsó, kedves gesztus láttán, de hamarosan újra a rémület iszonyú súlya nehezedett rá, amint Fia kimondta utolsó szavait, lehajtotta fejét és meghalt.

Valahogyan engedte, hogy elvezessék a kereszttől, végig Jeruzsálem utcáin, egy szerény hajlékba, ahol nyájas emberek megpróbálták kényelembe helyezni őt; ám számára nem volt vigasz: Fia eltávozott az élők sorából. Azokban a pillanatokban, amikor a valóság kegyetlenül rátört, a szívét marcangoló fájdalom csaknem teljesen hatalmába kerítette. Egy élet szeretete, álma és reménye tört itt össze. Mi lett Dávid örökkévaló trónjával? Mi lett a szabadítással, amit Isten megígért? Vajon hazudott? Hazudott az Isten? Isten akaratát követve Mária látszólag minden vágyának és ábrándjának rémálomszerű halálához érkezett el. A keresztnél - mint oly sokan a történelem évszázadai során - Mária arra hivatott, hogy adja fel maradék emberi próbálkozását is, és engedje, hogy Isten cselekedjen életében, és összetörve várakozzon a Mindenható előtt.

A reménység újra él!

Hogy is képzelhetnénk el azt a túláradó örömet és áhítatos boldogságot, amit Mária akkor érzett, amikor bizonyossá vált előtte, hogy Jézus újra él? Álmainak halála nem jelentette Isten ígéretének halálát! Lelki szemeinkkel látjuk, amint azon kapja magát, hogy szökdécsel és táncol, akár egy kislány. Szívéből eltűnt minden vád és kétely. Helyettük ott a mélységes békesség, ami biztosabb és csöndesebb minden érzésnél, amit bármikor is átélt.

Miközben rendszeresen találkozott az apostolokkal és más hívőkkel, Mária hallgatta történeteiket, kutatta a Szentírás szakaszait, amelyekre Jézus rámutatott, és imádkozott, hogy Ő adjon neki bölcsességet és útmutatást. Lassan betöltötte szívét az a felismerés, hogy Fia halála nemhogy Isten ígéreteinek meghiúsulását jelezte volna, hanem éppen ellenkezőleg: pontosan ezzel szerezte meg a végső győzelmet, a halálból való szabadulást. Attól sem jött zavarba, amikor hallotta, hogy Jézus felemelkedett az ég felhőibe. Inkább örvendezett, hogy végre elfoglalhatta helyét valódi Atyja oldalán, és felkínálhatja a soha véget nem érő életet mindenkinek, aki hittel jön hozzá. Mária nem tudta, mit tartogat számára a jövő, de Jézus megígérte, hogy mindig velük lesz, és a halálával aratott győzelem, valamint az Ő Lelkének ígérete azt a bizonyosságot adta neki, hogy az Ő akarata győzedelmeskedik. Mert Ő megígérte.

Mária küzdelmeit - amikor a sötét napokban reménye látszólag próbára tétetett, majd teljesen összetört - többé-kevésbé minden hívőnek át kell élnie. Ahogy Isten szólt az angyal által Máriához, úgy velünk is tudatja, hogy bennünket is kegyelmébe fogadott. Ahogy Máriát különleges feladatra hívta el, nekünk is személyre szabott szerepet szán az Ő szolgálatában. S ahogy Mária esetében történt, a mi életünkben is lesznek pillanatok, amikor olyan helyekre vezet bennünket, amelyeknek földi szempontból semmi értelme nincs.

Életünk e momentumaiban nem lehet más megoldásunk, mint hogy teljesen felhagyunk hiábavaló próbálkozásainkkal, hogy irányítsuk életünket, és kiengedünk kezünkből minden földi vagyont, amihez úgy érezzük, jogunk van. Csak akkor találunk valódi békességet és szabadságot, ha így megüresítjük és odaszánjuk magunkat meghalt és feltámadt Urunknak. Csak Őbenne találhatjuk meg a teljes megbocsátást és mérhetetlen szeretetet, amely után szívünk vágyik.

Ragaszkodjunk Krisztus élő jelenlétének reménységéhez akkor, amikor az iránta való elkötelezettségünk látszólag csak szegénységhez és fájdalomhoz vezet! Ragaszkodjunk jelenlétének reménységéhez akkor, amikor az érte kezdett szolgálatunk kudarcba fullad és elcsüggedünk. Ő szeretetével fedez be, és karja megerősít; és reggel, amikor majd szemtől szemben látjuk Őt, tudni fogjuk, hogy megérte a küzdelem!