Gyalogos és kerékpáros túratábor helyszíne volt az ausztriai Mariapfarr, 2010. július 25. és augusztus 1. között. A tábort a Magyar Unió Egészségügyi Szolgálatok Osztálya (ESZO) szervezte, 41 résztvevővel. A legfiatalabb túrázó 5 éves, a legidősebb 69 éves volt. A gyalogos szekció 8 napon át mintegy 60 km-t túrázott, eközben a kitartóbbak 1800 m - szintben emelkedő - terepen haladhattak, ebből legalább 5 órát szakadó esőben magashegyi, 2000 m feletti utakon, lélegzetelállító tájakon.

A 4-8 fős változó létszámú kerékpáros részleg egyes tagjai egyenként - jelentős szintkülönbséggel - 100-400 km-es teljesítményt tudnak maguk mögött, Fenyvesi Tibor szakmai vezetésével.

A tábor az egészséges életmód gyakorlati bemutatását és megtapasztalását jelentette: naponkénti mozgás (8-20 km között), alpesi friss levegő, napfény (időnként eső is), friss forrásvíz, garantált mélyalvásos pihenés, változatos és bőséges vegetáriánus étrend, közösségi élmény, valamint minden este és reggel lelki túra.

A reggeli áhítat három csoportban zajlott Gyűrűs István, Gyűrűs Istvánné lelkipásztorok és Czakó László, túrafelelős vezetésében. Témák: A Biblia hegymászói; Példaképek; Meghökkentő történetek. Esténként dr. Ősz-Farkas Ernő, az ESZO vezetője, Eszter könyvéből tartott előadás-sorozatot, melyben a gyerekek és a fiatalok is részt vállaltak, megjelenítve minden este az adott történetrészletet. A tábornak - melynek francia, osztrák és erdélyi résztvevői is voltak - több mint a 25%-a most ismerkedett a Bibliával, a közösséggel és az egyház egészségi üzenetével.

Czakó László

Néhány élmény

Fecskefarkú lepke a város felett

Azt hiszem, egy jó ideig a szemünk előtt lebeg majd annak a fecskefarkú pillangónak a képe, amit nap mint nap láttunk Ausztria legnapfényesebb városa, Mariapfarr felett, útban hazafelé, valamely embert próbáló nap után. A Berghotel, amelynek oldalán ott díszlett ez a csodaszép festmény, 1 hétig adott otthont a magyar - és még ki tudja milyen - honból érkező kirándulni, túrázni, biciklizni vágyónak.

A gyerekek számára valami érthetetlen nyelven beszéltek többen is, így valójában nemzetközire sikeredett ez a tábor. Sebaj! Egy-két nyelveken beszélő fordító mindig akadt szolgálatra készen.

Na, de milyen is egy igazi nyaralás egy túratáborban? Kérdezhetnék sokan, akik még nem jártak ilyen helyen. Fürdőruha, napozás a hegy lejtőjén-félúton fölfelé, tízig alvás, éjfélekig beszélgetés... - Neeem, ez nem a Horvát tengerparti nyaralás a családdal vagy a barátokkal! Ha össze szeretném foglalni, valahogy így lehetne: télikabát kesztyűvel, esőkabát vízálló bakanccsal, bizsergő lábak a 15. és a 20. kilométer közötti szakaszon, miközben a fecskefarkú még látótávolságban sincs. (A huszadik kilométer után már nem nagyon érzed a lábad, így onnantól kezdve nem okoz akkora problémát.) Továbbá 5 fokban, esőben, bőrig ázottan, tanácstalanul állva az útjelző tábla előtt (1800 méteren hegycsúcsok között), hogy vajon melyik vezet el a Hüttéig?!? (Hütte = Hegyi menedékház, pihenő, köztes célpont eltévedt és még el nem tévedt vándorok számára.) No és persze nem feledkezhetünk el a csodaszép, csipkés csúcsok látványáról, a sok-sok hegyi patakról és a gyönyörű vízesésekről, a finom ételekről, az este 9 órakor a jóleső fáradságtól csukódó szemekről, az áfonya és erdei málna étrend-kiegészítőkről, Eszter királyné történetéről „színművészek" előadásában (Ősz-Farkas Ábellel a főszerepben).

Még annyi mindent mondhatnánk, amire jó lesz emlékezni, visszanézni: a csapat, a pingpong, a fára mászás, a biciklizés, a gyerekcipelés a hegyen, a sok mosoly és kacagás - főleg az utolsó napon, amikor már meleg és száraz zokniban nézhettünk és gondolhattunk vissza, hogyan próbált meg bennünket a hegy és a völgy.

Aki szeretné kipróbálni magát, hogy mire képes, és ha Istent szeretné egy kicsit közelebb érezni magához az ima, az áhítatok és a természet segítségével, az mindenképp vegyen részt egyszer egy ilyen túratáborban. Mi mind a négyen a családból nagyon jól éreztük magunkat.

Ambrus Gyöngyi (kecskeméti résztvevő)

Túra Istennel

Tévedés azt hinni, hogy létezhet túratábor, ahonnan az ember nem visz magával legalább egy, akár apró, de mindenképpen maradandó élményt. Itt nem egy amolyan „egy a sok közül" élményre gondolok, hanem olyasmire, ami fontos részévé válik annak az énnek, aki az életúton továbbhalad.

Az időjósok megint nem a megfelelő időszakra jelezték a rossz időt. Két nappal a tábor kezdete előtt - tudva, hogy a következő hétre szinte végig eső várható - felvérteztem a lelkemet arra, hogy a hegyek helyett csak a hotel lépcsőinek megmászására számíthatok. A meteorológusok természetesen éppen most nem tévedtek, én viszont ebben az esetben is. A nedves idő nem jelenthet akadályt az elszánt túrázóknak. Ez volt a tábor első tanulsága számomra (láthatóan nem a profik közé tartozom).

Az eltelt egy hét alatt szebbnél szebb helyeket láttam. A képek és benyomások, amiket magammal hoztam, velem született winchesteremen tárolva: a túratársak (h)arca, kedvessége, bánatos képű vagy éppen áhítatosan majszoló tehenek, barátságos lovak, még barátságosabb, mosolygós vidékiek, csodálatos színekben pompázó virágok, üde zöld rétek, a szalma illata és „egyéb" állattartáshoz kapcsolódó, vidékeken jellemző szagok, a hegyek és völgyek végeérhetetlen sora, az áfonya és a pitypanglevél íze, hófoltok a hegytetőkön - és persze mindez a keddi nap elejétől a végéig.

Az utóbbi az a bizonyos élmény számomra, amiről az elején írtam. A túracél Riedingtal volt. A csapat egy része - néhányuk talán valamiféle „bajsejtelem" által vezérelve - a kényelmesebb - bár korántsem könnyű - út mellett döntöttek, ami a biztonságos betonon vezetett végig a két csapat találkozásának színhelyéig, azaz a Zaunerhüttéig. A többiek - köztük én is - elindultak hegynek föl, hogy a hegygerincen tegyék meg az utat. Én már szinte éreztem a számban a „lilatej" selymes ízét, ami a környékbeli hütték specialitása, és csak rám várt a célnál. Szemerkélő esőben, nyirkos, tél elejére emlékeztető időben vágtunk neki a mi Mount Everestünknek. A legjobban sikerült fénykép sem adhatja vissza azt a szépséget, amit odafent láttunk. Kisebb-nagyobb tengerszemek tették még változatosabbá a táj amúgy is sokszínű képét, több helyen tehenek legelésztek békésen - még tőlünk sem zavartatva magukat. A hegyek-völgyek ritmusát csak itt-ott törte meg egy-egy szépen rendben tartott faházikó. Béke és nyugalom vett körül bennünket. Egy óra combizom erősítő mászást követően megérkeztünk az első hegyi kereszteződéshez. Még három óra a célig. Az eső egyre jobban megmutatta magát. A következő egyórás szakaszon a széllel, esővel, hideggel küzdve a békét a csüggedés váltotta fel bennem. Mire félúthoz érkeztünk, már teljesen átáztam, a nem erre az időjárásra szánt ruhámból csavarni lehetett a vizet, a cipőm minden lépésnél hatalmasat cuppant. Átfutott az agyamon, hogy még két órát ilyen körülmények között talán nem tudok végigcsinálni. A szerpentin, amin haladtunk egyre csúszósabbá vált. Látva a hegy lejtését, a mélységet, addig nem tapasztalt tériszony lett úrrá rajtam. A hegycsúcsok egymást követték, az út nem akart elfogyni. Elgémberedett ujjakkal próbáltam lila számhoz emelni az ebédre szánt szendvicset. Az Isten által belém ültetett életösztön nem engedte, hogy a kétségbeesés teljesen eluralkodjon rajtam, de a lelkem szinte végig a „határon" küzdött. Négy órával az indulás után ázottan, piszkosan, fázva, az út viszontagságaitól meggyötörten végre megpillantottuk a célt. A testem ugyan erőtlen volt, de a lelkem szárnyalt. Igazi katarzist éltem át. Őszinte és mélyről jövő hálát adtam Istennek, hogy megtartott minket.

Sokféle gondolat cikázott a fejemben a hegyi megpróbáltatás során, de az út végére minden a helyére került. Az elméletben már nagyon jól megtanult elvet, most a gyakorlatban is elsajátítottam: nem számít milyen nehéz az út, amin mész, Isten a társaidon keresztül is támaszt nyújt a számodra. Egyedül talán nem lettem volna képes befejezni, mert a bátorító szavak, óvó tekintetek, segítő kezek olyan segítséget jelentettek számomra, ami erőt adott a következő lépéshez.

Történt még valami érdekes azon a napon. Még a túra „békés" szakaszán beszélgetésbe elegyedtem az egyik kedves túratársammal. Már nagyon régen foglalkoztatott egy kérdés, és azzal kapcsolatban vártam válaszra, mindhiába. Akkor, amikor egyáltalán nem számítottam rá, azalatt a beszélgetés alatt, azon az úton, megkaptam a választ. Gondolkodtam rajta, vajon miért pont akkor és ott érkezett meg a felelet. Talán azért, mert Isten nem csak az irányt mutatta meg számomra, hanem az utat is. Azt, hogy bár a nehezebb, kevésbé kedvelt és járt utat választom majd, és sokáig csak az elém tornyosuló nehézségeket láthatom, a cél még távol lesz, mégsem egyedül kell végigmennem. Kapok bátorító szavakat, láthatok óvó tekinteteket, és felém nyújtanak segítő kezeket. Isten sosem hagy egyedül.

Még ha a szavak nem is tükrözik igazán azt, amin néhányan átmentünk ezen az úton, a legtöbben biztosan eljutottak már a csüggedés, kilátástalanság hasonló szintjére, mint mi ott fent, a hegyen. Nyújtson számukra bátorítást a mi tapasztalatunk!"

Dr. Pintye Alexandra (budapesti vendég)

További képek és élmények a www.turatabor.hu oldalon.