Tinitábor - Vágáshuta, 2010. június 22-29.

14 tini tartott velünk, mert úgy határoztak, szívesen elvonulnak egy csendes zempléni faluba, Vágáshutára. Hogy mit keres egy hegyközi településen 14 tini?

Keresték egymás barátságát, sok vidámságot, és találtak igaz barátokat, jókedvet. Azért jöttek, hogy énekeljenek, együtt imádkozzanak, sportoljanak, játszanak, kerékpártúrán vegyenek részt, bobozzanak, élménnyel teli egy hetet töltsenek el. Azért jöttek, mert Jézus útját, a keskeny ösvényt választották, és ezt nem szégyellik, hanem bátran hirdetik. Most azon gondolkoznak, mikor lehetne újra találkozni, újra együtt nevetni, együtt énekelni és együtt játszani.

A tinik és a tábor szervezői nevében hálával tartozunk az ADRÁ-nak, a sok finom müzliért, a Debreceni Gyülekezet és az egyházterület támogatásáért, a résztvevő gyermekek szüleinek és nagyszüleinek segítségéért, és a Zágonyi családnak, Szilvinek és Tibinek, segítő munkájukért.

Jézus mondja: „mert keskeny az az út, amely az életre visz, és kevesen vannak, akik megtalálják azt" (Mt 7:14).

Szőllősyné Nagy Annamária

Az én tinitáborom

Voltam Vágáshután, egy nagyon jó táborban, amit egy kedves család szervezett. Eredetileg tinitábor volt, de beillett volna egészséges életmód-, túra- és esetleg sporttábornak is. Mindennap voltunk túrázni. Egyszer biciklivel, máskor gyalog. Gyönyörű helyeken jártunk, sok mindent láttunk. Ezek a helyek általában erdők voltak, vagy az erdőben valami, például egy kilátó, ahonnan átnézhettünk Szlovákiába. De mentünk meredek ösvényeken, nagy sárban, voltunk pataknál is, és még láttunk fekete bőrű, sárga pöttyös szalamandrákat, sok pókot (sajnos), kullancsot is (megint sajnos). Ezen kívül az udvarban röplabdáztunk, fociztunk, mozogtunk. Este mindig volt áhítat, ahol arról tanultunk, hogyan viselkedjünk, hogyan éljünk keresztényként. Imádkoztunk is mindig, valamikor egyvalaki, valamikor pedig mentünk körben, és mindenki mondott egy nagyon rövidke imát.

A tábor egy hétig tartott, ez alatt a hét nap alatt voltak konyhatündérek, akik segítettek az étkezési előkészületekben. Mindennap ketten szorgoskodtak a felnőtteken kívül az asztal körül. Így folyt az élet a táborban, nem volt semmi gond. Közeledett a szombat, és mondták, hogy este majd vegyünk fel szép ruhát. Mi, lányok, lent aludtunk, és ha jól emlékszem, talán mindenki azon gondolkozott, akkor melyik ruhát vegye fel? Fönt a fiúk voltak, és hogy ők gondolkoztak-e ilyenen, azt nem tudom. Viszont azt tudom, mondták nekünk a felnőttek, hogy elrejtettek egy fehér zsákot, amiben mindenkinek van egy meglepetés. Annyit árultak el róla, hogy nem a házban ,,tartózkodik" a zsák, ott ne keressük. Így hát nem néztük meg bent, kint járkáltunk. Már én is átkutattam az egész kertet, és nem találtam meg. Pedig mégsem néztem meg az egész udvart, mert ahova éppen nem mentem, ott találták meg, a hinta helyére fölakasztva (a hinta egy magas fáról lógott). Gyorsan bevittük, és kibontottuk a nagy zsákot, amiből előkerült egy csomó póló. Mind zöld volt, névre szóló. Rávarrták a dátumot, és azt, hogy Vágáshuta, pluszban hátul még volt egy fa, amin ott állt Jézus keze azzal a felirattal, hogy: Válaszd a keskeny ösvényt (Mt 7:14)! Ez úgymond a tábor jelmondataként szerepelt, hátul a fán is, és elől Jézus kezén is. Igaz, hogy szinte mindenkire nagy lett a póló, de nézzük a jobbik oldalát, legalább kényelmesen elfértünk benne. Mikor kiosztották, mindenkinek a neve szerint, rövid jellemzést is kaptunk magunkról. Senkiről nem mondtak rosszat, csak jót. A szombat ezután kellemesen eltelt. Vasárnap lovagoltunk a polgármester egyik lován, Csillagon, akinek közben ott bolondozott a csikója. Hétfőn átgyalogoltunk Sátoraljaújhelyre, és elmentünk Közép-Európa leghosszabb bobpályájára. Nagyon jó volt! Szerintem érdemes lenne kipróbálni mindenkinek! Bár az út hosszú volt odáig gyalog, de megérte! Visszafelé már csak egy kicsit használtuk a lábainkat, mert értünk jöttek kocsival. Este még búcsúzóul tábortűz égett, és volt egy botszépségverseny, ahol, aki szerette volna, megmutathatta, mire jó a (vándor)botja. Viszont ezután sajnos eljött az utolsó nap. Valaki elment már hajnalban, valaki még megreggelizett. De lassan már nem volt ott senki a táborozók közül. Ezzel véget ért életem egyik legemlékezetesebb hete.

Így történt. Szerintem egyébként az összes ott levő élvezte. Már akkor a jövő évit tervezgettük. Egyébként, amit még nem írtam le, hogy jó néhányszor volt egy kis viccelődés, szinte soha nem sikerült időben lefeküdni (lehet, hogy csak egyszer, vagy még annyiszor se), és még ilyenkor is hallgattunk, mi lányok, odafentről vicceket. A tábor után még viszontláttuk egymást a Találkozás Jézussal Táborban, ahol az egyikünk tényleg a keskeny ösvényt választotta, mert megkeresztelkedett, és mivel majdnem mindenki ott volt, elénekeltünk két tábori éneket. Most szervezés alatt áll a találkozónk, és hogy jövőre akkor lesz-e tábor, azt még mindig nem tudjuk, de reméljük, igen.

Gyetvai Rebeka