Alkalmi találkozások

Kikerülhetetlen. Naponta találkozunk kéregetővel, kukázóval, nehéz terheket húzgáló, vézna lényekkel, akik papírt, vasat, egyéb újra hasznosítható anyagokat gyűjtenek rozzant kézikocsijukra. Persze, lehet szemérmesen máshová nézni. Végül is nem vehetjük a nyakunkba mindenki gondját! (Gyakran a magunké is sok.)

Megtiszteltetésnek éreztem, hogy mintegy öt éven át, az elmúlt nyáron bekövetkezett haláláig legalább havonta egyszer megkért, hogy vigyem őt el munkáit leadni a kiadóba, könyveket vásárolni. Két évtizednél is hosszabb ideje volt már nyugdíjban. Magam előtt látom kopott kis csizmáját és elnyűtt kabátját, amint kaptatott a lépcsőn az emeletre. Tudtam, nem él fényesen, annak ellenére, hogy alig egy hónappal a halála előtt még mindig dolgozott. Hogy ki is volt ő valójában, azt az ilyen együttutazások alkalmával, a közlekedési lámpáknál tudtam meg igazán. Tudvalevő ugyanis, hogy Budapesten a közlekedési lámpáknál találjuk szemben magunkat a „Fedél nélkül" című lap árusaival, csonkolt végtagú kéregetőkkel. Magdikának mindig volt a zsebében több száz forintos érme. Soha, egyetlen kéregetőt sem utasított el. Egyszer, egy nagyon szakadt honfitársunk jött a kocsihoz, karján egy nagy csokor rózsával. Mire hozzánk ért, Magdika már előkotorta következő száz forintosát, és kinyújtotta az ablakon. Ezúttal nem csak köszönömöt kapott érte, hanem egy szál rózsát is, aminek hazáig örvendezett. Neki ennyi lehetősége volt. Törékeny testével, folytonos elfoglaltsággal már nem tehetett többet, de ami tőle telt...

Másik találkozás

Mintegy 3 km-es gyaloglás után érkeztünk a lelkipásztorral egy idős néni hajlékába, ami kátránypapírból és deszkából készült, s egyetlen 3 m2-es helységből állt. Vendéglátónk egész életében egyedülálló volt, sokáig a testvére gazdaságában dolgozott, majd a TSZ földjein, de nem volt képes arra, hogy nyugdíjat szerezzen. Szociális segélyből éldegélt. Amikor meglátogattuk, nyárvége gyümölcsével, őszibarackkal kínált minket. A lelkipásztor kért egy pohár vizet, s míg a néni kilépett, hogy friss vizet húzzon a kútból, egy papírpénzt csúsztatott a barackos tál alá.

Egy hét múlva találkoztam a nénivel. Amennyit a lelkésztől kapott, éppen annyi hiányzott neki a téli tüzelőre félretett pénzből. Még mielőtt az a gondolatunk támadna, hogy lám-lám, a lelkésznek mennyi pénze volt, jó, ha tudjuk, hogy akkoriban nem volt lakása és gyermekei közelgő beiskolázása is komoly anyagi gondot jelentett számára. Ennyi lehetősége volt, de ami tőle telt, azt megtette. Az alkalmi segítség nem olyan hatékony, mint a rendszeres kapcsolat, de többször előfordult már, hogy szó szerint életet mentett.

A leghatékonyabb segítség

A szegénység világméretekben nem csökken, hanem növekszik. Ehhez jócskán hozzájárulnak a természeti katasztrófák is, nincstelenné téve sokakat, akik aztán képtelenek újra talpra állni. Munkahelyek megszűnése ott, ahol már otthont teremtett egy család, ismét a legnagyobb próbatétel.

Tíz-tizenkét évvel ezelőtt néhány jóakaratú fiatal összefogott, hogy abban a városban, ahol éltek, s ahol a környékbeli bányák bezárása miatt havonta ezrével nőtt a munkanélküliek száma, szervezetten és rendszeresen karoljanak fel rászoruló családokat, akiket minden második héten felkeresnek. Elhatározták, hogy nem csupán lisztet, olajt, mosóport és egyéb dolgokat visznek nekik, hanem el is beszélgetnek velük. A környék védőnőjét kérték meg, hogy adjon nekik egy listát tizenöt nélkülöző családról. Kétségtelen, hogy a védőnő körültekintően járt el a címadásnál. Nem volt közöttük olyan, aki elitta, elkártyázta vagy eljátszotta volna a pénzét. Sorsuk megismerése után világossá vált, hogy az anyagiaknál hatékonyabb segítség a beszélgetés. A remény elvesztése hihetetlenül megviselte ezeket az embereket, ugyanakkor bizonyos szempontból vakság is jellemezte őket. Egyetlen család sem tudta ugyanis függetleníteni magát attól, hogy ne hasonlítgassa össze saját lehetőségeit azokéval, akiknek nagyobb jövedelmük volt. Mint rákfene, úgy terjedt ki szinte mindenkire a hasonlítgatás szemlélete. Ennek egyenes következménye az lett, hogy nem a szükségletek, hanem az igények diktálták a kevéske jövedelem elköltését. (Zárójelben jegyzem meg, hogy férjem, aki tagja volt ennek a kis látogató segélycsoportnak, csodálkozva számolt be arról, hogy minden segélyezett családnak volt színes televíziója. Nekünk például nem volt, s nem is terveztük, hogy veszünk, mert akkoriban erre nem tudtunk a jövedelmünkből pénzt szánni.) Az ember nagyon könnyen becsaphatja magát, hogy úgy állít be valamit, mint szükségletet, holott valójában az csak igény.

Tanúja voltam egy bájos beszélgetésnek nagymama és kis unokája között. A kisfiúnak a szülei megmondták, hogy ne kérjen játékot vagy nyalánkságot a nagymamától, mert nagyon kevés a nyugdíja. Viszont a kisfiú megfigyelte, hogy a nagyi bizonyos célokra bőkezűen adakozik.

-         Honnan van neked ilyen sok pénzed, nagyi? - kérdezte tőle.

-         Nincsen sok pénzem, bogárkám, csak megtanultam a keveset jól beosztani - válaszolta a bölcs nagymama.

Ha kapcsolatba kerülünk a valóban nélkülözőkkel, akkor a jó szó mellé feltétlenül adjunk anyagi támogatást is! Ha csak szóval akarunk segíteni, az bizony képmutatás. Ám a ma emberének nem árt tudni: Lehet nagy házad, de nem vehetsz bele önfeledt nevetést és boldog lakókat. Lehet drága ruhád és kenheted testedet illatos kenőcsökkel, de az egészséget nem tudod pénzen megvásárolni. Lehet a legdrágább házimozi-rendszered, de ami a lelket valóban kielégíti, az nem vehető meg pénzen.

Kökényes Zsuzsa

lelkész