Doktori vizsga a Károli Gáspár Református Egyetemen

Hét év munkáját koronázta be a Károli Gáspár Református Egyetem doktori tanácsa azzal, hogy 2007. november 5-én Cum Laude minősítéssel odaítélte a doktori fokozatot (PhD) Szilvási Józsefnek. Testvérünk 2000-ben kezdte a doktori programot, ami két részből állt: a doktori iskola elvégzéséből, valamint az értekezés megírásából és megvédéséből. Szilvási József az iskolát 2005-ben fejezte be, dolgozatában Krisztus a mi igazságunk címmel a hit általi megigazulásról értekezett.

Nemcsak Szilvási József személyes sikere volt e dolgozat, hanem kiváló alkalom volt arra is, hogy a református teológia tudós szakemberei jobban megismerjék az adventista egyház történetét és tanításait. Azok, akik a dolgozatot elolvasták, és részt vettek a vitában, nem mondhatják többé, hogy a hetednapi adventisták a szombat megünneplésétől vagy a tiszta ételek fogyasztásától várják üdvösségüket. Ha van olyan tantétel, mely drága az adventista embereknek, az nem más, mint e rövid hitvallás: Krisztus a mi igazságunk. Több mint száz éve vitázunk arról, hogy mi e hitvallás jelentése, de senki sincs közöttünk, aki megkérdőjelezné jelentőségét.

Szilvási József értekezésének két üzenete van:
A hit általi megigazulásról szóló üzenetet 1888-ban az adventista világszervezet minneapolisi ülésén három igehirdető adta elő: Ellet J. Waggoner, Alonzo T. Jones és Ellen G. White. Az adventista közvélemény szerint e három igehirdető teológiai felfogása egységes volt. Írásaik elemzése azonban arról győz meg bennünket, hogy hárman, három különböző hagyományt jelenítettek meg:

1. Ellet J. Waggoner - aki szolgálatának jelentős részét Nagy-Britanniában töltötte - egyre jobban elcsúszott a megigazulásról szóló tanítás anglikán értelmezése felé, és feltehetően az oxfordi mozgalom is hatott rá.

2. Alonzo T. Jones, aki mindvégig Észak-Amerikában tevékenykedett, a metodista megszentelődési mozgalom hatása alá került, és karizmatikus attitűdökről tett tanúbizonyságot.

3. Ellen G. White viszont, aki a sorsdöntő minneapolisi generál konferencia előtt Európában, majd azt követően Ausztráliában élt, és az előbbi két igehirdetőnél fogékonyabb volt a reformáció fő áramlatainak eszméi iránt, egy sokkal kiegyensúlyozottabb és szisztematikusabb szemléletet követett a megigazulásról szóló tanítás értelmezésében.

Waggoner és Jones teológiatörténeti érdemei megkérdőjelezhetetlenek, tanítói tekintélyüket azonban kérdésessé teszik azok a tévedések, melyek következtében mindketten elsodródtak az adventistáktól. Ellen G. White teológiatörténeti szerepén túl, írásaival - melyek nem helyettesítik, de elősegítik a hit általi megigazulásról szóló üzenet újragondolását - ma is hasznos útmutatásokat adhat az adventisták számára e kérdésben.

A dolgozat második eredménye az üdvösség elnyerésének útjáról (üdvrend) szóló tanítás. A hetednapi adventisták - a metodisták hatására, valamint Pál egyik kijelentésének angol fordítását félreértve - sokáig azt vallották, hogy a megigazulás csupán a múlt bűneinek bocsánatát jelenti. Az üdvösség elnyerésének lépcsőfokait egyenes vonalon ábrázolták valahogy így: bűnbánat, megtérés, újjászületés, megigazulás, mint a múltban elkövetett bűnök bocsánata, megszentelődés, tökéletesség, megdicsőülés és végül üdvösség.

E szemlélet következtében háttérbe szorult az a gondolat, hogy a keresztény nemcsak a múltban, hanem a jelenben, sőt az eljövendő ítéletben is azt a ruhát viseli, amit Krisztustól kapott, tehát a megigazulás egész életünket átfogja. Ha mértani ábrán szeretnénk kifejezni ezt a bibliai igazságot, akkor nem elég egyetlen egyenes vonalon, hanem két párhuzamos egyenesen kell azt elhelyeznünk:

A bűnös hit által közösségbe kerül Krisztussal. Ezt az igazságot Pál apostol a „Krisztusban", illetve a „Krisztus bennem" és a „Krisztussal együtt" kifejezésekkel írta le: „az ő munkája az, hogy ti a Krisztus Jézusban vagytok. Őt tette nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá" (1Kor 1:30). „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem" (Gal 2:20).

A Krisztussal való közösségnek két közvetlen áldása van: a megigazulás, melynek során Isten a hívő embernek tulajdonítja Krisztus igazságát; illetve a megszentelődés, miáltal Isten Lelke kiábrázolja a hívőben Krisztus képmását. E két tapasztalat, amit a tulajdonított és a részesített igazság fejez ki, organikus egységet alkot a hívő életében: elválaszthatatlanok egymástól.

A megigazulás és a megszentelődés, mint egymás mellett haladó párhuzamos vonalak elvezetnek bennünket a megdicsőüléshez, amikor beteljesedik bennünk Krisztus igazsága: „sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására. Mert üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Ha pedig azt reméljük, amit nem látunk, akkor állhatatossággal várjuk" (Róm 8:23-25).

Milyen következtetéseket vonhatunk le a megigazulás és megszentelődés ilyen értelmezéséből? A megigazulás és a megszentelődés párhuzamos szemlélete megóv bennünket a csüggedéstől, és megerősít az üdvbizonyosságban. Szilvási József e szavakkal fejezte be értekezésének védelmét: „Nem gondolom, hogy ez a dolgozat megoldotta volna a hit általi megigazulás összes kérdését az adventista teológiában. Nem tettem mást, mint elhúztam a függönyt, hogy megláthassuk, mekkora kincs van itt, és mekkora feladat áll előttünk, hogy a felszínre hozzuk és hasznosítsuk azt. Azért imádkozom, hogy a Mindenható Isten küldjön újabb munkásokat, akik még mélyebbre ásnak, és még több értéket bányásznak ki üdvünkre és mások üdvére. Eközben természetesen magam sem mondok le arról, hogy folytassam az elkezdett munkát."

Hálát adunk az Úrnak az eredményekért, és sok áldást kívánunk Szilvási József testvérünk szolgálatára.

AI