5 éves kislány imádkozik szombat este: „Drága Úr Jézus, olyan jó volt ma az istentiszteleten, kár, hogy Te nem voltál ott." Ez a gyermeki reakció két komoly kérdést vet fel: ha az Úr ott van az istentiszteleten, mi élvezzük-e; ha mi élvezzük, akkor ott lehet-e az Úr?

A Teremtő imádata felszabadítja Isten hatalmát az életünkben, megnyitja a börtön rácsait, mint Pálnál és Silásnál. Szétoszlatja az ellenséget, mint amikor Józsafát énekeseket küldött a harctérre, vagy meggyőz a bűnről, ahogyan Ésaiást a templomi tapasztalatban. Ez így van ma is? Vagy olyan lett az istentisztelet, mint egy hagyományőrző műsor, kulturális est?

George Barna szerint a fiatal felnőttek fele egy kérdőíven azt nyilatkozta, hogy még soha nem tapasztalta meg Isten jelenlétét az istentiszteleten. Tapasztalat-e az istentisztelet, vagy program? Ha nem tapasztalat, ha nem lüktető erő, ha nem személyes találkozás, akkor mitől válik azzá? Mást kell énekelni? Másként kell prédikálni? Másként kell részt venni benne? Mennyire kultúrafüggő? Mennyire lenne más, ha azzá tennénk?

A kérdések megválaszolásának egyik akadálya az a tévhit, hogy az istentiszteletnek van egy egyetemes, ihletett, Isten által előírt és elfogadott formája.

Nézzük meg a bibliai idők istentiszteletét. Négy bibliai mintából érthetjük meg az istentisztelet Istennek tetsző jellegzetességeit.

Mire tanít a Sínainál bemutatott istentisztelet?

• Isten hív az imádatra. A nép összegyűl előtte.
• Isten és a nép interaktívan szereplője az imádatnak. 
• Csúcspontja az Isten szavának megértése.
• Az istentisztelet része a személyes elkötelezettség, döntés (szövetségkötés).
• Az áldozat vére megpecsételte az eseményt, amit az Újszövetségben az úrvacsora váltott fel.

A templom

Az Ószövetség idején a nemzeti jövedelem 10%-át az imádatra fordították. Több ezer lévitát tartottak el, akiknek az élete nem adminisztrációról, prédikálásról, hanem teljes egészében az imádatról szólt. Némelyeknek csak annyi dolguk volt, hogy a megfelelő időben megfújjanak egy kürtöt, mások csak énekeltek vagy zenéltek. A templom volt a központja, ahol a frigyláda légköre tiszteletet, áhítatot parancsolt.

Az ünnepek

Az ünnepek öröme jelentette az imádat másik pólusát, melynek része volt a felszabadult tánc, kézfelemelés, kiáltás. (Lásd E. G. White: JÉ, 463. old.)

A zsinagóga

Jézus napjaiban a templom mellett a helyi zsinagógák jelentették az istentisztelet központját. Fő eleme a tekercsek olvasása volt. A ceremóniák Messiásra mutató jellegét szem elől tévesztették, emberi hagyománnyá váltak. A Messiás-centrikus istentisztelet helyett a szabályzatok, törvények kerültek a középpontba. A vallásos kultúra megőrzése fontosabbá vált, mint Isten imádata. Ugyanakkor a zsinagógarendszer kifejezte az istentisztelet közösségi jellegét, a nevelés fontosságát.

A biblikus istentiszteletnek erre a négy pillérre kell épülnie

• A kivonulás az istentisztelet interaktív, elkötelezettségre hívó jellegét hangsúlyozza.
• A templomi szolgálat Isten jelenlétére, szentségére hívja fel a figyelmet, áhítatot és tiszteletet parancsolva.
• A zsinagógarendszer az istentisztelet közösségi, nevelési szerepét emeli ki.
• Az ünnepek pedig az öröm kifejezésére bátorítanak.

Hogyan alakult az istentisztelet az idők során?

Az apostoli egyház

Középpontjában a Szentlélek kitöltése és a feltámadt Krisztus története áll. Az istentiszteletnek ára volt - üldözés, halál - ezért nem voltak nézői csak szereplői. Justinus Kr. u. 150-ben az alábbi liturgiai elemek gyakorlásáról ír: Az istentiszteleten Igét olvastak, szabadon énekeltek vagy mondtak imádságokat, gyakran felemelt kézzel. Az úrvacsora fő témája a dicséret és hálaadás volt Isten ajándékáért, amelyet hangos felkiáltásokkal fejeztek ki.

A középkor

Az istentisztelet intézményesedett. A császárkultusz elemei is megjelentek - pompás liturgia, ceremóniák, díszes templomok. További jellegzetességek: a latin nyelv, a klérus kizárólagos szerepe, az áhítat dominanciája, minden profán elem kiiktatása. A Bibliát kivették a nép kezéből, csak a hozzáértők magyarázhatták. Énekelni sem lehetett akárkinek - csak kórusoknak, szakértőknek engedték meg. A nép lett az istentisztelet nézője, a klérus a szereplője. Az eukarisztia nem a megváltás ünnepe volt, hanem a megváltás eszköze lett.  A korabeli istentisztelet legtalálóbb jelzői: hideg, rideg, formai, intézményesített, ugyanakkor ünnepélyes, szakmai, és tervezett.

A reformáció

A Biblia újból a kezekbe került. A köznép által énekelhetetlen zene reformja elkezdődött. Luther kiment az utcára, a kocsmákba és a nép által ismert dallamokból állította össze a reformáció dallamvilágát, köztük az Erős vár a mi Istenünk c. himnuszt. Apró lépéseket tettek a bibliai istentiszteleti modell irányába.

A korai advent mozgalom

Istentiszteleteinek jellemzői: kis létszám, házi jelleg, izzó légkör, spontaneitás, a Lélek jelenlétének tapasztalata, gyakori dicséretek és spontán felkiáltások. Arthur White írja le az egyik alkalomról: „28-an voltunk jelen. A Szentlélek kitöltését megtapasztaltuk. Mindenki fennállva, hangosan dicsérte az Urat. A sírás hangját nem lehetett megkülönböztetni a kiáltások hangjától. Dicsőséges időszak volt. Mindenki felfrissült és megerősödött. Soha nem éltem át ilyen megerősítő időszakot azelőtt."

Amikor a Szentlélek megmozgatja a közösséget, a hamisítvány is megjelenik. E. G. White figyelmezteti a közösséget -  ne engedjék, hogy ezt a kicsiny mozgalmat az érzelmek dominanciája, az extázis elsöpörje. Egyensúlyra szólít fel és ennek érdekében az igazság-, és igeközpontú istentiszteletre hívja fel a figyelmet.

1900-1980-as évek

A másik véglet jellemzőit figyelhetjük meg. A gazdasági válság, a két világháború, az iparosodás és urbanizáció is megtette a maga hatását a közösségre. Ez a nemzedék kimért, körültekintő, gyanakvó és konzervatív. Az egyház hagyományainak őrzése, a konzerválás, a rutin, jól szervezett és leszabályozott liturgia kerül az első helyre. Kevésbé részvétel párti. A kiválasztottak magyarázzák az Igét, kórusok énekelnek, szólisták jelennek meg. Az énekek nem az Úrhoz szólnak, hanem az Úrról. A Lélek megnyilvánulásai gyanús elemekké válnak, a dicsőítés, a spontán elemek az ördögi mozgalmak jellemzőiként vonulnak a köztudatba.

1980-as évektől a világegyház

Az audio-vizuális forradalom, a multimédia hatalma kezdi uralni a közösséget. Ez a nemzedék lázad a tekintély, a törvényeskedő gyermekkori környezet ellen. A függetlenség, a szabadság eszménye megerősödik. Fontossá válik az egyén tapasztalata, jó közérzete. Nagyot nyit a világ felé, a zene jelentősége nő, előtérbe helyezi ez Úrnak énekelt énekeket. A hangulat közvetlen, sokszor közönséges, hanyag. Az istentisztelet személyes hangvételű, ugyanakkor gyakran hiányzik a mélysége, Isten szentségének átélése, a hagyományos értékek ápolása. Az Ige sekélyes szerephez jut.

Merre tovább? 

Hogyan tudunk a legtöbbet meríteni a múlt paradigmáiból, miközben a jövő istentiszteletén gondolkozunk? Hogyan tudjuk átélni a XX. sz. végének azt a felismerését, hogy Isten személyes, közvetlen barát, és ugyanakkor újra felfedezni az ősi héber istentiszteletből Isten szentségének és transzcendens valóságának tudatát, ami lenyűgöz, tisztelettel és csodálattal tölt el? Hogyan tudjuk visszaszerezni az apostoli egyház Szentlélektől felforrósított, teljes részvételre épülő dinamikus légkörét, ugyanakkor a reformáció egyházának igeszeretetét, igazság centrikus vonásait is megtartani? Hogyan tudjuk elkerülni a középkor rideg, formai, professzionális hangvételét, úgy hogy ne veszítsük el a gyökereinket, a hagyományok egészséges őrzését és az adventista identitásunkat?

Nehéz kérdések, amelyekre a XXI. század egyházának választ kell találnia.

Addig is, egy dologban biztosak lehetünk - az istentisztelet nem program, liturgia, hanem válasz. Ha nem hallottam, hogy megszólított valaki, nem fogok válaszolni, vagy csak megjátszom, hogy válaszolok. Ezért nem a formákról, a zenei stílusról, a székek egymáshoz viszonyított földrajzi helyzetéről kellene vitáznunk. Az istentisztelet ott kezdődik, ahol megszólalhat és megszólíthat Isten. Ahol a Szentlélek megmozdítja a szíveket, ott nem lehet előírni, hogy miként nem szabad kifejezni az imádatot. Ahol a Szentlélek megjelenhet, a rácsok elszakadnak, víz fakad a sziklából, a templom megtelik fénnyel.

Emeljük fel ismét az Igét, Jézus Krisztus személyét és igazságát - a többi miatt már nem kellene aggódnunk.

Ha megszólított, imádjuk Őt: imával, zenében, áldozatokkal, dicsőítéssel, hálaadással, bizonyságtevéssel, bűnbánatban és megtérésben, érzelmekkel és értelemmel. Nincs attól fárasztóbb és kínosabb, mint gyakorolni az imádat elemeit, anélkül, hogy átéltük volna Isten jelenlétét. Az istentisztelet nem rólunk és nekünk szól, hanem Istennek.

„Nem azáltal kerül az ember közösségbe Istennel, hogy egy szent hegyet vagy egy szent templomot keres. A vallást nem szabad külső formákra vagy ceremóniákra korlátozni... Ha valahol egy lélek vágyakozik Isten után, ott megnyilvánul a Lélek munkája, és Isten megnyilatkozik annak az embernek. Ő az ilyen imádókat keresi. Arra vár, hogy elfogadhassa, fiaivá és leányaivá tehesse őket." (E. G. White, JÉ, 148. old.)

ŐFE